Színház És Társaság, 1926 (10. évfolyam, 1-20. szám)
1926-01-30 / 1. szám
. évfolyam. 1926. január 30. (Januári) szám. BLAHÁNÉ Irta: JANOVICS JENŐ A mosolygás megfagyott. A napsugár lesiklott. Blaháné nincs többé. Blaháné már nem az életé. Blaháné már cak az emlékekben él. Felöltötte hófehér Nagymama ruháját és halkan,jtalanul, szelíd megnyugvással átlépte azt a keskeny mesgyét, mely ott ketéllik mindnyájunk előtt, itthagyta ezt a csúnya, zavaros, bajos életet. Ám a Blaháné neve nem lesz zsákmánya a nagy éjszakának, röndes téli estéken, falusi kunyhók homályában, fonókákban a rokkák zkatolása mellett mesék fognak születni arról, akinek njakáról a régibben csattogott a magyar dal. S száll a mese szájról-szájra. Szinesek, nő, új, meg új szépségekkel gazdagodik. Paraszti népek naiv álmaiin, szines mesék örökkévalóságában, szövődő legendák elképzelésein él tovább Blaháné. Az ő nevével nem fog elmenni „az idő hajója“. Mert Blaháné több volt, mint egy nagy színész. Fogalommá vált az életében. Próbálták ezt a fogalmat definiálni. Mondták róla: A nézet csalogánya. Mondták róla: A nemzet géniusza. Mondták róla: Lany, Petőfi, Blaháné a magyar népköltészet Szentháromsága. Mások ondták: A mi Szentháromságunk — Jókai, Munkácsy, Blaháné.ondták róla: Szivében a nemzet szive dobog. Mind igaz lehet. De egyik sem fedi teljesen a fogalmat, amit név csengése jelentett: Blaháné. Mindenki érezte, aki játszani látta, s dalolni hallotta, hogy több, mint egy nagy színésznő, misszionáns, akit történelmi krízis pillanatában küldött egy nemzet számára a hadviselés és mindenki természetesnek találta már életében, hogy a dáné lesz az első asszony, akinek hálás nemzete szobrot fog emelni.