Színházi Élet, 1991 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1991-01-08 / 1. szám
em olyan színpadi halálra gondolok itt, amilyet a színész produkál estéről estére a színpadon, a közönség épülésére és szórakoztatására, amikor hosszú monológokat szavalva, vagy éppenséggel hörögve, görcsökben fetrengve, hatásos pózokba merevedve mutatja be az elmúlás repertoárját, hanem arra a másikra, a valódira, arra, amely például Moliére-t érte utol a képzelt beteg előadása közben a nyílt színpadon. - Micsoda hőstett! Micsoda önfeláldozás! - így sóhajt fel ilyenkor a tájékozatlan „civil”, a néző. - Lám, halálos betegen is bejött még a színházba! Lám, a halál torkában is képes volt még bohóckodni és komédiázni! Ez aztán a kötelességtudat! Bulgakov Őfelsége komédiása című drámájában egyébként színpadra is vitte ezt az eseményt. Színház a színházban. Roppant hatásos és többnyire sikert ígérő műfogás. Különben annak idején mi is bemutattuk a darabot a Vígszínházban és csakugyan, jó sokáig, nagy sikerrel műsoron is tartottuk. Emlékszem, hogy az ominózus jelenetben mekkora sóhajok, érzelmes nyögések hallatszottak a nő DARVAS IVÁN A SZÍNPADI HALÁL 2 SZÍNHÁZI ÉLET zőtér felől, pedig itt aztán duplán is áttételesen, kétszeres fénytörésben tükröződött csak az eredeti esemény. Hisz jól tudták a nézők, hogy színházban vannak, ráadásul a színpadon egy másik, régesrég nem létező színház színpadát láthatták, úgyhogy a főszereplő nyílt színi halála nyilvánvalóan kétszeresen is hazugságon, illúzión nyugodhatott csupán. És mégis (illetve dehogy mégis, hanem éppen ezért) estére felhallatszott a színpadra a nézőtér meghatott, érzelgős hüppösége, zavart orrfúvása. Mert mindemellett határozottan ki merem jelenteni, semmi sem annyira illúzióromboló, semmi sem olyan zavaró a színházban, mint egy valódi rosszullét, valódi betegség, valódi baleset, vagy pláne, ne adj isten, egy valódi haláleset látványa a színpadon. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a közönség együttérzése menten odavész, mihelyst valódi szenvedéssel konfrontálódik. Meghatottsága azon nyomban kínos, feszengő zavarrá változik. És ez így is van rendjén. A valódi életveszély helye, a szó szerinti összeütközések helye, az „egy az egyben” felmutatott, hús-vér valóság helye semmiképpen nem a színház, hanem az aréna, a cirkusz. A színház kitalált, megszerkesztett, konstruált, a nyers valóságtól olyannyira elrugaszkodott, mindig valamelyest a föld felett lebegő, ha úgy tetszik, hazug világa nem viseli el a naturális valóságot. Ez az oka egyébként annak, hogy például nemigen lehet behozni a színpadra se gyereket, se állatot. Valahogy nem odavaló. (Ellentétben a filmmel, ahol igen gyakran, igen sikeresen szoktak élni ezzel a lehetőséggel.) Mert se a gyerekek, se az állatok nem tudnak úgy csinálni, mintha léteznének. Ők egyszerűen csak vannak. A színházban viszont min- N