Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-09-16 / 160. szám
Hogy lett a „Peleskei Nótáriusából k-si nótárius. (P. O.) 1842-ben B. megye Kis mezővárosának számos éveken át közszeretetben álló jegyzője meghalván, a járás főszolgabirája az elhalt helyébe egy a falu népe előtt gyűlölt egyént akart jegyzőnek kinevezni. A község agg esküttjei szomorúan vették e hírt. Összeültek hát s tanácskoztak, miként hárítsák el e kellemetlenséget maguktól. Bármint tanakodtak is, jegyzőnek alkalmas egyént nem találtak a környéken. Végre megszólalt a tanács legokosbika, Kis Gergely uram, mondván: tudják-e mit bírákt uraimék, megyénk fővárosa.—ez elég nagy, következésképen elég tanult, okos és helyes ember lakik abban. Fogassuk be a város lovait, ránduljunk a városba, majd találunk mi ott arra való embert, aki dolgainkat jó rendbe fogja tartani. Ez indítvány közhelyeslésre talált. Úgy is lett. Következő nap befogattak s Muezra rándultak. A városba estefelé értek. Téli idő volt, már besötétedett, s igy késő volt a főszolgabíróhoz menni. Hogyan töltsük el a hosszú unalmas estét? kérdezék egymást eskütt uraimék. Midőn e fölött tanakodtak , a pincér, ki ezt hallá, azt mondá nekik: „Uraim , ha tetszik, színházba mehetnek. Ma igen szép darabot, a „Peleskei nótáriust“ adják.“ Bírákt uraiméknak tetszett e javaslat. Mindnyájan, számra öten, fölkerekedtek, s a színházba mentek, hol a karzat kellő közepén ugyancsak neki könyököltek. Az előadás sikerült volt; tetszett a közönségnek, de senkinek sem jobban, mint a kisi esküdt uraiméknak, kik hangos, jóízű nevetésükkel az egész közönség figyelmét magukra vonták. A játszó személyzet közül a címszereplő vívta ki a diadalt; a bohó nótáriust több ízben kitapsolta a közönség. Eskütt uraimék az előadás után a vendéglőbe tértek vissza. Vacsora után, midőn már kissé felüdültek az út fáradalmaitól, s az ízletes lakoma megoldá nyelvüket, egyre dicsérték a színi előadást, kivált pedig a peleskei nótáriust magasztalták. Kis Gergely uram, mint a küldöttség s a tanács tekintélye, sokáig hallgatott, végre megszólatt. — Bírák uraimék , egyet gondoltam. Társai szem és fül lettek. — Lélekben járó dolog ez a miben,mi most fáradtunk! — folytatá. — Úgy van! — válaszolták társai.* — Városunknak nem csak helyes, okos, de becsületes jó szivü jegyzőre is van szüksége. — Jól beszél Kis Gergely uram, — felelték egyhangúlag. — Tehát gondoltam én egyet,s kettő lesz belőle. Hívjuk meg azt a becsületes magyar embert jegyzőnek, a kit ma este peleskei nótárus képében annyira bámultunk. — Nekünk is nótárius kell. — A számból vetteki Kis Gergely uram, — mondá a legidősb esküdt, — jobbat, különbet, keresve sem találhatnánk. A küldöttség másnap a főszolgabíróhoz ment, s elébe adá óhajtását s kérei.1 . A főbíró, kihez B-— Ferencz színész, a ,Peleskei nótárius* tegnapi személyesitője, minthogy társulata oszlófélben volt, már több ízben valamely állomásért folyamodott — kapott ez alkalmon, s igen helyessé esküdt uralmék választását, s annak megerősítését ígérte, a küldöttséget pedig azonnal B. Ferenczhez utasította. B. F. aggodalmasan ült szerény lakában, kétes jövője fölött elmélkedve, midőn ajtaján kopogást, majd lábcsoszogást hallott. A betóduló tisztességes falusi magyarokon egészen elálmélkodott. Eleintén azt hitte : ajtót tévesztettek, s aztán hízott sertést akarván vásárolni a sertéskereskedő háziurat keresik. De csalatkozott, mert Kis Gergely uram azonnal elkezdé a dictiót, mondván : „Nagyon tisztelt ur, honfitárs ! mi itt K—s mváros esküttjei s küldöttsége vagyunk, K—ra jegyzőt keresni jöttünk, s azt az urnák becses személyében ime föltaláltuk. Egyetlen kívánságunk , hogy városunkban is oly szép rendet tartson, oly jó barátságban éljen, miként azt tegnap este Nagy Peleskén tette. Tisztelettel fölkérjük hát, ne vesse meg meghívásunkat, mert bizony sokkal többet fog érni a kisi állandó, mint a peleskei múlandó notáriusi hivatal. Azon fölül holmija szállítására tiz kocsival rándulunk be Má ra. B. Ferencz meglepetésében alig volt képes válaszolni. E váratlan szerencsét az égből aláhullottnak tekinté, s csak annyit válaszolt: „Köszönöm e megtiszteltetést bírák uraimék, bizalmuknak megfelelni igyekezni fogok. A tiz kocsi fuvar bátran leszállítható kettőre, kettő is elég lesz, egyik saját személyemre, a másik bőröndöm elszállítására.“ B. F. csakugyan kisi jegyző lett, hét év múlva magasabb hivatalba jutott, s ismét öt év lefolytával nagyságos úr lett belőle. Várjon eszébe jut-e , hogy kiváló állását a „Peleskei nótárius“ szereplésének köszönhető ? -------------------- Parányképek a művészetéiből. (K. D.) Mathews Károly színész a legnagyobb mértékben bírta azon tulajdont, arcát tetszés szerint elváltoztatni; egy finom bélhurral, melyet orra hegyére kötött, vonásait anynyira el tudta ferdíteni, hogy egy társaságba, melyet épen elhagyott, felismerés nélkül viszszatérhetett. Egy napon A. urnál ebédelt, ki zálogházi biztos volt. Az ebéd alatt A. ur irodájába hivatott. Alig állott föl az asztaltól, Mathews zsebre dugott két ezüst kanalat, elhagyd az ebédlőt, a bélhúrt orra hegyére köté, s az irodába ment, hol a kanalakat elzálogositá. Miután A.-tól a pénzt és zálogjegyet megkapta, visszament az ebédlőbe, s helyét a vendégek között újra elfoglald. Képzelhetni a biztos bámulatát, midőn az asztalnál újra megjelent, s Mathews neki a pénzt s zálogjegyet saját kanalaiért visszaadd. Moiére (családi nevén Poquelin János) első színdarabját, „L’étourdi“ (feslett ember) cím alatt 1656-ban bocsátá a világ elé. Lyonból , hol e színdarabja először adatott, Languetdoc-ba utazott, hol őt egykori iskolatársa Conte :'Herceg titoknoki címmel martált./Z venni akarta, mely hivatalt azonban Molière elvállalni vonakodott. „Én — úgymond — meglehetős szinész vagyok, azért rész titoknak válnék belőlem.“ M oli é r e nagy barátja volt Forcrd ügyvédnek, ki szép tehetségének s hangos szavának többször adta jelét. Asztal fölött egykor, hol Boileau, a híres satirikus is jelen volt, nagy vita támadt Moliere s az ügyvéd között. Moliere végre türelmét veszítve a gúnyiróhoz fordul s mondja: „Mit használ itt az ész, e bivalyhangok ellen, ha szavam gyönge?“ Chalabre marquis , halálakor egy rendkívül értékes könyvtárt hagyott hátra, melyet Mars kisasszonynak, a Théátre français híres drámai színésznőjének hagyományozott. Mars kisasszony keveset vagy épen semmit sem olvasott. Merlin titkárának azon utasítást adó, hogy az elhunyt könyveit rendezze s aztán adja el. Merli, a legbecsületesebb ember a nap alatt, e feladatott szokott lelkiismeretességgel végzé s minden kötetet eleitől végig oly gondosan átlapozott, hogy egy napon harminc vagy negyvenezer frankkal lépett Mars szobájába, kinek pipereasztalára találmányát letévé. — Mi az Merlin ? — kérdé Mars kisaszszony. — Nem tudom! — viszonzó ez. — Hogyan! ön nem tudja ? Hisz ezek bankjegyek! — Kétségkívül. — Hol találta tehát őket ? — Egy tárcában, mely egy igen ritka biblia fedele alá volt helyezve. Miután a biblia öné, a bankjegyek is önéi. Mars kisasszony átveve a bankjegyeket, melyek valóban őt illették, s Merlint csak nagy nehezen vehette rá, elismerése jeléül legalább azon bibliát elfogadni, melyben a pénzt lelte. Lafond, Mars kisasszony kor- és pályatársa, az úgynevezett „gavallér“ szerepeket játszá, mely szakmára egy stereotyp costümöt használt, lett légyen a hős a világ bármely országából való. Egy napon megszólitá őt Dumas : — De ugyan mondja meg nekem, miért játsza ön „Zamore“-t ily kopott övben ? Barettán a tollak oly kopaszok, mint halszálkák, hisz ez nem összevágó! — Fiatal ember, — válaszoló Lafond, — Zamore nem gazdag, Zamore nem vehet mindennap más övet magának ; ez történeti hűség. Hanem a mi minden történeti hűség ellen volt, az Lafond nagy hasa volt, mely ama kopott öv által átkapcsoltatott. Más alkalommal „Portugalli Pedro“-t adta; az első és második felvonás közt Lucian Arnault, a darab szerzője, a színfalak között állott ; a második felvonásban Pedro közkatonai mezben lő Inez de Castrohoz, ki őt egészen alárendelt harcosnak tartja. Hirtelen meglátja Lucian Lafondot arany és drága kövektől csillogó fegyverzetben. — De édes Lafondom ! — kiált reá hozzásietve, — hisz ön itt hamis öltözetre tett szert. — Kifogása van önnek ellene?