Szocialista Művészetért, 1964 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
Eredményekben gazdag új esztendőt kíván a művészeknek, a műszaki, fizikai és adminisztratív dolgozóknak, a művészeti intézmények és vállalatok valamennyi dolgozójának, a szakszervezeti aktivistáknak, bizalmiaknak, a szakszervezeti bizottságok tagjainak a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Elnöksége B. Ú. É. K. Mit kívánjunk a Szocialista ***** Művészetért olvasóinak, a művészeti szakszervezetek aktivistáinak, tagjainak az új 1964-es évre? Családtagjaik, kollégáik bizonyára már elhalmozták őket is az ilyenkor szokásos jókívánságokkal. Mi is csatlakozunk ezekhez a jókívánságokhoz: jó egészséget, anyagi és erkölcsi sikerekben gazdag új esztendőt! Ugyanakkor szeretnénk e kívánságokat valamivel meg is toldani. Szakszervezetünk funkcionáriusainak, aktivistáinak és minden egyes tagjának eredményes küzdelmekben gazdag új évet, a kulturális fronton , sikerrel megvívott csatákat, ami művészek és művészeti dolgozók anyagi, szociális, kulturális színvonalának további javulását és javítását kívánjuk. Minden jókívánság annyit ér, amennyi megvalósulhat belőle. Mi csupa olyan dolgot kívánunk, aminek megvalósulása azoknak a kezében van, akikhez intéztük őket; mindenki annyit valósít meg belőle, amennyit tud, amennyire képes, amennyire törekszik. Hányszor halljuk azt: nem rajtunk múlik! Igaz, sok minden nem rajtunk múlik, de milyen gyakran csak kifogás ez a mondat, ha nem tettünk meg mindent egyik vagy másik, kisebb vagy nagyobb ügy előbbre vitelére. Ez a mondás azonban valahogy nem illik egy szakszervezeti vezető vagy aktivista szájába. Mert a szakszervezeten nagyon is sok múlik. A szakszervezetek joga, hatásköre még sohasem volt ilyen széles hazánkban. Áll ez a művészeti szakszervezetekre is, alapszervezettől a központi vezetőségig. Mindenekelőtt legfőbb jogunk a beleszólás, a véleménynyilvánítás joga. Szinte nincsen a vállalatok és intézmények munkájának olyan területe, ahol a szakszervezetnek ne volna ilyen jogköre. A termelési és munkaértekezleteken elhangzó minden egyes javaslat, panasz gazdája a szakszervezet, s nemcsak nyilvántartja, hanem megköveteli, hogy ne maradjon megválaszolatlanul egyetlen kérdés sem. Elmondhatjuk, hogy a szakszervezet beleszólását és véleménynyilvánítását állami szerveink vezetői is mindjobban igénylik, mindinkább tért hódít az a felismerés, hogy a szakszervezet a dolgozók hangját szólaltatja meg, amelyet messzemenően figyelembe venni nemcsak kötelező, hanem hasznos és nélkülözhetetlen is. Nyugodtan állíthatjuk, sokkal helyesebb, célravezetőbb ha a mindennapi munkában ahelyett, hogy „nem rajtunk múlik”, azzal indulnánk harcba: nagyon sok múlik a szakszervezeten, nagyon sokat tud tenni az élet megjavítása, megszépítése, kellemesebbé, kényelmesebbé, igazságosabbá tétele érdekében,gyakran történik hivatkozás — különösen ha az anyagi, vagy a szociális ellátottság kérdéséről van szó — a népgazdaság teherbíró képességére. Kétségtelen, hogy teherbíró képességünk körülhatárolt, csak a meglévőt lehet szétosztani, nem fogyaszthatunk többet, mint amit megtermelünk. 1963-ban nem termett elég gabonánk, ezt mindenki tudja, és tudja azt is. 1964-re hogy ez 1964-ben nem könnyíteni, hanem sok tekintetben nehezíteni fogja előrehaladásunkat. Szerénységre lesz szükségünk, és annak is tudatában kell lennünk, hogy teljesíthetetlen követeléseket nem támaszthatunk. A művészeti szakszervezetek tagjai általában nem az anyagi javak termelésének első vonalában dolgoznak, így a termékbőség, az elosztható értékek létrehozásában közvetlenül nem vesznek részt. Azonban főleg két dologban közvetve jelentősen hozzájárulhatunk ahhoz, hogy növekedjék az elosztható, növekedjék a teherbíró-képesség, amelyről annyit beszélünk. Az egyik: a szocialista kultúra terjesztése, amely a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség, az új értékek termelőinek egyik legfontosabb nevelő eszköze, az öntudat fejlesztője, a közösségért, a népért, a boldogulásért vívott harc élesztője. A mi népünknek a kultúra legjavát kell kapnia ahhoz, hogy szebbé, boldogabbá tehesse életét. S ebben nincs az a művészeti dolgozó, aki ne tehetne többet és jobbat. A másik: igaz, hogy az anyagi javak termelésében közvetlenül nem veszünk részt, de részt veszünk az elosztásban, és a megfelelő, beosztó, takarékos elosztás ugyanbból a készletből többet tud kihozni. A kultúra területén is okosan, takarékosan kell gazdálkodnunk. Azt a sok-sok milliót, ami a kultúra fejlesztésére jut, úgy kell felhasználnunk, hogy még a morzsája se menjen veszendőbe. A szakszervezet érdekvédelmi szervezet, de szentségtörés nélkül mondhatjuk, hogy elsősorban azoknak az érdekeit kell védje, akik becsülettel, teljes képességükkel és odaadásukkal végzik felelősségteljes hivatásukat, nem pedig azokét, akik csak saját egyéni érdekeikkel törődnek — gyakran a közérdekkel szembeállítva —, akiket nem érdekel a kollegalitás, akik olcsó sikerekből akarnak nagy pénzeket keresni, és igaz kultúra helyett „kulturális selejtet termelnek”. Fel kell lépnünk az igazságos elosztásért, a kulturális célokra fordított összegek legmegfelelőbb, legcélravezetőbb felhasználásáért, a díjaknak, jutalmaknak olyanok számára való odaítéléséért, akik azt valóban megérdemlik. Fel kell lépnünk a „kéz-kezet mos” elvtelensége, a jószívűségbe álcázott elvtelen károkozás minden formája ellen. Mindezzel jelentős összegeket menthetünk meg az elfecsérléstől és fordíthatunk hasznosabb célokra. 1964 nem lesz a könnyű előrehaladás éve. Felelőtlenség nélkül senki sem ígérheti, hogy ebben az évben megoldódik majd például a színházépületek kijavítása, a mozik kulturáltabb viszonyoknak megfelelő átépítése, új technikai berendezések tömegének beállítása. De vajon ez azt jelenti-e, hogy ölhetett kezekkel üljünk mindaddig, míg meg nem jelenik nagy felvonulással a beruházó vállalat, és végre nem hajtja a felújítást? Nincs az a moziüzemi gépészt, vagy takarítónő, aki a maga területén egy kicsivel ne tudna hozzájárulni kulturáltabb viszonyok megteremtéséhez addig is, amíg majd lesz felújított épületünk és új berendezésünk. Gondoljanak arra az öntudatos munkásra, aki ma még a szinte múzeumba illő öreg szerszámgépéből a maximumot hozza ki, mert maga előtt látja — és így akarja közelebb hozni — az új automata gépsort, amelyen néhány év múlva dolgozni fog. A 7 szakszervezet országunk legnagyobb létszámú, hatalmas erővel rendelkező szervezete. A művészeti szakszervezetek büszkén vállalják szerepüket ebben a mozgalomban. Sok minden múlik rajtunk! Ennek a sok mindennek valóra váltásában kívánunk előrehaladást, lankadatlan küzdelmet és sok sikert szakszervezetünk minden egyes tagjának. Ezt tesszük le az újévi asztalra, a családtagok, jóbarátok, ismerősök jókívánságai mellé. VII. évfolyam, I. szám 1964. január A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGÉNEK LAPJA A TARTALOMRÓL Beszéljünk a művészetikáról (3. oldal) A komlói zeneiskoláról — Fényképes riport a 4. oldalon — Külföldjáró művészek rajzai A velemi mozis tanfolyam tapasztalatai (6. oldal) FIATALOK („Bizalmas”) Az első párizsi táncfesztiválon „Arany csillag*’ díjjal tüntették ki a Magyar Állami Operaházat. A legjobb együttesnek, és Bartók Béla zenéjének ítélt díjat Róna Viktor magán táncos vette át. Képünkön a díjnak örvendő művészek: Lakatos Gabriella, Hamala Irén, Nádasdy Kálmán, Ogray Klotild és Harangozó Gyula Négy szovjet szobrászművész — Andrejev, Jefimov, Muhina és Sadr — reprezentatív kiállítása nyílt meg december 14-én a Műcsarnokban. A megnyitón megjelent Grochulski lengyel nagykövet, Irina Bankovszkaja szovjet művészettörténész és Rónai Sándor, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnöke Kodály Zoltán világhírű zeneszerzőnk három hetes látogatást tett a Szovjetunióban. Látogatása során részt vett a szovjet zeneművész szövetség vezetőivel folytatott tanácskozáson, eszmecserét folytatott Furceva asszonnyal, a Szovjetunió művelődésügyi miniszterével ÁRA 1 FORINT