Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1973-04-01 / 8. szám - Pišút, Milan: Petőfi Sándor

Petőfi Sándor* (Születésének 150. évfordulójára) Dr. MILAN PIŠÚT, DrSc A 19. század első felében valamennyi európai irodalom olyan időszakba lépett, ahol a népi szájhagyomány az élő nép­nyelvvel együtt az egyes irodalmak in­tegrális alkotórészét kezdte képezni. Az irodalmi alkotásnak ez a folklorizációja a feudális évszázadok kulturális korsza­kának alkonyát jelezte, s ugyanakkor a burzsoáziának mint vezető osztálynak fellépése révén létrejött új társadalmi kapcsolatoknak igen kifejező megnyilvá­nulása volt. Egyes irodalmakban ez a folyamat már régebben és fokozatosan ment végbe, másokban, mégpedig legin­kább Közép- és Kelet-Európában, csak a múlt század huszas és negyvenes évei­ben éri el tetőpontját. És éppen ebben az időszakban lépnek fel olyan nagy szemé­lyiségek, akiknek irodalmi alkotása nem képzelhető el a népi hagyománnyal való kapcsolatuk nélkül. Ezek egyike volt Pe­tőfi Sándor, a magyar irodalom valóban első népi és forradalmi költője. Költői alkotásában tökéletesen meg­örökítette saját korának eszmei forron­gását, a radikális demokratizmus eszmé­nyeit vallva magáénak, és egyúttal töké­letes művészettel ábrázolta a magyar né­pet és annak országát, teljes változa­tosságában és egyediségében, tipikus és drámai élethelyzeteiben. Feladata ma is bátor és igaz hitvallásnak tekinthető, ahol a szerző azonosítja magát a népi közösséggel és annak az igazság utáni vágyával, egy sérelem-, erőszak- és nyo­mor­mentes világ iránti áhítozásával. Ki­vételes élettapasztalatai, amelyek lehető­vé tették számára valamennyi társadalmi osztály, a falu és város, a nép gondolko­dásának, valamint az akkori Európa szerte dívó gondolatáramlatok megisme­résen voltak költői rögtönzéseinek és ko­moly, társadalmilag elkötelezett alkotá­sainak forrásai. De éppen ilyen kivételes volt tehetsége is, amellyel magába szívta a nép- és irodalmi nyelv titkait és kife­jező erejét. Szinte hihetetlen lenne hogy a magyar költészetnek ez a lángelméje szlovák szülők gyermeke, ha nem vennénk te­kintetbe a környezet jelentőségét, ahol gyermekkorától fogva nevelkedett. Petro­­vics István mészáros, később kocsmáros és Hrúz Mária fiaként született 1823. ja­nuár 1-én Kiskőrösön, Pest­ megyében. Életének második évétől kezdve Félegy­házán élt, egy színmagyar faluban, a ma­gyar puszta közepette. Ha feltételezzük is, hogy a családban szlovákul is beszél­tek, a társalgási nyelv a magyar nép­nyelv volt, amelyben fejlődött gyermek és fiúkorában. Nem volt helyénvaló egyes szlovák irodalomtörténészek részé­ről, hogy Petőfit renegátsággal vádolták. Petőfi a magyar nyelvvel már gyermek­kora óta összeforrt. És minthogy szülei sem hagyták el a magyar környezetet, habár helyiségről helyiségre vándoroltak, az ő esetükben is természetes asszimilá­­cióról beszélhetünk. Petőfinek is az volt a sorsa, hogy túlságosan gyakran változ­tatta tartózkodási helyét. Mint líceumi tanuló elkerült Banská Štiavnicára (Sel­mecbánya) is, de tanulmányait itt nem fe­jezhette be, mivel szülei nyomorba ju­tottak, és nem tudták támogatni fiukat, így Petőfi elhagyta Banská Štiavnicát. Minden vágya az volt, hogy beállhasson vándorszínésznek. Ekkor kezdődnek ván­dorévei, önkéntessége és katonáskodása, közben megkísérli, hogy befejezze líce­umi tanulmányait Pápán, ahol az önkép­zőkörben első irodalmi sikereit aratja, aztán következik 1842—1843-ban vándor­lása a színésztársulattal. Bratislavában háromszor fordult meg, 1940-ben, 1841- ben és 1843-ban. Ez az utolsó év határ­követ jelentett életében. Elhagyta a szí­nészpályát. Megjelenik első három verse az Athenaeum c. folyóiratban. Bratisla­vában 1843-ban ülésezett a magyar or­szággyűlés. Petőfi itt nagy nyomorban élt, az országgyűlési hírek másolásával kereste meg mindennapiját. Ekkor veszi­ k Cikkünket a Slovenský jazyk a literatúra v škole c. módszertani szaklap 1973. évi januári számából vettük át. , 233

Next