Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-31 / 305. szám

1980. DECEMBER 31. ­A tévé képernyője előtt Nehéz lenne részletesen számot adnom az elmúlt hét, az ünnepnapok rendkívüli mennyiségű és gazdagságú műsoráról, amelyből nem hiányzott a lehetséges szí­nek és ízek közül jóformán semmi sem. Igaz, volt vala­mi múltba tekintő jellege néhány egyébként értékes összeállításnak, önkéntele­nül is arra figyelmeztetve bennünket, hogy már csak néhány nap és oda van az 1980-as esztendő. Bő választék Ez azonban, azt hiszem, természetes. Miként az is, hogy a televízió igyekezett kedvében járni a gyerekek­nek, bőkezűen ontván nem csak a szórakoztató műsoro­kat, de mesejátékból is egész kosárra valót kínálva ne­kik; egyrészt színházi elő­adás formájában, — Berzsi­­án és Dideki, a kaposváriak előadása, a Lúdas Matyi, a miskolci színház produkci­ója, mindkettő felvételről — másrészt futotta erejéből eredeti televíziós mesejáté­kokra is. Az egyik jelesebb mese­játék a pécsi körzeti stúdió­ból került ki, A király pan­tallója címmel ropogós, friss szellemű játékot tettek oda a televízió karácsonyi asz­talára. Megint csak bizonyít­ván : a vidéken dolgozó stú­dió képes színvonalas mű­vészi alkotás létrehozására is. Sajnos, az ugyancsak gyermekeknek szánt Tessék engem elrabolni..., amely­ben elhagyott, intézetben ne­velkedő, családi szeretetre vágyó kisfiú lelkivilágába igyekeztek elvezetni az alko­tók, már kevésbé hatott ere­detinek, frissnek és meggyő­zően hitelesnek. Az ünnepi műsorok egy másik általánosan tapasztal­ható jellegzetessége: a ze­nei igényesség. Elszámolni alig tudnám, hány és hány­fajta muzsika tette színessé a három nap programját. De amikor zenei igényességet említek, akkor neki is an­­­nyira a komolyzenei progra­mok magas színvonalára gondolok, — ez már nem újdonság —, hanem olyan kevésbé favorizált műfajok igen vonzó és színvonalas megjelenésére — operett, magyar nóták, dalok — ame­lyek nem kevés nézőnek szerezhettek méltán örömet. Igazán élvezetes volt példá­ul Offenbach Eljegyzés lám­pafénynél című zeneművé­nek gondos televíziós kivo­nata, legszebb zenei mozza­natainak kiemelésével készí­tett keresztmetszete. Olyan módszer ez egyébként, más­kor is találkozhattunk már hasonló megoldással, amely úgy hozza közel hozzánk az­­ operettből azt, ami érték benne, hogy közben lefejti róla, illetve egyszerűen ki­hagyja belőle azt, ami ben­ne elviselhetetlenül ósdi. Ezek az ,,egyórás” kivona­tok nem egy-egy operett zanzásított, zsugorított vál­tozatai, hanem az értékmen­tő igyekezet ötletes megol­dásai. A könnyűzenei prog­­ramok színvonaláról beszé­lek, s erre alighanem a leg­­vitathatatlanabb bizonyíték hogy ezúttal a magyar nótá­kat is Kossuth-díjas művész, Simándy József énekelte, bokrétába kötve őket. De ugyanez mondható el a pén­tek esti, Kálmán Imre em­lékére szerkesztett operett­­hangversenyről is. Néhány általános meg­jegyzés után három prog­ramról­, úgy érzem, valami­vel részletesebben is szük­séges szólnom. Kezdem az Ügyetlen,, nem kifejezetten gyermekeknek készített té­védrámával, amely lényegé­ben Jókai Gazdag szegények című népdrámájának televí­ziós adaptációja, Karinthy Márton rendezésében. Jókait úgy szokás emlegetni — töb­bek között —, mint a leg­nagyobb mesemondót, s kétségtelen: történetei nem egyszer mesébe illenek. A szóban forgó regény, majd az ebből született népdráma azonban épp arról tanúsko­dik, hogy a nagy mesemon­dó nem volt érzéketlen a kor valóságának jelenségei­vel szemben sem. Sőt, talán Zola hatására is, utolsó alkotó korszaká­ban fokozott figyelemmel fordult a társadalom, elesett­jei felé, felismervén a szoci­ális bajokat, még ha azok igazi forrását nem is min­den esetben kereste jó he­lyen.­ A Gazdag szegények­ben is egy munka nélkül maradt, idős váltóőr és csa­ládja hétköznapi nyomorú­ságát festi, és ugyanakkor épp az irántuk érzett ro­­konszenvből kiindulva azt is igyekszik felmutatni, hogy ezekből az emberekből még a legnagyobb nyomorúság sem tudja kiölni az egymás iránti szeretet érzését, a szépség utáni vágyat. Meg­lehet, nincs itt nyoma a va­lóság osztályszempontú áb­rázolásának, Jókai romanti­kus társadalomszemléletéből erre nem futja. Nos, hát röviden: Karin­thy Márton a népdrámának ezt a tulajdonságát, Jókai írásművészetének ezt az új vonását nem vette elég ko­molyan, s jobban hitt a mindent széppé varázsoló, mesélő Jókainak, mint a szociális ellentmondásokra is fogékony regényírónak. Saj­nos, úgy tálalta fel a váltóőr és felesége házassága körüli bonyodalmakat, mint vala­mi mesébe illő történetet, el­mosván az egyes helyzetek és alakok nagyon is konkrét vonásait és reális jegyeit. Ilyen felfogásban és ebben az értelemben kár volt kép­ernyőre erőltetni a Gazdag szegényeket. Az ünnepnapok igazi új­donsága egy sorozat bemu­tatkozása, A színész és a változó világ Gobbi Hilda háziasszonyi közreműködésé­vel. Elsőként Tímár József­re emlékezett a műsor. Meg­hívott művésztársak, mun­katársak, hozzátartozók, né­hány régi felvétel hajdani szerepekről, stb, mi ebben az új, hiszen valami ehhez hasonló történt eddig is a Színészarcokban. Mennyiben más ez az új sorozat? Egy­szerűen szemléletében alapál­lásában különbözik tőle; min­denekelőtt nem valami mú­zeumi séta a művész életé­ről tanúskodó emlékek tár­házában, hanem annak elem­zése —, a tanulságok kö­nyörtelen levonásával — hogy színész hogyan is élt együtt korával, illetve az adott kor hogyan tudott együttélni­­ művészfiával. Akik ezúttal Tímár Józsefre emlékeztek nemcsak alakját idézték, mű­vészi erényeiről szóltak, ha­nem szinte lelkiismeret-vizs­gálat tárgyává tették egy súlyos drámákban nem szű­kölködő művész sorsának megmérettetését. Nem csak a ki is volt Tímár József szán­déka munkálkodott ebben az emlékezésben, hanem az is, hogy mi is a mi mai vi­szonyunk az­ ő emberi és művészi örökségéhez. Ettől vált izgalmassá a Tímár­­portré. Röviden Végül egy búcsú, a Siker záró adása, azaz egy sikeres televíziós műsor utolsó je­lentkezése. Vitray Tamás lel­tárt készített műsorának legnagyobb sikereiről. „Zárt­körű klubjába” azokat hívta meg, akik a közönség szava­zatai alapján a sikeres em­berek közül is a legsikere­sebbeknek ,'kiáltattak: ki”. Ennek ellenére "Semmiféle dicsfény nem övezte ezt a találkozót, sőt ismét csak rögzíthettük magunknak: en­nél emberibb és embersége­sebb tartalmú adása aligha volt a televíziónak. Vajon lesz-e folytatása, és ha igen, milyent? Egy persze nem kétséges: bármi másba is fog Vitray, beszélni ugyan­arról fog: az emberről, amelynél csodálatosabb sem­mi nincs a világon. Ha olykor nem is akarjuk el­hinni. V. M. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Kupolák a hegytetőn A Mátra csendes, a ga­­lyatetői elágazás után pe­dig végképp kihalt az út. Az életre mindössze pará­nyi tűzcsóva utal. Az árok­parti rőzselángnál egy er­dész melegszik. Bizonyára a fiatal fenyvesre vigyáz. A piszkéstetői obszerva­tóriumhoz vivő meredek be­kötőút jégpáncélba burko­­lódzott. A központi épület­ben alig néhány ablak vilá­gít. Kora este van, a csil­lagászok számára még nem érkezett el az észlelési idő. Jeges, metsző a szél, a bennünket fogadó dr. Jan­kovics István kandidátus mégis elégedett: — Hosszú hetek után ez lesz az első csillagfényes éjszakánk. Öltözéke a sarkvidéki ku­tatókéra emlékeztet. Ami­kor az egyik kupolához in­dulunk, jókora prémkocs­mát nyom a fejébe. A távcsövek mellett ugyanis nem szabad fűteni. A szétnyitott kupolatetőn pedig csontig hatóan tör be a hegytető hidege. Estétől hajnalig birkózni kell vele. — Próbálkoztunk már mindenféle öltözettel. Még a repülők fűthető ruházatát is m­­eg akartuk szerezni — de végleges megoldásra nem jutottunk. A jégveremmel vetekedő kupolateremben a szó szo­ros értelmében együttérzek velük. Jp 15 méter magas bú­­raként borul ránk a fedél. Középen hazánk legnagyobb távcsöve mered a magasba. Tükörátmérője egy méter széles. Dr. Jankovics István a vezérlőpulthoz lép, onnan magyaráz: — Mikrohullámú adó-ve­vő forgatja a kupolát. Segítőkészen igyekszik el­igazítani bennünket ebben a számunkra idegen világ­ban. Megmutatja a távcső kiegészítő berendezéseit, a fotométert,­ és a számító­gép csatlakozóját. Ezek te­szik lehetővé, hogy az adat­gyűjtés és az elsődleges ér­tékelés egyidőben történjék.­­ A nagy pontosság mel­lett óriási időmegtakarítást jelent ez. A piszkéstetői obszerva­tórium a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Csillagvizs­gáló Intézetéhez tartozik. A tudományos kutatók egy­mást váltva Pestről jár­nak ide. Az intézetnek három osz­tálya van. Az egyik a vál­tozó csillagokkal foglalko­zik, a másik a sztellár sta­tisztikai vizsgálatokkal. A harmadik témakör a mes­terséges égitestek figyelése. Ennek a szakterületnek a központja egyébként a ba­jai obszervatóriumban van. Miután a kandidátus jó­voltából ezeket is megtud­juk, figyelmünk az égről ismét a földre irányul. A kupolát övező nyitott kör­folyosóról pazar kilátás nyí­lik a szomszédos Galyate­tőre. Távolabb Kékestető fényei pislognak a havas csúcson. Útban a másik ku­polához, megtekintjük a számítógéptermet. Berende­zéseit az intézet szakembe­rei a Központi Fizikai Ku­tató Intézettel együttmű­ködve készítették. Utunk az obszervatórium három kupolája közül a legrégibbe vezet. 1963-ban adták át. Távcsövével a csillagok százait, ezreit le­het fotózni, távolságukat, összetartozásukat lemérni. Most a Holdat pásztázzuk vele: olyan, mintha tejfe­hér fényben fürdő maket­tet néznénk. A kandidátus csillagászati térképet vesz elő. Persze, a világűr egészére kiterjedő részletes ismeretek szerzé­sére a csillagászok sem ké­pesek. — Elszigetelten • nem le­het művelni a csillagászati tudományt — jegyzi meg kísérőnk. — Ezért is ren­delkezünk kiterjedt nem­zetközi kapcsolatokkal. Komplex programunk vég­rehajtásában együttműkö­dünk más, elsősorban a szo­cialista, országokkal. Az ör­­m­­ény­i tudományos akadé­miával rendszeres a kap­csolatunk. A­ piszkéstetői obszervatórium, technikai felszereltsége tekintetében, a nemzetközi mezőny el­ső harmadában van. Az itt végzett tudományos kutató­munka is öregbíti az inté­zet nemzetközi hírnevét, amit — többek között — fémjelez az is, hogy a szo­cialista országok csillagá­szainak megbeszélésén el­hangzott egy olyan javas­lat: jó lenne, ha a változó csillagok kutatásának nem­zetközi laboratóriuma Ma­gyarországon létesülne. Betekintünk az obszerva­tórium könyvtárába is. Dr. Jankovics István jogos büszkeséggel említi: — Pesti könyvtárunkban ritkaságszámba menő szak­könyvek vannak. Egy ré­szük az ezerötszázas évek­ben jelent meg. Néhány külföldi kutató csak azért jön hozzánk, hogy hónapok­ra bevesse magát a máshol hozzá nem férhető kötetek közé. Amikor azt kérdezem, hogy milyen felfedezések fűződnek a piszkéstetői ob­szervatóriumhoz, a kandi­dátus megértő mosollyal válaszol. — Falrengető felfedezé­sek nem minden este szü­letnek. Megszabott, a nem­zetközi kooperációba illesz­kedő megfigyelési tervek szerint dolgozunk. Meg akarjuk ismerni például a Fiastyúk csillagainak új ol­dalait. A ma csillagászát inkább az jellemzi, hogy a jelenségekből következtet az okokra, az ottani fizikai ál­lapotokra. Az ilyen munka mellett a tudományos ku­tatógárda sok üstököst és szupernóvát fedezett fel. A csillagászok fáradtságos munkát végeznek. Évekig kell észlelniük, míg össze­gyűjtik egy ötven—hatvan oldalas tudományos publi­káció anyagát. Odalent, a völgyekben már elcsitult az élet. Itt most kezdődik az érdemi munka. Dr. Jankovics Ist­ván is készülődik az észle­léshez. Búcsúzóul megkér­dezem tőle: — Ha csillagjós lenne, mit szeretne kiolvasni a csillagokból? — Azt, hogy a földön is olyan nyugalom és rend te­­remtődik, mint a csillagok világában. És ha már a vá­gyaknál tartunk, szeretném, ha lenne egy nagyobb, mondjuk két méter átmé­rőjű távcsövünk. Tudom, ez egyelőre objektív alapokat nélkülöző álom, hiszen an­nak a kupolának az értéke, ahol először voltunk, meg­haladja a százmilliót — de az ember először mindig csak álmodik valamiről. Simon Béla­Fotó: Tarpai Zoltán Dr. Jankovics István kandidátus hazánk legnagyobb távcsövének vezérlőpultjánál Kép az Orion ködről, a csillagok bölcsőjéről, ahol manap­ság is születnek új csillagok A mozgalom megújítására Amatőr képzőművészeti tanács alakult Az utóbbi években ör­vendetesen nőtt me­gyénkben az amatőr képzőművészeti mozga­lomban részt vevők szá­ma. Napjainkban meg­közelítőleg négyszázan töltik szabad idejüket képzőművészeti alkotó­munkával. Az amatőr alkotók számának növekedését azonban nem minden esetben követte az alkotások színvonalának emelkedése. Részben azért, mert helyenként a mozgalom szervezetlenül, az alkotók pe­dig mindenféle elméleti és gyakorlati képzést nélkülöz­ve, magukra hagyatva végez­ték — végzik munkájukat. A megyében jelenleg mindössze nyolc-tíz olyan képzőművé­szeti szakkör működik, amely megfelelően tölti be hivatá­sát. A mozgalom megújulását, a „fehér foltok” felszámolá­sát a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ fontos feladatnak tekinti. A megol­dás járható útjait keresve a közelmúltban jelentős lépés­re került sor: megalakult az intézmény mellett működő megyei amatőr képzőművé­szeti tanács. A testület — amely javas­­lattevő, tanácsadó, vélemé­nyező, szakmai és módszerta­ni feladatokat lát el — tag­jai az amatőr­ képzőművészeti mozgalom irányításában részt vevő népművelők, rajz­pedagógusok, szakkörveze­­zetők és hivatásos képzőmű­vészek. Elsődleges feladatuk­nak jelen pillanatban a me­gye amatőr képzőművészeti mozgalmának „feltérképezé­sét” tekintik. A helyzet reá­lis ismeretében a későbbiek­ben különböző szakmai és to­vábbképzési programot dol­goznak ki az alkotók és alko­tóközösségek számára. Szak­mai tanácsaikkal segítik majd a képzőművészeti cso­portok, szakkörök munkáját, kiállításaik megrendezését, a megyei kézőművészeti bázis­hely tevékenységét, az alko­tótáborok megszervezését, programjaik kidolgozását, szakmai kiadványok mód­szertani levelek elkészítését. A testület egyebek mellett kétévenként összehívja a me­gye amatőr képzőművészei­nek konferenciáját, évenként pedig megrendezi a megyé­ben élő amatőr képző- és iparművészek kiállítását. Az első nagyszabású kiál­lításra 1981. március 28. és április 18. között kerül sor Szolnokon, a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központ­ban. A kiállítás alkalmat ad a mozgalom eredményeinek, hiányosságainak számbavé­telére. Tapasztalataikat szak­mai tanácskozásokon vitat­ják majd meg az amatőr al­kotók, s az amatőr képzőmű­vészeti mozgalom szervezői, irányítói. I Akadémiai pályadíjak A Szegedi Akadémiai Bizottság idén meghirde­tett pályázatán első díjat nyert a „Gabonafélék termésátla­g- i­n­gadozása és az éghajlati tényezők­­ közötti összefüggés vizs­gálata az Alföldön, kor­szerű matematikai mód­szerrel” című dolgozat, Dévényi Károlyné,­­ dr. Nagy László és dr. Sei­­ley Ferenc munkája. A SZAB szakbizottságai ál­tal kiírt pályázatokon ki­emelt díjat nyertek: Gaj­dos István, Papp Sándor, dr. Szentgyörgyi Károly­né, dr. Szentgyörgyi Ká­roly (Szolnok). 5

Next