Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
1981. JANUÁR 1 Humorban pácolva Az év végén nemcsak az eredményekről, sikerekről vetnek számot a sportéletben, hanem annak vidám, humoros eseményeiről is. Összeállításunk ilyen gondolatok jegyében készült. Melegnek meleg már, de az íze ... — avagy „főnie kell még” a megye úszósportjának Az asztaliteniszezők között Klampár Tibor számára zárult a legszebben az 1980-as esztendő. Teljesítménye alapján az év legjobbjának választották, s így felülhet a képzeletbeli trónra, amelyet korábban Gergely Gábor „melegített”. Vannak, akik a magyar sportban már a vészharangot kongatják, — ha egyáltalán elérik... Esemény Szombat. Vívás. Városi egyéni úttörőverseny, Szolnok, Véső u. 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Sportágukban az ország legjobbjai A „tollaskirály visszatér Kezdődjék a cikk egy személyes „nyűglődéssel”. Ifjú Englert István édesanyja szerkesztőségünkben dolgozott gépíróként, így a be-belátogató diákgyerekről mindenki tudta, hogy ő a „kis Englert, aki tollasozik”. A régi ismeretség az oka a tegeződésnek is. Jóllehet, a „kis Englert” pelyhedző bajusszal, a Testnevelési Főiskola végzős hallgatójaként érkezik a találkozóra. Ja, és a legjobb magyar tollaslabdázóként. Ezt a címet szavazták meg neki az 1980-as eredményei alapján. A diskurzusnak illenék kissé emelkedettnek, mondhatni ünnepinek lenni, mégis egy kellemetlen kérdéssel kezdem. — Édesapád, aki edződ is volt, egy ötéves tervet készített számodra. Az állt benne, hogy a fél évtized alatt elvégzed a Testnevelési Főiskolát, aztán a Kilián Repülő Műszaki Főiskoán az általa vezetett tanszéken fogsz tanítani, no és Európa-bajnokságot nyersz tollaslabdában. Az ötéves terv 1981-ben véget ért. Mi valósult meg mindebből? — Ez tényleg így volt? — kérdi meglepetten a fiatalember, aztán felnőttes komolysággal készíteni kezdi a mérleget. — Hát először is: amikor a TF-re kerültem, kiderült, hogy a sok versenyzés miatt alaposan lemaradtam a tanulással a középiskolában, amit a főiskolán kellett bepótolni. Érthető, hogy döntenem kellett: a sport mindenáron, avagy a tanulás és a tollaslabda, — de ez utóbbi kompromisszummal. Én a tanulást választottam. Nem lettem Európa-bajnok, helyem az európai ranglistán ott valahol, ahol a válogatott é; a nemzetközi szövetségben számon tartott huszonkét ország közül csapatunk a tizenegyedik. — Aki a játékodat nézi, azt hiszi, mindent tudsz, amit erről a sportágról tudni lehet. Mégis mivel győznek le a nemzetközi porondon? — Jó, akkor beszéljünk az egész sportág helyzetéről. Úgy tudom, hogy az országos szövetség évi költségvetése a tollaslabda számára 120 ezer forint. Ebből csak arra futja, hogy a válogatottak részt vegyenek az NDK, Csehszovákia és Lengyelország nemzetközi bajnokságain. De mindig ugyanazon. Például a Szovjetunióba már nem juthatunk el, holott ők a nemzetközi ranglistán az ötödik helyen állnak. Aztán: a szakosztályokban — most az élvonalról beszélek — hetente i három-négy alkalommal edzenek. Ennyiszer jutnak a versenyzők teremhez. A svédek, angolok, dánok — egyszóval Európa legjobbjai — heti tíz-ttizenkét alkalommal tréningeznek. Azt hiszem, ez sok mindenre válaszut * ad . Úgy tűnik, a sportág nehezen tudja elfogadtatni magát a versenyágak között. Legendaként mesélik, hogy egy edző elindult sportkört keresni magának. Az egyik kisközségben kifogyott a motorjából a benzin, hát ott alakított egy ma már sikeres szakosztályt. Ha legenda is, de sokat kifejez a sportág lényegéből: a tollaslabdához ebben a pillanatban elég a tehetség. Mert miből tevődik össze a siker? Jó adottságból, szorgalomból — de ne is menjünk tovább. Ha a tehetséges gyerek is háromszor tud edzeni hetente, és a szorgalmasnak is csak ennyire futja a lehetőségekből, nyilvánvaló, hogy az előbbi győz. — A negyedik évet végzed a főiskolán. A terveid beleillenek édesapád ötéves programjába? — Hogy vele egy tanszéken taníthassak, ráadásul főiskolán, ez egy pályakezdőnek túl szép álom. Mindenesetre számomra első a tanítás lehetősége. A második szempont csak az, hogy hol? Nézd, a Mátyás király úti iskolában töltöttem néhány hetet gyakorló pedagógusként Mit mondjak, valósággal beleszerettem a gyerekekbe. — Hogy milyen sportágat választasz a tanórákon kívül edzőként, ezt talán kérdezni sem kell... — Igen, a tollaslabdával fogok itt, Szolnokon foglalkozni. Apu szerencsére az országos átlagnál jobb feltételeket teremtett a sportágnak, így bátran tervezhetek. Magam köré gyűjtök húsz-harminc, hat-nyolcesztendős apróságot, és számukra nem a hazai, de a nemzetközi mércét tűzöm célul. Most nem állunk túl jól az európai ranglistán. Ígérem, hogy mindent megteszek a felzárkózásért. Elsősorban a tanítványaimra gondolok, de mint versenyző sem adom fel, hiszen mindössze huszonnégy éves leszek. Egy halkszavú kamasz néhány évre eltűnt Szolnokról. Nemsokára egy magabiztos, diplomás fiatalember érkezik vissza helyette, telve tervekkel, vágyakkal, feszítő ambíciókkal, és persze soksok szakértelemmel. De jó lenne, ha egyre többen járnák ifjú Englert István útját! Palágyi Béla Amikor a bíró „átvezetik” Volt egy férfi kosárlabdázó, aki minden mérkőzésen azt a trükköt alkalmazta, hogy amikor a levegőbe emelkedve kosárra dobott, mindig rácsapott egyet a combjára. A játékvezetők soha nem azt nézték, hogy ki, hová ütött, hanem a csattanást hallva nyomban személyit ítéltek az ellenfél valamelyik védője ellen, így aztán sorra kipontozódtak mellőle, csapata pedig aratta a győzelmeket. Az ellenfelek azonban rájöttek a trükkre, és az egyik mérkőzés előtt jelezték a játékvezetőknek. — Arra kérnénk a sporttársakat, hogy kosárra dobáskor figyeljék a fiút, mert mindig a combjára csap, mi hozzá sem érünk. A játékvezetők szívélyesen meghallgatták a kérést. Ám, amikor elkezdődött a mérkőzés, a csattanást hallván azonnal fújtak. Személyi! Ezúttal is sikerült becsapni a bírókat. » * • Mint annak a labdarúgónak, aki mestere volt a műesésnek. Huncutságok innen-onnan Számtalanszor alkalmazta. Feldobta magát a tizenhatoson belül, nagyot huppant a földön, s a játékvezetők kíméletlenül a tizenegyes pontra mutattak. Aztán eltávozott régi csapatából, a helyre igazolt. A sors szeszélye folytán azonban a bajnokságban volt együttesével került szembe. Rési edzője alaposan ismerte, ezért a mérkőzés előtt szólt a játékvezetőnek. — Bíró sporttárs, csak annyit kérek, hogy ha az a játékos a büntetőterületen belül eldobja magát, ne ítéljen tizenegyest. Ismerem, hogy milyen ravasz, hiszen nálunk játszott. Amikor elkezdődött a mérkőzés, a játékos az egyik alkalommal olyan helyzetbe került, hogy a tizenhatoson belül bukfencezhetett egyet. A játékvezető abban a pillanatban fújt: 11-es! Régi csapata ki is kapott 2:1-re. * * * Még egy átverés. Az edzőnek közeli ismerőse volt az ellenfél csapatában szereplő játékos, aki — mikor ellenük játszottak — a tizenhatoson belül elesett. Bár a közelében nem volt senki, hozzáfogott keservesen jajgatni. A játékvezető habozás nélkül büntetőt ítélt. Később valahol összefutottak, s az edző megkérdezte: — Lapajkám, meséld talár el, hogy mit csináltál annál a büntetőnél? — Gyuri bácsi, az a helyzet, hogy összeakadt a két lábam és elestem. Gondoltam, ha bukom, akkor már jajgatok is hozzá, hátha beveszik. Bevették. Kijajgatott magának egy büntetőt és csapatának egy győzelmet. -takl 15 Harmadszor is az első Már-már menetrendszerűvé válik, hogy a szilveszteri lapszámba Szatmári Irénről írunk. A magyarázat roppant egyszerű: az újságíró átböngészi az év legjobb sportolóinak listáját, s mikor rábukkan Irén nevére, fogja magát és megkeresi. Tavaly is így volt, meg azelőtt is . „Cilinke” ugyanis az idén sorrendben már harmadszor bizonyult az ejtőernyős sportág hazai legjobbjának. Szóval keresi az ember, nyomoz utána, merthogy Irén ingázó, ingázik az ég és föld között. Ha éppen a földön tartózkodik, akkor vagy munkahelyén, a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalatnál, vagy Székesfehérváron, a Földmérési Főiskolán található, ha pedig a levegőben, akkor valamelyik versenyszínhely vagy edzőtábor fölött lebeg. — Az idén alig voltam a levegőben — kezdi a szokásos év végi beszámolót — összesen kétszázhetvenszer ugrottam. Nagyon nehéz a főiskola, a vizsgák sok időmet elviszik, s így néhány edzőtáborról lemaradok. A panaszkodásnak tűnő bevezető után szerényen hozzáteszi: — Persze ennek megvan a jó oldala is. A nyári vizsgák után nekem felfelé ível a formám, a többieké viszont már lefelé, s még néhány versenyen rajthoz kell állni. Az év végi sorrendet elsősorban az ezeken a viadalokon elért eredmények határozzák meg. — A nagy nemzetközi versenyek az idén a szocialista országok hagyományos vetélkedésével kezdődött. — Valóban, de erről — mióta hét éve válogatott vagyok első ízben , lemaradtam, éppen a tanév végi vizsgák miatt, ráadásul nem is sikerült a mérnökgeodéziai beszámolóm, s egy hét múlva ismételnem kellett. Ott bőgtem a többiek vállán, mert pontosan azon a héten zajlott a viadal. Majdnem sírással végződött a Magyar Népköztársasági Kupa is. Ezen elindultam ugyan, de mivel a célbaugerást alig gyakoroltam előtte, csak nerdik lettem. "Szerencsére a stílusugrással nem volt baj, s az itt kivívott elsőség az összetettben a második helyet jelentette számomra. — Vigasztalódhatott az év legnagyobb erőpróbáján, a Bulgáriában rendezett világbajnokságon ... — Legalább is szerettem volna — javít ki mosolyogva. — A csodaszép Maricavölgyben — a rózsák völgyében — zajlott a VB augusztus végén, illetve szeptember elején. Lehangolóan kezdődött: a magyar lányok közül a legrosszabb eredményt értem el a célbaugrásban, de a stílusugrás megint kisegített. Olyan jól sikerült, hogy magam sem akartam elhinni — a tizenhetedik helyen végeztem. Ebben a számban még életemben nem kerültem az első húsz közé ilyen szintű versenyen. — Ennek alapján végül is a legjobbnak bizonyult a magyar nők között. Mi történt azóta? — Semmi különös. Itthon alig ugrottam, általában rossz volt az idő. Mint mondtam, egész évben sem érte el ugrásaim száma a háromszázat, holott a világbajnokságok évében legalább ennél ötvennel többször kellene ernyőt bontani. Az 1981-es esztendőt 2 ezer 323 ugrással kezdem. — A főiskolán viszont befejezi tanulmányait, és geodéziai üzemmérnök lesz. Nem éppen női szakma ez... — Az osztályban huszonnégyen vagyunk, ebből legalább négyen lányok — neveti el magát. — Úgy tudom, vállalatunknál én leszek az egyetlen női üzemmérnöki, de remélem, ez senkit sem fog zavarni. — Nyilván a sportolást sem. — Két év múlva huszonnyolc éves leszek, és akkor ahogy mondják ejtőernyős berkekben, szögre akasztom a kioldómat. Hogy miért? A jövőmre, az úgynevezett magánéletemre is gondolnom kell. Addig is, a főiskola befejeztével, lesz még másfél évem, amikor mindent megpróbálok „kihozni” magamból. Különösebben nem izgat, hogy hányszor lépek ki a repülőgépből a levegőbe, de talán elérem a jubileumi háromezredik ugrást. Dédelgetett álmom, hogy eljussak az 1982-es Csehszlovákiában rendezendő világbajnokságra, ahol szeretnék minél előkelőbb helyen végezni. Úgy érzem, ez szép búcsú lenne a sporttól. Constantin Lajos