Állami Faludi Ferenc gimnázium, Szombathely, 1924
láink egy részében kötelező tanítási tárggyá tette az olasz nyelvet, mely az iskolán kívüli nyelvoktatásban az utolsó esztendők folyamán a franciához hasonló teret hódított már, könyvpiacunkon az olaszból való legújabb fordítások száma sokszorosan meghaladja az előbbi évek enemü termését s színpadjaink a sok párizsi tömegáru között időnként érdemes olasz munkának is helyet szorítanak, így ma tán nem időszerűtlen már e kísérlet,amelyet szerény bevezető kalauzul szántam azoknak, akik többet kívánnak tudni az olasz irodalom jelenéről, mint amennyit az egyelőre még nagy tájékozatlansággal válogatott s inkább csak a könnyű szórakoztatás célját szolgáló fordítások nyújtanak. * * * A modern olasz irodalom Manzonival (1785—1873) és Leopardival (1798—1837) kezdődik, kettőjük művészete, bár közel száz esztendős (a „Jegyesek“ első kiadása 1827-ben jelent meg), még ma is él, sőt közelebb áll a legújabb nemzedék gondolatvilágához és ízléséhez, mint a századforduló nagy irodalmi vezéregyéniségei, akiknek iskolájában nőtt fel minden számottevő mai író. Manzoni szelíd romantikája, a katholikus gondolaton nyugvó derűs és szilárd egyensúlyú világfölfogása, erős nemzeti zamata és keserűség nélküli humora ma épp olyan újbecsű értékeket jelentenek megint az évtizedes meddő világnézeti, társadalmi és művészi erőfeszítésekből kiábrándult izmosabb kedélyek számára, amilyen megindultan s fájdalmas megértéssel merülnek el Leopardi pesszimista lírájába azok, akik a modern élet tülekedő zsivajából — mint valamikor ő — csak az örök emberi szenvedés jajszavát hallják. Mindkettőjüket az igaz, mély és tiszta humánum s a nemes, zárt forma újraéledt tisztelete teszi a mai nemzedék közeli rokonává. Költészetük az emberi szellem elmúlhatatlan értékeinek állományába tartozik. Hasonló jelentőséget legrajongóbb honfitársai sem tulajdonítanak Giosué Carducci (1835—1907) életművének, aki miután egy emberöltőn át nemzetének példátlan hatású nevelője volt, ma Olaszországban is alig érdekel valakit mélyebben legöregebb kortársain és a kritikán kívül. Azok a tulajdonságai, amelyek az idegen számára költészete átélését szinte lehetetlenné teszik, ihletének majdnem kizárólagosan hazafias jellege, fárasztó szónoki páthosza, klaszszikus mintákon körülményes filologizálással mesterivé csiszolt nyelvének hideg szárnyalása, az ünnepélyes formában megdermedő, aránylag gyér bensőséges emberi tartalom s a filozófiai mélység hiánya idegenítették el tőle utolsó tanítványait, a jelen olasz gene-