Szózat, 1925. június (7. évfolyam, 123-143. szám)

1925-06-03 / 123. szám

a legutolsó bástyát felrobbantani és mindeneknek jelt adni rendeltetett. Ezzel el is indult a forradalom. Vak, vagy gonosz az, aki nem látja. Elindult, de meg fog állani. Még idejében fog megállani. Erről majd gondoskodik a keresztény magyarság életösztöne, józan esze és ökle. És a felelősség? Kié mindezért, a felelősség? Kit terhel a felelősség azért, hogy egyáltalában bárki is ilyen vakmerő támadásra vetemedjék. Ki felelős azért az atmoszféráért, mely évek hosszú során át itt tesped körülöttünk, tele a halál miazmáival? Ki felelős azért, hogy nemcsak elmaradt a keresztény magyarság érdekeinek és önvédelmének intézményes törvényhozási és kormányzati biztosítása, de minden hónap újabb és újabb darabot tört le a nemzet önvédelmi öntudatából, akaraterejéből és intézményeiből? A Bethlen-rendszer nem kerülheti el mindezért a történelmi felelősség nyomasztó, vádoló súlyát. Igaz, arany középutat, mérsékletet, konzerváló tendenciákat és tekintélyvédelmet hirdettek az úgynevezett jobboldali és baloldali szélsőségekkel szemben. De mit konzerváltak a maguk uralmán kívül és miféle tekintélyt védelmeztek meg a magukén kívül? Minisztereken esett apró-cseprő sérelmekért egy egész sora a becsületes és önzetlen hazafiaknak került bíróság elé, rövidesen bíróság elé kerül rágalmazás miatt minden fajvédő képviselő a kormány jóvoltából, becsületes és munkában megöregedett tisztviselők, érdemes és alkotó erejük teljében lévő tiszta hazafiak egymásután dobatnak ki állásaikból, a Komoróczy Ivánok és a Zilahy-Kiss Jenők kemény magyar fajtájából. De kérdem, ki felelős azért, hogy Magyarország kormányzóját éveken keresztül csak apró és eszközszerű rágalmazókkal és kormányzósértőkkel szemben védelmezték, de sohasem azok ellen, akik itt a felforgatás aknamezőjének minden kanócát a kezükben tartják? Múlt év január tizennyolcadikán indemnitási beszédemben felhívtam a kormány és a kormánypárt figyelmét arra, hogy 1923 november huszonkilencedikén a Demokrata Pártban Payer Károly képviselő a legminősíthetetlenebb módon dúlt bele Magyarország kormányzójának becsületébe, mondván, hogy Magyarország lakosságát két részre kell osztani, az egyik táborba tartoznak a becsületes emberek, a másik táborba a bombavetők, a gyilkosok és azok, akik mindezeknek amnesztiát adnak. Akkor a ormánypárt felháborodva kiabált bele beszédembe, tiltakozván az ellen, hogy a fajvédők kisajátítsák maguknak a kormányzó védelmének kötelességét. Még választ sem kaptam e felszólításomra a kormánytól, csupán folyosói biztosítást, hogy a megtorló eljárás megindul. De kérdem, hol van ennek a megtorló eljárásnak máig is az eredménye? Ki csodálkozhatnék ilyen körülmények között azon, ha egy országban, ahol az utolsó és legkisebb állampolgár is megkapja a maga becsületének védelmét, de az államfő becsületének védelméről senki nem gondoskodik, lassan úrrá válik az a hiedelem, hogy minden pimasz büntetlenül törölheti bele az otrantói hősbe sáros csizmáját?! Igenis, mindezért elsősorban is a kormány felelős, az a kormány, amely öt esztendő alatt egyetlen komoly kérdést nem tudott, vagy nem akart megoldani s amely a királykérdésben is spinxszerű hallgatásával minden irányban engedett nagyra nőni pincei reménységeket, az a kormány, amelynek kezén a keresztény magyarság öt esztendős példátlan erőfeszítésének úgyszólván minden gyümölcse elfonnyadt vagy elrothadt. És a konzekvenciák? Mert hiszen itt a hangsúly. A legjogosabb panaszunk és szemrehányásunk, a legtökéletesebb történelmi igazságunk sem változtathat már azon, ami mgtörtént. De a helyes következések levonási, módunkban és a kormánynak is hatalmában van. A sors órája, mely láthatatlanul fölöttünk függ és a fülünkbe ketyegi a visszahozhatatlan idő perceit és óráit, éjféli ütött. Reméljük, várjuk és elvárjuk, hogy elsősorban a kormány vonja le az eseményekből a ráeső részét a következéseknek. Ezek közül az első e forradalmi lépés visszaverése, megtorlása és a jövőben való lehetetlenné tétele. Meg kell szüntetni a kormánynak azt a bizonytalanságot, amely politikája felől híveiben, ellenfeleiben, ellenségeiben, jó magyarokban, beleg és külső ellenségben egyaránt él. Annyi keserves csalódás és a forradalom most támadt szék rá kell hogy vezesse a kormányt arra, hogy a mai idők határozott és élesen körvonalazot politikai irányt követelnek, ha nem pusztulást hanem életet keresünk. Vissza kell térnie a koránynak az eredeti alapra, programra jánal eredeti koncepciójára, a keresztény, nemzeti és agrárius rendszerre. De a királykérdésben is világosan és félreérthetetlenül kell körvonatoznia a kormánynak a maga álláspontját, hogy mindenki ahhoz foglalhasson állást. Ha a kormány az utóbbi időben nem engedett volna teret annyi henye találgatásnak és annyi fantasztikus tervezgetésnek, ha bizonyságát adta volna, hogy a mai ideiglenes közjogi rendet politikai spiritiszták agyrémeiért nem hajlandó feláldozni, bizonnyal senki sem merészkedett volna újabb forradalmi próbálkozásokra. Gondoskodni kell arról, hogy vagy megszűnjön minden agitáció és előkészület, lehetősége a királykérdés konkrét megoldására, egyelőre, a királykérdés valóban tökéletes kikapcsolásával, vagy szabadjára kell engedni az agitációt minden irányban, amit pedig a mai helyzetben szerencsétlen dolognak tartanánk. Végül kívánatos, hogy a kormány a Dunakonföderáció minden tervével és eshetőségével szemben élesen és félreérthetetlenül szembeszálljon, mert ezekbe a tervezgetésekbe kapcsolódnak bele külpolitikai vonatkozásban a Beniczkyék akciói. Ami pedig magát a nyugodt, higgadt és alkotmányos eszközökkel dolgozó legitimizmus helyzetét illeti a Beniczky teremtette szituációban: az az érzésem, hogy még ez a legitimizmus is komoly léket kapott. Annál nagyobb leket, mentől kevésbé élesen fogja az Andrássy fogalmazta legitimizmus magát, elválasztani Beniczky akciójától. Andrássy Gyula írásban és szóban olyan higgadt és konciliáns álláspontot vitt bele a magyar közvéleménybe a királykérdésben, mely már-már azzal biztatott, hogy e kérdés ideiglenes áthidalásával valóban mi sem fogja megzavarni a keresztény front egységét. A Beniczky Ödön akciója azonban csak egy esetben nem fogja kettérepeszteni véglegesen a keresztény frontot, ha ez a Beniczky-féle akció szerencsésen és rövidesen belefullad a maga sekély pocsolyájába és a mérgezett nyíl ütötte sebnek elüszkösödését közös erővel akadályozzuk meg. A legitimizmus összefogása a szélsőbaloldallal nemcsak felbomlását jelenti egy erőteljes és jövendővel bíró keresztény politikának, de halálát jelenti magának a legitimizmusnak is. Mert szabadkirályválasztó és legitimista jó magyarok teteme fölött vigyorogva tűzi majd ki a zászlót — a harmadik. És végül a mi konzekvenciáink, fajvédőké. Ismét és ünnepélyesen jelentjük ki, hogy amint a kormánynak komoly, a magyar jövő kiépítésére irányuló külpolitikai erőfeszítéseiben eddig is, ezután is, a háta mögött vagyunk, akként számíthat, ránk minden harcban a szélsőbaloldallal szemben. De tovább megyünk. Vagy gátját veti a kormány és pedig a városházán csak úgy, mint az országos politikában és a magyar társadaloméban minden forradalmi továbbterjeszkedésnek, vagy tűrnie kell, hogy a forradalommal szemben mi az ellenforradalomra készüljünk fel. Inkább puszt 5 tuljunk el a barri kódokon, mintsem tűrjük nemzetünk minden értékének és minden életlehetőségének most folyó becstelen végűeladását. r 1825 JÚNIUS 3 SZERDA Fogadás az olasz követségen a Kormányzó tiszteletére A budapesti olasz királyi követség pompás termeiben gróf Ercole Darini di Monza olasz királyi miniszter pünkösd hétfőjén este nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó tiszteletére fogadást és vacsorást rendezett. A vacsorára, amelyet fényűzően szolgáltak fel, a főméltóságú párok kívül hivatalosak voltak gróf Bethlen István miniszterelnök, Walkó Lajos helyettes külügyminiszter, gróf Csáky Imre honvédelmi miniszter, gróf Ambrózy meghatalmazott miniszter, Scitovszky Béla, a nemzetgyűlés elnöke, őrgróf Gracia Heal spanyol királyi követ, Kánya Kálmán meghatalmazott miniszter, gróf Karácsonyi Jenő, a szuverén máltai rend követe, bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár, valamennyien nejükkel, Zichy-Pallavicini grófnő, Moscati konzul és neje, Hardy Kálmán szárnysegéd és az olasz királyi követség tagjai. A fogadás fél tizenegy óraikor kezdődött. Megjelentek: Vass József helyettes miniszterelnök, Rakovszky Iván belügyminiszter, Pesthy Pál igazságügyminiszter, Mayer János földmívelésügyi miniszter, gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter, Pekár Gyula volt miniszter, a diplomáciai kar teljes számban, a szövetségközi katonai bizottság, a miniszterelnökség, külügyminisztérium és más minisztériumok vezető személyiségei, a politikai és társadalmi élet kiválóságai és a lapok meghívott képviselői. A vendégeket a királyi követség élén gróf Durini di Monza követ és neje, Contessa Maria Theresia Durini di Monza a virágokkal gazdagon díszített és fényárban úszó csarnokban fogadták. Durbro di Monza grófnő strucctollakkal díszített gyönyörű ezüstszürke színű estélyi ruhában jelent meg. A fogadás alatt hangverseny velt és gazdag büffé állt a vendégek rendelkezésére. A meghívottak a késő éjjeli órákig élvezték gróf Durini di Monza és felesége vendégszeretetét. A királyi olasz követség fogadó estélyegeikéig emlékezetes élménye marad mindazoknak, akik rajta résztvettek. Visszajöhet Amundsen gyalog az északi sarkról? A franciák is segítő expedíciót akarnak kiküldeni Amundsen mielőtt felszállt volna, úgy rendelkezett, hogy abban az esetben, ha vissza nem tér, a felszálltát követő tizennegyedik napon, a két kísérő hajó a Hobby és a From kutassa át a sarkvidéket. A felszállás óta Amundsen sorsáról semmi pozitív hír nem volt. Megszólaltak ugyan többször a szakértők és az aggodalmaskodó laikusok is ezalatt az idő alatt, mérlegelve a helyzetet és találgatva, hogy mi lett az expedíció sorsa, de arról, hogy , váljon az expedíció elérte a sarkra és hogy mikor szándékszik visszatérni, senki semmit nem tudott. Noha a kritikus tizennegyediknap csak június 4-én lesz, a kísérő hajók közül a Hobby már többször lekutatta a Spitzbergák vidékét, nyomra azonban nem akadt. A Gustav Amundsen, Roald Amundsen testvére, aki részt vett a mostani expedíció előkészítésében, egyik nyilatkozatában kifejtette, hogy Amundsennek a sarkról való rögtöni visszatérte csalódást okozott volna. Az ő meggyőződése szerint az expedíció fél fokra, vagyis egy fél földrajzi mérföldre szállt le az északi sark középpontjától. Leszállási helyüktől a sarki középpontig tartó úthoz három napra és onnan vissza ismét három napra lehetett szükségük. Hogyha a visszarepülésre szintén egy napot számítunk, úgy ez összesen hét napot jelent. Ehhez kell még számítani Kingstownból a sarkig terjedő utat, továbbá néhány napot, a földrajzi sarki tünemények megejtendő feljegyzésére, úgyhogy Amundsen visszatérése legfeljebb e hét közepére várható. Erős a meggyőződése, hogy a repülők vissza térnek. Azt, hogy Arnundsenék Alaszkában le i szálltak volna, nem tartja lehetségesnek. Abban az esetben, hogyha a gépek tényleg tönkre i mentek, Amundsen csak a Cap Columbus felé vehette útját. A segítő expedíció kiküldése még korai volna. Swendrup kapitány szintén abban a meggyőződésben Aran, hogy a nyilvánosság túlságosan izgatott. A segítő expedíció kiküldését korainak tartják Newyorkban is. Egy esetleges segítő expedíció kiküldésére szerveződött társaság elnöke kijelentette, hogy tudomása szerint abban az esetben, ha a sarkon megfelelő az időjárás, Amundsen onnan tovább megy Alaskába. Noha az aggodalomra számos jel van, nem szabad azt hinni, hogy az expedíció katasztrófának esett áldozatul. A Charles Brother nevű hajó, mely néhány nappal ezelőtt azzal a céllal, hogy felkutatja az expedíció nyomait, a rossz idő miatt visszatért. Mihelyt jobbra fordul az idő, kísérletét megújítja. Washingtoni jelentésekből kitűnik, hogy egy léghajós segítő expedíció kiküldése csakis akkor lenne aktuális, hogy ha a Mac Millan expedíció elindulása idején Amundsen még nem jelentkezett volna. Millan újólag kijelentette, hogy ő mindenekelőtt Amundsen után kutatna. Az ő felfogása szerint Amundsen nincs veszedelemben, de rámutat arra, hogy ha Amundsen a repülőgépeket elhagyni volt kénytelen, úgy kevés remény van a visszatérésére. Páris, június 2. (Havas.) A tengerészetügyi miniszter felhatalmazta Charcot kutatót, hogy évenként megtenni szokott tudományos útját a sarki utazásokra rendkívül alkalmas jachtján ebben az évben az Északi tengerre irányítsa abból a célból, hogy Amundsen felkutatását megkísérelje. Amennyiben a tervhez Norvégia hozzájárulását megkapják, azonnal kiadják a rendelkezéseket az elindulásra.