TETT, 1978 (2. évfolyam, 5-8. szám)
1978 / 5. szám - Lélek és tudomány
■■ " *. ...................... ’ Számunkra, kik hivatásból foglalkozunk az emberek lelki problémáival, a lélek majdnem tapintható, kézzelfogható valóságnak tűnik. A lélek beleágyazódik az egyén életrajzába — vagyis magatartásába és törekvéseibe, álmaiba és terveibe, embertársaihoz való viszonyulásába, sikereibe és kudarcaiba. A lélek a személyiség meghatározó kritériuma, elidegeníthetetlen egyedi tartozéka. A konkrét pszichikai jelenségek, a lélekhez kapcsolódó problémák megkívánják a fogalom elméleti megközelítését, hozzávetőleges, vázlatos meghatározását. Ugyanis aműkedvelő pszichológusoknak, „lélekszakértőknek“ a minősítés ebben az értelemben a legpozitívabb, hisz idesorolom mindazokat, akiknek mestersége nem kötődik közvetlenül az emberi játék tudományos vizsgálatához — nincs szükségük a pszichikum bonyolult, több vetületű korszerű definíciójára. A lélek meghatározásaiban érvényesülő legfontosabb szempontoknak és kritériumoknak ismerete — ezek pedig közérthetően, a tudománynépszerűsítés színvonalán is fölvázolhatók — ellenben hozzátartozik a mai ember általános műveltségéhez, s jogos igénye, tudatos vagy ösztönös törekvése mindazoknak, ■aVk nyugodtan állíthatják: „vagyok", s hogy „tudatában vagyok annak, hogy létezem ". Ha elfogadjuk a régi görögök óta meggyökeresedett fölfogást, hogy az ember a világ öszszes dolgainak mértéke, akkor a róla megalkotott kép, bármennyire szerény szemlélet kialakítása megkívánja belső életének megvilágítását, tisztázását mind a normalitás, mind az elmebetegségek viszonylatában, vagyis mind a lélektan, mind a pszichiátria szemszögéből. A felvetődő kérdések — miként a lehetséges válaszok is — egy, az emberről alkotott korszerű szintézisben sűrűsödnek, amelyet a különbözősítanak meg. Mindazok, akik fürkésző kíváncsisággal és tétova tanácstalansággal néznek szembe, a „ki vagyok?“ kérdéséve, vagy magukra vállalják a „mi célom a világba?“ felelősségének súlyát, tulajdonképpen lelkük, pszichikumok természetét kívánják megismerni. Néhány olyan gondolatot kísérelek meg az alábbiakban vázlatosan kifejteni, amelyekről bővebb, részletesebb formában, az orvosságtéves diáknemzedékeknek szoktam beszélni. Abból indulok ki általában, hogy az ember — hasonlóan egyes „magasabbrendű“ állatokhoz — pszichikai lény. Pszichikumról ugyanis a szó nagyon általános értelmében is bécjelzik, módon az embert „mint az állatvilág tagját" jellemzi. Az idegrendszer jelző szerepéről van szó, amely csodálatos lehetőségeket kínál például a jövőkutatás számára. Ahogy Pavlov kutyáinak a csengőszó jelezte a táplálék érkezését," egy idő után folymnátot "általánosítva elképzelhető, hogy egy adott eseménysor eseményének megtörténte valójában az utolsó, az esemény bekövetkezését jelezze. Nagyon gazdag kísérleti anyagra támaszkodva a magasabb idegtevékenységnek ezt a tulajdonságát előrevetítésnek nevezzük, s a lelkiség meghatározása fontos, funkcionális tényezőjének tartjuk. A jelenben élünk, de a jövőbe nézünk. Az okok a múltban gyökereznek azonban a közeli vagy távolabbi jövőben rögzülő célok felé törekszünk. Lelki igényünk a jo-A rSeSmufo psSikilla leggasabbrendűen szervezett anyag — az agy — sajátos tulajdonságának tekinti, amely gondolati síkon tükrözi a valóságot. Ez a meghatározás a tudományok állandó fejlődése következtében szüntelenül gazdagodott, árnyaltabbá, pontosabbá lett. Az agy természetesen ma is, számunkra is a pszichikum elengedhetetlen, biológiai természetű feltétele. Ma ellenben nem elég — még ha naiv, egyszerűsítő törekvések hajlanak is erre — csupán azt állítani, hogy a pszichikum az agy produktuma. Napjainkban kum genézisének (születésének) helye. Az állatokra és az emberekre egyaránt vonatkoztatható ez utóbbi képlet; az állatok s az ember lelkiviss eltérések, különbségek szichikuma faji meghater lelki élete társadésig» Jól’ meghatározott|ti, hogy — ha az idegmacska, bármilyen kör* |||mndenképpen macsig farkassá stb. Az állődésének útja azonos. Nemválhatnak, nem miként azt Berzsenyi oly mm azonban férfifelődévágóan mások” Az ember konkrét létkörülményeitől függően bármivé válhat. Még Emberré is! . . . Számos történetet ismerünk például az úgynevezett „farkasemberekről“, akiket farkascsordák neveltek fel. Ezek a biológiailag az emberi fajhoz tartozó lények, lelkileg farkasokká váltak. Farkasokként reagátlórel viselkedtek, ragadozók módjára szerezték be és fogyasztották el táplálékukat. A társadalmi közösségbe, az „emberek fogságába" visszatérve sem váltak teljes értékű emberekké. A körülményektől függően tehát az ember haamely a lelket mennyei ajándéknak, a halhatatlanság zálogának tekintette . . . Az ember pszichikuma, az állatokétól eltérő en, csak akkor születik meg, ha az agyat meg-