Vizkelety László - Schell Antal: A Budapesti Tájékozódási Szövetség 50 éve 1951-2000 (Budapest, 2001)
ÜDVÖZLÉS Hosszú sportolói és valamivel rövidebb sportvezetői múlt állt mögöttem, amikor 1974. december 1-én a BTSH apparátusába kerültem. Több sportág mellett instruktora lettem a Budapesti Tájékozódási Futó Szövetségnek, így utólag bevallhatom, vajmi keveset tudva erről a sportágról. Mentségemre csak az szolgálhat, hogy a tájfutók akkor még alig négy éve nyerték el önállóságukat, így a szélesebb közvélemény keveset tudott róluk. Persze igyekeztem műveltségbeli hiányosságomat gyors ütemben ledolgozni, ezért sokat forgolódtam a budapesti aktívák körében. Rövid idő alatt egy csodálatos világ tárult fel előttem. Nemcsak arról volt szó, hogy sportágukat szerető, jó értelemben vett megszállottak egész sora dolgozott társadalmi munkában, ami ezt a kis csapatot kiemelte a többiek közül, tevékenységük elsősorban a fantasztikus szakmai felkészültségben, az átgondolt tervezésben, a precíz végrehajtásban nyilvánult meg. Nemcsak versenyeket rendeztek, hanem az egész sportágat lefedő, széleskörű alkotómunkát végeztek. (Mielőtt bárki azt hinné, hogy a versenyrendezést nem tartom fontos szövetségi feladatnak, rögtön megemlítem a Vásárvárosok Kupája versenysorozatát, mely Közép-Európa jelentős versenye volt és nemcsak a felnőttek részére biztosított nemzetközi megmérettetési lehetőséget. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány adalék munkájukról. A Budapesti Szövetség indította útjára a Kiskönyvtár sorozatot, mely generációk felkészítését szolgálta igen magas színvonalon. A versenybíró képzésük "egyetemi" színvonalú volt. Egy Vízkeletű előadás után nem is szívesen adtam elő a sportszervezés tantárgyat, attól tartva, hogy a hallgatók halálra unják magukat, nem tudván kivonni magukat az előzőek hatása alól. Legendás volt Hosszú Aurél munkabírása, aki a tájfutással, mint egy második házastárssal élte le életét. Szőnyi László a bölcs elnök, a kiváló házipogácsák készítője még nyolcvan éves korában is elindult versenyeken. És hosszan sorolhatnám a kiváló emberek sorát, mint Halász Miklós, Schell Antal, aki három évtizede szerkeszti a „Tájoló” című budapesti kiadványt. (Ez a „Tájoló” is egy kisebb csoda, véleményem szerint az egyik legjobb szaklap Budapesten.) Az újabb generáció közül Fekete Jenő, Vass László, Korik Vera és sorolhatnám a neveket napestig. Ennyi dicséret és szuperlatívusz után az olvasó kíváncsi lehet, hogy végül is milyen sportág ez a tájfutás. Én a kezdetek kezdetén úgy gondoltam, hogy semmi az egész. Olyan, mint a természetjárás, csak kicsit megkavarták, hogy érdekesebb legyen. Ezért aztán bátran elindultam egy Királyrét melletti terepen rendezett versenyen. Persze úgy vélekedtem, térképismeret nem kell, majd megyek a többiek után. Sajnos a "többiek" a harmadik pont után eltűntek mellőlem, az erdő pedig egyre sűrűbb és sötétebb lett. Mire előkerültem, már bontották a célsátrakat. Itt tanultam meg ezt a sportágat tisztelni. Egy ilyen élmény kellett ahhoz, hogy felismerjem a tájfutás fontosságát. Most is úgy gondolom, hogy az iskolai testnevelésen belül kötelezővé kellene tenni megfelelő óraszámban való oktatását. Továbbá meg vagyok győződve arról, hogy a honvédség, a belügyi alakulatok, a majdani nemzetőrség és minden hasonló rendeltetésű szervezet kiképzési programjában helyet kell kapnia a tájfutásnak. Végezetül ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy elismerésemet fejezzem ki a budapesti tájfutás minden közkatonájának, vezetőjének, kívánva, hogy legyen olyan sikeres a következő időszak, mint az előző volt. Legyen úgy, mint rég! Tóth Csaba, fővárosi sportvezető (1974-1999) .