Tanácsok Lapja, 1955 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1955-01-11 / 1. szám

1. Miért kellett Makó néninek 48 kilométert gyalogolni? 1. A TISZAFÖLDVÁRI HOMOKDÚLÓ és a tanácsháza között pontosan 8 kilométer a távolság. Egy fiatal sportember, szép időben — ha kedve tartja — negyedóra alatt benyargatja. Makó néni — Makó bajos homoki cipészmester felesége — azonban közel10 esztendeje járja az élet országútját és már régen nem futólépésben. Megérzi bizony már az ő lába azt a 8, illetve oda-vissza 16 kilométert, amelyet a tanácsházig kel megtenni. De még mennyire. Különösen olyan időben, mint amily ezen a december végi hétfő délután volt, amikor az ólmos, havas eőben tízszer is meg kellett állnia, hogy egy kissé kifújja magát. De a rönd hajtotta. Szombat óta nem eszik a hízó és ami ennél nagyobb baj, már mozogni sem akar. Alig várták a hétfő reggelt, hogy a nem messze lévő homoki tanácskirendeltségnél a vágási engedélyt megkérhessék. Igen ám, de az engedély kiadásához a sertés járlatlevelét is fel kell mutatni, azt pedig még nem váltották ki. — Menjen be a tanácshoz Makó néni — így a kirendeltségi begyűjtési megbízott — és váltsa ki a paszszust, utána én rögtön kiadom az engedélyt. — De hátha nem kapom meg, mert kidobolták, hogy csak szerdán és szombaton van csak passzusírás... — Keresse Bódi elvtársat, az elnököt. Ha megmondja neki, hogy milyen helyzetben van, biztos meg fogja kapni. Makó néni hazament. Gyorsan hozzálátott az ebédfőzéshez, feltette az ételt és indult a tanácshoz. Úgy három óra tájban ért oda. De nem volt szerencséje, mert végrehajtóbizottsági ülés volt és emiatt nem lehetett Bódi elvtárssal beszélni. Másnap, kedden — lábában a tegnapi út fáradalmaival — újra bekopogtatott a földvári tanács ajtaján és Nagy Lajoshoz, a helyettes vb-titkárhoz fordult kérésével, ő aztán egykettőre intézkedett... No, nem éppen úgy, ahogyan Makó néni szerette volna. — Tudja, hogy szerdán és szombaton állítunk ki járlatleveleket. Én kivételt nem teszek senkivel — mondta pontos hivatalnok módjára a helyettes vb-titkár. Mit tehetett mást az idős aszszony, mint könnyes szemmel indult visszafelé, és tette meg hazáig a negyedszer 8, vagyis a harminckettedik kilométert. Talán már holnap sikerülni fog . . . csak addig kibírja még a hízó. . . Szerdán, december 29-én újra bement a tanácshoz és végre megkapta a járlatlevelet. 48 kilométert gyalogolt esőben, sorban ... Miért? 2. A 14000 LAKOSÚ TISZAFÖLDVÁR hatalmas kiterjedésű község. Tipikus alföldi falu, hatalmas több kilométer hosszú, egyenes főutcával és sok tanyával, kisebb-nagyobb szétszórt településsel. Kereken 3300 ember él a Homoknak nevezett részen, a falu központjától hat-nyolc,, sőt tíz kilométernyire. A felszabadulás óta, már nemigen tudtak az emberek belenyugodni abba, hogy minden apró-cseprő ügyben olyan hoszszú utat tegyenek meg a tanácsházig. Ezért addig kérték, követelték, amíg 1953 elején vb-kirendeltséget kaptak, örültek is ennek valamenynyien, annál is inkább, mert olyan emberek élnek itt, akiket nem kell nógatni az adó és a beszolgáltatás teljesítésére. Most is, december végén már tíz gazda az 1955. évi hízott sertésbeadásának is eleget tett. Egy szó, mint száz, sokat vártak a kirendeltségtől. A községi tanács Kovács Ferencnét bízta meg a vezetéssel. (A nagy kedvvel és ami ennél is fontosabb, sok szeretettel intézgette a település lakóinak ügyes-bajos problémáit. Egyszóval, amit lehetett, mindent megcsinált. De a legtöbb problémát mégsem tudta megoldani. Egyrészt azért, mert a hatásköre igen csekély volt — lakásügyekben ■nem intézkedhetett, járlatleveleket nem állíthatott ki stb. Másrészt pedig egyedül volt. Igaz, hogy a községi begyűjtési hivatal két dolgozója szintén ide van beosztva, dehát nekik megvan a maguk feladatkörük. Annyira egyedül volt tehát Kovács Ferencné, hogy hivatalsegéd híján maga vágta fel a tűzifát is. Neki kellett minden reggel begyújtani, takarítani. Ez persze egy-két órát elvett a napi munkaidejéből az ügyesbajos dolgokat intéző emberek rovására, akiknek minden reggel meg kellett várni, amíg Kovácsné elvégzi ezt a munkát is. Arról ezek után nem is kell beszélni, hogy mi történt, ha valakit be kellett hivatnia a kiremteltségre... Néhány hónap óta azonban Kovácsnét előbb hetenként egy-két napra, az utóbbi időkben pedig majdnem állandóan benn a tiszaföldvári tanácsházán foglalkoztatják (?). S az amúgyis árva kirendeltség végképp elárvult. Nap mint nap összeverődnek az emberek, volt eset, hogy húszan is. Ki adót akart fizetni, kinek más ügye lett volna — dehát nem volt, aki intézze. A tiszaföldvári községi, valamint a járási és megyei tanács mostohagyermeknek tekintették a kirendeltséget és rajta keresztül a 3500 tanyai állampolgárt is. Miért? 3. BECSÜLETÉRE LEGYEN MONDVA Bódi elvtársnak, a tiszaföldvári tanács elnökének, hogy nem kellett vele sokáig vitatkozni annak érdekében, hogy változtasson a homoki lakosság helyzetén. Elismerte, hogy az nem elég, ha névlegesen van kirendeltség, ugyanakkor a homokiak mégis (mint Makó néni) a faluban lévő tanácsházra járnak. Sőt, oda is hiába. — Nem akarom Nagy elvtársat, a helyettes titkárt védeni (Makó néni ügyével kapcsolatban). De annyit mondhatok, hogy három ember helyett is dolgozik. Ő az anyakönyvvezető, a gyámügyi előadó, a járlatlevél kezelő és még sok minden más egy személyben. Mindez az alacsonylétszám miatt van. Tizennégyen vagyunk helyettesemet és engem is beleértve, s nem győzzük a sok adminisztrációt .. . De tudom, ez nem ment fel mindkét — és személy szerint engem — a homoki kirendeltséggel kapcsolatos felelősség alól. Hiszen, ha ott helyiben gyorsan és jól elintézik a lakosság ügyeit, akkor nálunk kevesebb lesz a munka. Csak hát legalább egy embert kaphatnánk még. Szóltam én már emiatt a járásnál is — de hiába. Mindezek ellenére megígérem, hogy három napon belül a kirendeltség újból működik majd. Mi reméljük, hogy így is lesz. Hiszen nem is azért beszéltünk Bódi elvtárssal, hogy önkritikát csikarjunk ki belőle, hanem becsületes elhatározást, tetteket, amit a homoki lakosság joggal el is vár. A tettekről majd legközelebbi látogatásunkkor szeretnénk meggyőződni. 4. SZOLNOK MEGYÉBEN a tiszaföldvári homoki vb-kirendeltség mellett még tíz tanácsi kirendeltség működik. A tények azt mutatják, hogy a járási és megyei tanács nem sokat törődik az új községek, kirendeltségek problémáival. Nem segít a kezdeti lépéseknél. Éppen ezért nem sajnáltuk a fáradságot és felkerestük a megyei tanács elnökét, Juhász Imréné elvtársnőt. Azonnal intézkedett, s a tiszaföldvári tanács azóta már megkapta az értesítést — egy újabb dolgozó alkalmazásának engedélyezéséről. Ezzel már könynyebb lesz a kirendeltség munkája. Elgondolkoztató azonban, amit elnökasszonytól még hallottunk. A sok jó intézkedés, az új tanácstörvény ellenére még mindig nincs elég hatáskörünk. A megyei apparátusban 440 emberrel dolgozunk. Számtalan rendeletet gyártunk, telefonálunk, instruálunk. De ott, ahol a munka oroszlánrésze zajlik, a községi tanácsok hivatalaiba nem tudunk elegendő embert küldeni. Ez a sok hibának egyik fő forrása. Segítsenek ezen a felsőbb szervek. Tanulságos tapasztalatokat szereztünk a vb-kirendeltségek munkájából. Kiderült, miért kellett Makó néninek 48 kilométert megjárnia, amíg egy járlatlevelet kiállítottak sertése számára. Meg kell állapítanunk, hogy sok még a munkában a lélektelenség, a felszínesség, de ezt nemtűrhetjük tovább. Jobban kell gazdálkodnunk a tanácsapparátus létszámával. Lehetetlen, hogy Szolnokon, a megyei tanácsnál 440 ember csak irányít és instruál, míg egy 14.000 lakosú községben mindössze 14 ember lát el minden feladatot. Persze még a létszám helyes elosztásával nem oldódik meg minden probléma. Mert akármilyen létszámmal dolgoznak is községi tanácsaink, nem szavakkal, hanem tettekkel kell bebizonyítaniok, hogy a népért, az emberekért vannak. (Makó néniért is...) Kövesdi Ferenc • E GYÜTT A CSALÁD Emlékezzünk... Tíz évvel ezelőtt az ország egy része már felszabadult a szolgaság alól. 1944 karácsonyán a felszabadító Szovjet Hadsereg körbezárta Budapestet, hogy véget vessen a náci és nyilas tébolynak. Január 17-én háztól-házig, utcától-utcáig tartó küzdelmek után Pest felszabadult. A balparton elhallgattak az ágyúk, aknák, géppisztolyok, de Budán még tombolt a harc. A hős szovjet hadsereg katnáinak önfeláldozó harca után, február 13-án már ez a városrész is szabadnak mondhatta magát. Az alábbi írás — amely az Ifj Szó 1945. február 20-i számában jelent meg — egy szemtanú tollából hű képet ad a sokat szenvedett városrész felszabadításáról, a szovjet katonák hősiességéről és felszabadítást követő első pillanatokról. Svet Grigorjevics, a szovjet hadsereg vitéz kapitánya megígérte, hogy mihelyst Buda elesik, azonnal autón jön értem és megyünk Budára, hogy három gyermekemet és feleségemet a Gellérthegy Vár felöli oldalán lévő egyik Nemzetközi Vöröskereszt-Otthonból hazahozzuk, — feltéve, hogy még életben találjuk őket. Február 13-án délben kaptam a hírt: »kapitulált a Citadella és a Vár!« Máris rohantam a kapitányhoz megkérdezni, hogy tényleg átjuttat-e és mikor Budára? Lelkendezve fogadott tiszttársaival együtt: »Az autó már indulásra készen, mert épp értem akartak jönni.« A szovjet tiszt ennyire ura a szavának! Most kezdődött azonban a regény: a Vár és a Citadella eleste még nem jelentette a budai csaták végét. Egyes bunkerekből, fedezékekből még veszettül lövöldöztek olyanok, akik rossz lelkiismeretük szerint nem veszthettek már semmit. Ezért tizenöt tagú géppisztolyos »expedíciós« indult neki kis ladikon, hogy négyszeres menetben átkeljünk a még nagy jégtábláktól zajló és úszó aknákkal teleszórt Dunán. A partokon még ugyancsak aknaveszély, s emeletes jéghegy-torlaszok. Buda és Pest — egy család. Annak egybetartozó részeit elszakította egymástól a borzalmas háború, gyönyörű hídjaink, világhírű büszkeségeink felrobbantva. A Föld egyik metropolisa romhalmaz. A város, de különösen Buda, mintha egy elmebeteg legszebb lázálmát látnák megvalósulva. Ezernyi holttetem — német SS és nyilas katonák holttestei a lóhullák között, rengeteg elszórt hadianyag roncsával vegyülve el a bombáktól felszántott budai csatamezőkön«. Égig lobogó füstmáglyával ég még a királyi Vár. Körös-körül még Pest felől is lángoló bérpaloták romjai. Pusztulás és halál mindenfelé, amerre a szem ellát. S mindezt miért? Hitlerért, az őrült, gazemberért és förtelmes, vérszomjas pecéjeiért. Golyók süvítenek, rakéták világítanak, géppuskák, géppisztolyok, majd ágyúk lövedékei csapódnak le körülöttünk, amint nekimerészkedünk a még »belőtt« hegyoldalnak a Szent Gellért-szobor jobb oldalán. Ott, ahol a gyönyörű pesti kilátás magaslatában oly sok szerelmespár sétált a romantikus emlékű boldog béke időiben. Eltévesztettem az utat. A szerpentinlépcsős út helyén gránáttölcsérek sorakoznak, s lépcsők helyett hullahegyek. Itt-ott szovjet holttetemet is látunk. A golyózáporban Grigorjevics kapitány két tiszt társával és kis csapatunkkal tovább törtet felfelé a jelzett irányba. A nagy és remegtető kérdés: életben találjuk-e családomat? A valószínűség igen-igen csekély. Nyilas-veszély, s Budának esztelenül, vétkesen hiábavaló hosszas védelme, csak azért, hogy — Bécs ostroma néhány héttel kitolódjon — bombaveszély, vízhiány, éhség, észszerűen nem sok reménnyel kecsegtet. Végigéltem az elmúlt világháborút. Be kell vallanom: udvari bál volt ahhoz képest, amit a budai harcterek borzalmai bizonyítottak. Szavakkal leírni nem lehet e csatamezők hullahegyeit, a cafatokká tépett és már oszladozó hullák elkeveredését, a friss, itt-ott még mozgó, rángatózó halálos sérültek elkeveredését a Gellérthegy agyagos-sáros anyaföldjével. Csodával határos, hogy komolyabb sérülés nélkül jutott fel kis különítményünk a hegytetőre, de még inkább, hogy családomat ebben a háborús pokolban élve megtaláltam. Csupán 18 éves nagylányom jobb alkarját roncsolta szét egy német akna, miközben vizet hordott az ellenséges golyózáporban. Mert az Otthonnak 63 védettje már december óta víz, világítás, fűtés és részben már oldalfalak és tető nélkül szorongott egy kazánház szűk terében, miközben a csaták dúlása elvitte fejük felől, az egész épületet, s körülöttük elpusztított mindent. A tényleges csodáknak hosszú sorozata lette csak lehetővé, hogy egy halott (a kedves »Mária Nővér«) volt csupán az Intézet saját vesztesége, valamint néhány komolyabb sebesülés, mert hiszen volt idő, amikor csupán csak az ő épületük romjai voltak már orosz kézben, s a környező épületekben még mindenütt német és nyilas védelmi rendszerek harcoltak. A boldogságot, még életben meglelni családomat, szavakkal leírni nem lehet! Lerongyolódva, véresen, sérülten, sárosan, elszegényedetten — de mégis életben — ez nem csupán egy kis pesti család sorsa, de képletesen a nagy Család, Pest és Buda sorsánál is többet jelképez. A hős Vörös Hadsereg lovagias tisztjei és katonái a gyűlölet poklából szabadították fel a félrevezetett, megtébolyított Európa millió családját. A megtévesztő propagandával homlokegyenest ellentétben, a Szovjet Hadsereg saját életének bátor kockáztatásával segítette elő nem csupán Pest és Buda, de Európa családjainak felszabadítását is. Ennek a nagy történelmi ténynek csupán kis szimbóluma a mi családi boldogságunk, amelyért ezúton is mély csodálatunkat fejezzük ki a szabad nemzeteknek bennünket is felszabadító katonáinak, hőseinek és közöttük Grigorjevics kapitánynak, akinek halált megvető bátorsága a kis expedíciónk során is dicsőséget sugárzott a mi szemünkben az egész Szovjet Hadseregre. Köszönet és hála érte! Dr. V. F. A MUNKAÉRTEKEZLET • a hivatali munka megjavításának egyik eredményes eszköze A tanácsapparátus dolgozóira most a választások után komoly, felelősség, teljes feladat hárul. Az apparátusnak sokkal lendületesebben kell dolgoznia, mint eddig. .. Közalkalmazottak Szakszervezete központi vezetősége a hivatali munka megjavításának legeredményesebb eszközét a munkaértekezletek rendszeres megtartásában látja. A munkaértekezletekkel eddig szakszervezetünk nem igen foglalkozott. A megbeszélések nem voltak rendszeresek, nem szolgálták a hivatali munka megjavítását. A munkaértekezletek alkalmas fórumot jelentenek ahhoz, hogy a dolgozók megbeszélhessék problémáikat,kicserélhessék a hivatali munkával kapcsolatos tapasztalatokat. A kis egységekben megtartott munkaértekezleteken biztosítható, hogy a hivatal vagy osztály sajátossága megfelelően érvényesüljön. A tanácsapparátus dolgozóinak a munkaértekezleteken való aktív részvétele biztosítéka annak is, hogy betekintést nyerjenek a vezetés munkájába. Ezzel is erősödik a kapcsolat a vezetők és a dolgozók között. A munkaértekezletek rendszeres megtartása a bírálat és önbírálat fejlesztését is szolgálja, alkalmas a szakmai képzettség emelésére, a hibák feltárására, a helyes hivatali munkamódszerek kialakulására és nem utolsósorban a jó tapasztalatok elterjesztésére. A szakszervezeti szerveknek segítséget kell nyújtaniuk a hivatalvezetés munkájához. E cél elérésére a dolgozók legszélesebb rétegeit kell bevonni a tanácsapparátus munkájának megjavításába, a bürokrácia elleni harcba, a közeljövőben pedig az ügyrendek gyakorlati megvalósításába. A szakszervezet szükségesnek tartja a munkaértekezletek havonkénti és munkaidő alatti megtartását. Ez biztosíték arra, hogy rendszeressé válik a végzett munka bírálata, ismertté válik a hivatali csoport munkájának közelebbi és távolabbi célkitűzése és kiküszöbölhető a dolgozók munkájának ötletszerű értékelése, így a munkaértekezlet alkalmassá válik majd a dolgozók mozgósítására, a munkafegyelem megszilárdítására. A munkaértekezletek sikeréhez szükséges, hogy a beszámoló — amelyet az osztály, csoport vezető tart, — ne kül- vagy belpolitikai kérdéseket tárgyaljon, ne öltsön pártvagy szakszervezeti taggyűlés jellegét,hanem kizárólag a hivatal, vagy az osztály munkájának szerteágazó problémáit tárgyalja meg. A munkaértekezletek megszervezésében jelentős feladat hárul a szakszervezeti aktivistákra. Nekik kell tájékoztatást nyújtandók a hivatalvezetők számára a dolgozók problémáiról, az ő feladatuk, hogy tájékoztassák a napirendre kerülő kérdésekről. Arra azonban ügyelni kell, hogy munkaértekezletek ne váljanak panasznapokká. A dolgozók is bátran vessék fel jogos panaszaikat, sérelmeiket, de ügyeljenek arra, hogy az értekezletek az eredeti célkitűzéseknek megfeleljenek. A munkaértekezletek iránti érdeklődést fokozza a hivatali munka dicsérete vagy bírálata, a dolgozók jutalmazása. Igen helyes módszer, ha a jutalmazás rendszeresen a munkaértekezleten történik. A szakszervezet központi vezetősége a munkaértekezletek tervszerű megtartásának igen nagy jelentőséget tulajdonít. A helyes munkamódszerek elterjesztését és a bürokrácia elleni eredményesharc fokozását biztosíthatjuk a színvonalas hivatali munkaértekezleteik megtartásával. Révai Miklós Közalkalmazottak Szakszervezete bel- és munkamozgalmi osztály vezetője. Munkában a magyarcsanádi állandó bizottságok ■ Nagy lendülettel és ügyszeretettel láttak munkájukhoz Magyarcsanádon az új állandó bizottságok. A mezőgazdasági áb. a falu legjobb termelői közül 30-tagú aktívát tömörített maga mellé és vont be a munkába. Ezek segítségével tervet dolgoztak ki a mezőgazdasági termelés fokozására, az állatállomány fejlesztésére. Többek között javaslatot tettek a gabonavetésterület növelése, lucerna, kender és egyéb vetőmagvak időbeni beszerzése, juhlegelő kijelölése, a legeltetési bizottság megerősítése érdekében. Társadalmi mulikát szerveztek a közkutak környékének rendbehozatalára és ebben tevékeny részt vállalt az áb. valamennyi tagja, aktívája. A begyűjtési áb. id. Gregonovics Mihály javaslatára olyan határozatot hozott, hogy a tanácstagoknak átadják a körzetükben lakó hátralékos gazdák névsorát, hogy keressék fel őket és győzzék meg kötelességük teljesítéséről. Maga javaslattevő: id. Gregorovics Mihály 1 5 hátralékos választóját kereste fel, akik a látogatás után eleget tettek kötelezettségüknek. Hasonló eredményt ért el a többi tanácstag is, mint például Hencz György, aki öt hátralékost látogatott meg, s ők szintén eleget tettek beadásuknak. A magyarcsanádi új, állandó bizottságok munkájában máris megnyilvánul az a szellem, amely végső soron a lakossággal való egészséges kapcsolat megteremtéséhez, ezen keresztül pedig a tanácsok jobb munkájához vezet. Az a lelkesedés, ahogyan a magyarcsanádiak munkához láttak, követendő példa legyen járásunk többi községe számára. Forgó István, a makói járási tanács vb-elnöke.