Táncművészet, 1956 (6. évfolyam, 1-9. szám)
1956-01-01 / 1. szám
Táti Cistűvészei A MAGYAR TÁNCMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGÉNEK FOLYÓIRATA VI. évfolyam 1. szám 1956. január 1956 ÚJÉVÉN Az őszi évad kezdetén az elmúlt év szeptemberében írtunk három hivatásos ** tánckarunk alkotó terveiről. Most, bár a színházi évad a közepén van, mégis a régi és az új év határa számunkra is a számbavétel, a tervezések, a lendületes újrakezdés ideje. Az észrevétlenül múló idő egy-egy határkőnél mindnyájunkat megállít : mit végeztél és mit kell tenned ezután ? Mind a Táncművészeti Szövetség, mind a Táncművészet ma is azt vallja : elsősorban az új, és minél több új alkotásért kell harcolnunk. Hiszen a magyar táncművészetnek és ezen belül maguknak a művészeknek fejlődését mindenekelőtt a megalkotott művek jelentik. Sem elméleti viták, sem esztétika, kritika, tánctörténeti gyűjtés, pedagógia önmagukban nem jelenthetik a művészet virágzását, ha pang az alkotó munka, ha nem születnek új művek, ha ezek a művek nem törnek utat az új felé. Az esztétika elveinek az alkotásokban kell megvalósulniok, az alkotás és a valóság kapcsolatának törvényszerűségeit csak a műveken mérheti a tudomány, a kritikai élet is csak az alkotás nyomában és az alkotás szolgálatában fejlődhetik. Ezért mindenekelőtt az alkotómunka segítését, a mind zavartalanabb feltételek megvalósításáért folyó harcot, a bátor kísérletezés légkörének megteremtését, a művészek minél több új alkotásra való ösztönzését tekintjük legfőbb feladatunknak. Ha végigjárjuk mindazokat a tánckarokat, amelyeknek terveiről szeptemberben beszámoltunk, azt látjuk, hogy ami az alkotások mennyiségét illeti, nem lehetünk túlságosan elégedettek. Egy balettkara van az országnak. Színvonala, tagjainak tehetsége, felkészültsége (mint azt vendégművészek is tanúsították) nemzetközi viszonylatban is kitűnő. Két jónevű koreográfus művészünk : Harangozó Gyula és Vashegyi Ernő a maguk sajátos alkotói stílusával a repertoár színessége szempontjából nagyszerűen kiegészíthetik egymást. De kérdés, hogy tudnak-e eléggé fejlődni ezek a művészek, történik-e haladás a magyar nemzeti balett művészet, a realista balettalkotás és az új magyar balett zene irányában, ha az operaházi repertoár megtervezésénél oly kevés lehetőséget biztosítunk az új alkotásoknak, oly kevéssé ösztönözzük, vagy akár kényszerítjük az új alkotásokra a művészeinket. Kielégítheti-e a táncosokat bármilyen szép klasszikus szerep, vagy kielégítheti-e közönségünket,, ha nem látja a balettművészet mai új arculatának kifejlődését is ? Azt hiszem, semmi esetre sem. Operettszínházunk tánckara az új évet moszkvai sikerekkel kezdte. Bizonyára nagy élményekkel térnek majd haza. S bízunk benne, hogy sok tervvel is, amelyek a táncosok fejlődésének új lehetőségeket nyújtanak. Vidéki színházaink tánckarainak lehetőségeivel azonban nem elégedhetünk meg- E színházak általában kitűnő fejlődésén belül sokszor siralmasan nehéz a táncművészet helyzete. Egyik helyen van néhány táncos, de hiányzik a koreográfus. Máshol a táncosoknak nincs módjuk a gyakorlásra, vagy túl kevesen vannak a feladatok megoldásához. El kell ismernünk, hogy minden akadály ellenére hősiesen megállják a