Táncművészet, 1977 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1977-01-01 / 1. szám

Ráeszmélés a táncra Hatvanöt évvel ezelőtt, 1912 tavaszán tértem haza párizsi tanulmányutamról, tele filozófiával és tánccal. A Collège de France-on Henri Bergsont hallgattam, a Châtelet-ben Izadora Duncant bámultam. A há­romévi filozofálás során a szabadon szálló gondolat intuitív varázsa, a három esti táncelőadáson a sza­badon mozgó emberi test esztétikai bűvölete forrott össze bennem valamivé, melyet először tagadni akartam, majd elismertem, először görög tornának, majd orkesztikának nevez­tem­­ egy mozdulatrend­szerré, mely később a tánc nyersanyagát, az emberi test összes mozdulatlehe­tőségeit kívánta feltárni, megvizsgálni, tudományos alapelvekre helyezni és művészi célokra használni. Egy gondolat fogamzá­sa, mint minden életindu­lás, nehezen köthető tér­hez, időhöz. Én mégis a tí­zes évek Párizsából faka­dónak érzem, amikor a testszínű kitonban, mezít­lábasan röpködő Szadora szótlanul beszélt hozzánk a színpadról, vonalakkal mondott el mindent, amit akart. Testével önmagát becsületesen megváltó, látvány- és hallomás-rit­must közlő emberalak a gondolatoknak és érzések­nek térbedalolásával és időberajzolásával soha nem észlelt empíriák hatá­raira vitt bennünket. Amit táncolt, azt nem lehetett szavakba önteni; oda volt az rejtve, mondjuk odatán­colva az eszmélet szellem­világának titokzatos útjai­ra, ahol azok járnak, akik nem mondatokkal beszél­nek, közléseiknek szavak mögötti nyelve van. Ebbe a szómögöttiség- Isadora Duncan: a MARSEILLAISE

Next