Táncművészet, 1978 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-01 / 1. szám

Szerintem a Táncszínház... TÁNCSZÍNHÁZ. Táncos közéletünk minden zugában egyre többet emlegetett fogalom, sokszor ellentétes törekvések azonos jelszava, heves viták kiváltója, nagyreményű kezdeményezések ösztönzője. S hogy nem csupán formai, termi­nológiai kérdés, az élesen kirajzolódik a körkérdésünkre adott válaszokból: új tartalom, új funkció igénye tapintható ki a mégoly ellentétes szempontból közelítő nyilatkozatokból is. Seregi László, a Magyar Állami Operaház balettigazgatója, vezető koreográfusa: „A fel­lendülő táncos közélet és a művészi gyakorlat szülte az egyre sürgetőbb igényt egy Táncszín­ház létrehozására, ahol a néző kedvére nézhet­ne táncot, modern balettet és néptánc-koreog­ráfiákat ugyanúgy, mint a már bevált és ismert értékes alkotásokat. Az Operaház balettegyüt­tese is lényegében táncszínház, hiszen szinte naponta nyílik meg a közönség előtt. Mégis, egy ilyen felépítésű szervezet, ahol csak évi két, előre pontosan betervezett bemutatóra van mód, nem vállalhatja a kísérleti műhely funkci­óját. Éppen ezért a Táncszínház egy fórumot teremthetne meg, ahol a felötlő új gondolatok megvalósulhatnának, a koreográfusok „kibe­szélhetnék" magukat. Sőt elképzelhetőnek tar­tom, hogy az alkotók maguk ismertetnék, anali­zálnák műveiket, esetleg vitára is sor kerülhetne a közönséggel, így intenzív kapcsolat alakul­hatna ki a táncot igazán szerető, az újdonságok iránt érdeklődő nézők rétegével. S a közönség - ha jó műveket láthat - biztosan bejön majd bérlet nélkül is. Két lényeges pontja van a meg­valósításnak. Az egyik a hely problémája, ugyanis az igényességből ilyen téren sem sza­bad engednünk. Fejlett színpadtechnikára, fő­leg világításra és megfelelő színpadtérre gon­dolok elsősorban. A másik a színvonalas elő­adók biztosítása. Az operai balettkar köztudot­tan túlterhelt, mégis létkérdésnek tartom - az előadók szempontjából is - a műhelymunka fejlesztését, ami nélkül a továbblépés ma már elképzelhetetlen." Novák Ferenc, a SZOT munkatársa, a Bihari együttes koreográfusa: „A megvalósulás előtti pillanatokban van az a közös társulásunk, amely a SZOT égisze alatt, Szakszervezetek Táncszínháza néven egyelőre három vezető szakszervezeti együttest fog össze. Kettős fel­adatot tűztünk ki: egyrészt fórumot kívánunk biztosítani azoknak a műveknek, amelyek a szakszervezeti néptáncegyüttesek alkotóműhe­lyeiben születtek, s jobbára csak versenyeken kaptak közönséget. Célunk az is, hogy kiderül­jön: igényli-e ezeket az új szemléletű műveket a nagyközönség? Dőljön el, szükséges-e, igaz-e, elkötelezett-e, amit csinálunk? A há­rom, különböző karakterű, más-más úton járó együttes közös kiállása több szempontból is előnyös. A néptánc színpadi feldolgozásának sokféle lehetőségét villantja fel. A folklór objek­­tívebb szemléletű színrevitele - a korábbi mes­terkélt színpadiasítás ellenében - szerintem éppúgy hitvallás, mint a dramatikus, mai gon­dolatokat felvető, esetleg sokkal elvontabb jel­zésrendszerré alakult, de folklór kiindulású mű­vek sora. E színházi estek országos terjesztése mellett még egy égetően fontos feladatunk van. Az ismeretterjesztő hálózatból ugyanis teljesen hiányzik a táncművészet. Ezt szeretnénk pótolni olyan, bemutatóval összekötött előadásokkal, melyeken a koreográfus felvázolná ars poeticá­ját, saját alkotásán keresztül módszertani kér­déseket is megvilágító műelemzéseket tart­hatna." Gesler György „egyedülálló" helyzetben van: koreográfus, társulat nélkül. „Lehet, hogy egye­dül állok a véleményemmel, de szerintem nincs szükség Táncszínházra. Úgy nincs, hogy most legyen egy épület, amire az a tábla van ki­akasztva, hogy Táncszínház, és akkor aki arra jár, bemegy táncot nézni, a koreográfusok pe­dig e speciális intézmény részére csináljanak új műveket. Hiszen éppen a koreográfusok, és főleg a táncosok túlterhelésével van a baj. S az alkotóknak nem többet kellene dolgozniuk, hanem jobban elmélyedniük abban, amit csi­nálnak. Táncosokban pedig egyre inkább hiány van. Ezért úgy gondolom, ha létrejönne valami, amit nevezzünk akár táncszínháznak is, annak fő feladata a szervezés kell, hogy legyen. Kis stábra gondolok, amely megszervezné minden együttesnek - az Operaháztól néptáncegyütte­sekig -, hogy amelyik társulat igényli, az fellép­hessen az országban bárhol, ún. utazó műso­rokkal. A már meglévőből kellene jól válogatni, s ezzel szélesíteni a táncművészet közönségét. Még egy gondolat nagyon lényeges: anyagi bázist kell hozzá teremteni, s ennek egyetlen lehetősége, hogy a műsoroknak otthont adó kultúrotthonok vagy színházak önköltségesen számítsák fel a termet a közreműködőknek. Ez közművelődési, illetve kultúrpolitikai célokból létfontosságú lenne. Nagy gond az anyagi kér­dés. Azt nem lehet kívánni a táncosoktól, hogy ingyen vegyenek részt egy-egy ilyen fellépé­sen, s tudjuk, hogy még az Erkel színházi tánc­

Next