Táncművészet, 1978 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Szerintem a Táncszínház... TÁNCSZÍNHÁZ. Táncos közéletünk minden zugában egyre többet emlegetett fogalom, sokszor ellentétes törekvések azonos jelszava, heves viták kiváltója, nagyreményű kezdeményezések ösztönzője. S hogy nem csupán formai, terminológiai kérdés, az élesen kirajzolódik a körkérdésünkre adott válaszokból: új tartalom, új funkció igénye tapintható ki a mégoly ellentétes szempontból közelítő nyilatkozatokból is. Seregi László, a Magyar Állami Operaház balettigazgatója, vezető koreográfusa: „A fellendülő táncos közélet és a művészi gyakorlat szülte az egyre sürgetőbb igényt egy Táncszínház létrehozására, ahol a néző kedvére nézhetne táncot, modern balettet és néptánc-koreográfiákat ugyanúgy, mint a már bevált és ismert értékes alkotásokat. Az Operaház balettegyüttese is lényegében táncszínház, hiszen szinte naponta nyílik meg a közönség előtt. Mégis, egy ilyen felépítésű szervezet, ahol csak évi két, előre pontosan betervezett bemutatóra van mód, nem vállalhatja a kísérleti műhely funkcióját. Éppen ezért a Táncszínház egy fórumot teremthetne meg, ahol a felötlő új gondolatok megvalósulhatnának, a koreográfusok „kibeszélhetnék" magukat. Sőt elképzelhetőnek tartom, hogy az alkotók maguk ismertetnék, analizálnák műveiket, esetleg vitára is sor kerülhetne a közönséggel, így intenzív kapcsolat alakulhatna ki a táncot igazán szerető, az újdonságok iránt érdeklődő nézők rétegével. S a közönség - ha jó műveket láthat - biztosan bejön majd bérlet nélkül is. Két lényeges pontja van a megvalósításnak. Az egyik a hely problémája, ugyanis az igényességből ilyen téren sem szabad engednünk. Fejlett színpadtechnikára, főleg világításra és megfelelő színpadtérre gondolok elsősorban. A másik a színvonalas előadók biztosítása. Az operai balettkar köztudottan túlterhelt, mégis létkérdésnek tartom - az előadók szempontjából is - a műhelymunka fejlesztését, ami nélkül a továbblépés ma már elképzelhetetlen." Novák Ferenc, a SZOT munkatársa, a Bihari együttes koreográfusa: „A megvalósulás előtti pillanatokban van az a közös társulásunk, amely a SZOT égisze alatt, Szakszervezetek Táncszínháza néven egyelőre három vezető szakszervezeti együttest fog össze. Kettős feladatot tűztünk ki: egyrészt fórumot kívánunk biztosítani azoknak a műveknek, amelyek a szakszervezeti néptáncegyüttesek alkotóműhelyeiben születtek, s jobbára csak versenyeken kaptak közönséget. Célunk az is, hogy kiderüljön: igényli-e ezeket az új szemléletű műveket a nagyközönség? Dőljön el, szükséges-e, igaz-e, elkötelezett-e, amit csinálunk? A három, különböző karakterű, más-más úton járó együttes közös kiállása több szempontból is előnyös. A néptánc színpadi feldolgozásának sokféle lehetőségét villantja fel. A folklór objektívebb szemléletű színrevitele - a korábbi mesterkélt színpadiasítás ellenében - szerintem éppúgy hitvallás, mint a dramatikus, mai gondolatokat felvető, esetleg sokkal elvontabb jelzésrendszerré alakult, de folklór kiindulású művek sora. E színházi estek országos terjesztése mellett még egy égetően fontos feladatunk van. Az ismeretterjesztő hálózatból ugyanis teljesen hiányzik a táncművészet. Ezt szeretnénk pótolni olyan, bemutatóval összekötött előadásokkal, melyeken a koreográfus felvázolná ars poeticáját, saját alkotásán keresztül módszertani kérdéseket is megvilágító műelemzéseket tarthatna." Gesler György „egyedülálló" helyzetben van: koreográfus, társulat nélkül. „Lehet, hogy egyedül állok a véleményemmel, de szerintem nincs szükség Táncszínházra. Úgy nincs, hogy most legyen egy épület, amire az a tábla van kiakasztva, hogy Táncszínház, és akkor aki arra jár, bemegy táncot nézni, a koreográfusok pedig e speciális intézmény részére csináljanak új műveket. Hiszen éppen a koreográfusok, és főleg a táncosok túlterhelésével van a baj. S az alkotóknak nem többet kellene dolgozniuk, hanem jobban elmélyedniük abban, amit csinálnak. Táncosokban pedig egyre inkább hiány van. Ezért úgy gondolom, ha létrejönne valami, amit nevezzünk akár táncszínháznak is, annak fő feladata a szervezés kell, hogy legyen. Kis stábra gondolok, amely megszervezné minden együttesnek - az Operaháztól néptáncegyüttesekig -, hogy amelyik társulat igényli, az felléphessen az országban bárhol, ún. utazó műsorokkal. A már meglévőből kellene jól válogatni, s ezzel szélesíteni a táncművészet közönségét. Még egy gondolat nagyon lényeges: anyagi bázist kell hozzá teremteni, s ennek egyetlen lehetősége, hogy a műsoroknak otthont adó kultúrotthonok vagy színházak önköltségesen számítsák fel a termet a közreműködőknek. Ez közművelődési, illetve kultúrpolitikai célokból létfontosságú lenne. Nagy gond az anyagi kérdés. Azt nem lehet kívánni a táncosoktól, hogy ingyen vegyenek részt egy-egy ilyen fellépésen, s tudjuk, hogy még az Erkel színházi tánc