Táncművészet, 2018 (46. évfolyam, 1-4. szám)
2018 tavasz / 1. szám
REFLEKTORFÉNYBEN Büszke vagyok arra, hogy itthon maradtam, itt ért révbe a pályám Péli Nagy Kata interjúja Oláh Zoltánnal Mennyire volt nehéz titokban tartania, hogy Kossuth-díjat kap? Hiszen önnek szóltak előre, csak éppen embargós volt a hír az ünnepig. Néhány héttel az átadást megelőzően érkezett egy hivatalos e-mail a köztársasági elnöki hivataltól, hogy felterjesztettek állami kitüntetésre. Utána hetekig csend volt. Fennállt a lehetősége, hogy jelöltek ugyan, de mégsem kapom meg az elismerést. Megpróbáltam az örömömet kordában tartani, nem akartam túlságosan beleélni magam. A díjátadó előtt egy héttel jött a hivatalos levél Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök aláírásával, akik gratuláltak a kitüntetéshez. A hivatalos méltatás így szólt:...a balettirodalom legjelentősebb szerepeit már fiatal korától kezdve kiemelkedő érettséggel megformáló, magas szintű művészi munkája, a szakma és a közönség körében nemzetközi és hazai szinten egyaránt nagy sikernek örvendő alakításai elismeréseként”. Először csak a telefonomban láttam az értesítést, majd gyorsan bekapcsoltam az otthoni számítógépet. Az a néhány perc olyan izgalomban telt el, hogy el sem tudom mondani. Igyekeztem a feleségemnek is meglepetést okozni a hírrel, este, amikor már mindenki aludt, és némileg lenyugodtam, csak annyit mondtam: Évi, el kell menni Bocskait varratni! Ez talán olyan izgalmas pillanat lehetett a családja életében, mint amikor a felesége először bejelentette, hogy szülők lesznek? Olyan, pontosan. Az esküvőm, a gyerekeim születése és ez a díj egyformán életem legnagyobb pillanatai. Csak néhányszor adatik meg ilyenfajta örömmámor. Persze az előadások is felemelik az embert, amikor eltáncolok egy számomra fontos szerepet, lemegy a függöny, óriási a siker, az öltözőben lekerül a jelmez, s az előadás okozta adrenalin még dolgozik bennem másnapig. De az eltűnik néhány nap alatt. Ez a mostani érzés azonban, amit a Kossuth-díj váltott ki belőlem, még nagyon sokáig nem fog elmúlni. Hozzáteszem, egy kicsit azért elfáradtunk a készülődésben. Most kezdek visszazökkennni a hétköznapokba. Kellett egy hét, hogy elmúljon a rózsaszín köd. Ha valaki Bocskai-viseletet ölt magára, az mindig nagyon szoros kötődést és elköteleződést jelez. Mehetett volna öltönyben is. Valóban, egy öltöny is nagyon elegáns, de nem annyira különleges. Büszke vagyok arra, hogy itthon maradtam, itt ért révbe a pályám. A Parlament kupolatermébe úgy éreztem, ez a megfelelő öltözék. Az Operaház is hasonlóan impozáns, egyazon korszak építészeti remeke, a táncművészet szentélye. Ez azért annál több. Sokszorosa annak, mint amikor kimegyek a színpadra a tapshoz. Kimondták a nevem, és elkezdték sorolni, hogy ki is vagyok s miért kapom az elismerést. Utána nehéz volt felállni a helyemről. Nagyon nehéz volt, nem is tudom, miért. Ott voltak a feleségem mellett a szüleim is. És hát, bevallom őszintén, utána sírtunk is. Amikor önöknél családi összejövetel van, mondhatni az egy négyzetméterre jutó szakmai díjasok száma kiemelkedő. Milyen érzés egy ilyen közegben létezni? A hétköznapokban nem érzem ennek a hatását, de ha bármilyen szakmai véleményt kell formálni, vagy ha egy alakításról beszélgetünk, igenis érezhető, hogy mindenki ért hozzá. Építő vélemények, segítő mondatok hangoznak el. Díjak ide vagy oda, nagyon nagy A MAGYAR NEMZETI BALETT TÖRTÉNETÉBEN OLÁH ZOLTÁN VOLT AZ ELSŐ ÉTOILE 2013-BAN, KÉT ÉVVEL KÉSŐBB ISMÉT AZ LETT AZ OPERAHÁZBAN 17 ÉVE DOLGOZÓ ELSŐ MAGÁNTÁNCOS PÁLYÁJA CSÚCSÁN, IDÉN MEGKAPTA A MAGYAR KULTÚRA MŰVELÉSÉNEK ÉS ÁPOLÁSÁNAK ELISMERÉSÉÉRT JÁRÓ LEGMAGASABB MAGYAR ÁLLAMI KITÜNTETÉST A KOSSUTH-DÍJAT IS. Fotó: Andrea P. Merlo 4 I 20 I 8. tavasz I t'ö'Í1'G