Társadalomtudomány, 1922 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1922 / 1-2. szám
3 „világító főtest“ van, a pápa és a császár. Ez a gondolat hatja át Dante egész művét is. Az egyetemes összefoglaló császárság az egyetemes összefoglaló pápaság békés együttműködése. Sokszor visszatérő gondolat az, hogy a pápaságnak ne legyen világi ügyekben alárendeltje a császár — de a világi hatalom csak a pápaság segélyével lehet sikeres. Most már megállapíthatjuk, hogy az összefoglaló császárság ideológiája nem igen tudott gyakorlatilag sikeresen érvényesülni. A középkorra az ókorból maradt a császárság világbirodalmi eszméje Ez a lelkekben, a hivatalos elméletekben sokáig élt is, de végre is árnyékává vált önmagának. Hogy Dante annak sejtelmével hírt-e, hogy az universális császárság helyett a nemzeti államok rendszere fogja betölteni a világot, az valószínű. Bizonyára tudta, hogy Franciaországban már az itt sperialistikus királyság megindult útjára. Ennek útját egyengette Dubois Péter, úgy mint ő a római császárnak. Egész Itália úgy fogja fel Dante Monarchiáját, hogy midőn a római császárság mellett küzd, ez a küzdelem lényegében Itália nemzeti egységes összefoglalásának alapvető megnyilatkozását hirdeti. Úgy fogják fel, hogy mikor Dante VII. Henrik császárban jövendöli meg a világbirodalom igazi feléledését, tulajdonképen a nemzeti államot készíti elő. Ezért mondja az angol Bryce (Hot Roman Empire) is , Dante's book is an epitaphia stead of a prophecy. Úgy állítják be a „prófétia“ kérdést, hogy mivel Dante a világi uralmat akarta függetleníteni a pápaságtól — ez a függetlenség csak úgy válhatott lehetségessé, ha a régi politikai egységi elméletnek maradványaival is szakítanak. Ez az idők folyamán Ьз is következett, mert ha a reformátióig az egész európai keresztény világ hitt is egy világbirodalom létezésében, mint a világi ügyek isteni rendjében — mégis midőn az államok már nem tűrték sem a külső világi, sem az egyházi hatalmi befolyást — a római szent birodalom felsőbbsége a valóságban véget ért. Tényleg VII. Henrik volt a középkor utolsó császárja. A régi fénynek fellobbanása volt még a konstanzi zsinat (1414—1418), midőn minden ország keresztény fejedelme, élükön a pápával és a császárral, felvonult. Ekkor volt az utolsó alkalom, midőn a nyugati kereszténység összejött és a császár, mint a világi hatalom főuri, universális jogkörét gyakorolta. Később már a római szent birodalmi császárság csak a német fejedelmekre szorítkozott, de itt ebben a szűkebb körben sem jelentett igazi császári hatalmat. Valóban a jövendőbe látott-e Dante, vagy nem? Váljon ő tudatos célul tűzte-e ki a nemzeti államok kialakulását — erre csak azt mondhatom, hogy Dante sohasem állította, hogy az egyetemes monarchia eszméje, melyet ő hirdet, a népek különbözőségének megszüntetését jelentené, ő a császársági elméletben „a népeket, országokat és városokat a maguk sajátosságában“ akarja meghagyni. Elismeri, hogy a népek különféle sajátosságai nem is tűrik az egyforma szabályozást. A népeket más és más törvényekkel kell kormányozni. Ő a császárban a fejedelmek közötti viszályok igazságtevőjét látja, ő az egyetemes monarchiának szükségességét „expressis verbis“ a különböző népek és fejedelmek között támadt viszályok békés elintézésére hivatott legfőbb joghatóságnak tekinti. Az ő császársági eszméje tehát a nemzeti államok kialakulásának épen nem volt akadálya, sőt a császárság függetlenségének tana az öncélú nemzeti állam éltető magvát hordja magában. I*