Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-01-22 / 7. szám
is tánczott, de több mérséklettel; hölgyeink mindig «’ kellem’, az asszonyi Hiedelem’ ’s finom társasági élet’ korláti közt tartózkodtak, szóval: ők mindig «ószemélyek voltak, kik tudták, hogy a’ táncz mulatság ’s kedvváltoztatás végett jött életbe. De a’leányzó ma megszűnik a’ szépnemhez tartozni, mihelyt tánczolni kezd ; ő azt gondolja, hogy csupán tánczra van teremtve. Nincs egy pillanatnyi szűn idő, meghívásra uj meghívás, végig tánczolás, ’s e’ mellett zajongnak ’s keringnek mint forgórész, szökdösnek mint kabóczák, galoppoznak mint meklenburgi lovak, csúsznak mint versenyző szánkók ’s a’ t. — Minek ennyi fáradság öngyilkolásra ? Hisz sokkal könnyebb ’s rövidebb útt vízbe ugrani ’s ezt legalább bizonyos bájjal tehetni meg. De édes tánczosnéim! vajha magatokat tánczközben idegen szemmel nézhetnétek, tinmagatoktól borzadnátok vissza ’s magatokat mint minden asszonyiság’ gyilkosit fognátok vádolni. Csak rajta ültessetek egetverő szélmalmokat fejetekre? illesszetek százféle tömedéket mellkendőitek alá? rázzátok magatokat össze egész karcsú felkiáltó jelekké, csicsomázzatok magatokra vánkoskákat, szalagokat ’s több e’ félét; már bál előtt négy hónappal szedjetek össze minden tánczost, ’s tánczlajstromtokat becsüljétek feljebb imádságos könyveiteknél; tánczoljatok reggelig, gőzöljetek mint gőzhajók, tiporjátok el a’ szépség’ ’s egészség’ világit őrjöngős cotillion’ ’s keringők’ mámorában; hányjátok-el a’ hölgyszemérem’ fátyolét az erkölcstelen galoppádbón; mondjatok-le minden kellem ’s illedelmi jogról a’ dühös tánczförgetegben — ’s azután menjetek haza fejfájással, köhögéssel, a szukárság’, köszvény’, oldalfájás’, lábikra-szaggatás’ kínjai közt, merevelt nyakkal, rekedt torokkal, besüllyedt vörös szemekkel ; ’s mindezek fölött jó lélekismerettel még azt is elmondhatjátok, hogy számotokra egy férjet sem tánczolhattatok. Mert higyetek szavamnak, Edesim ! beszéddel, énekkel, sóhajtásokkal, lágy epedéssel ’s több e’ félékkel szerezhetni ugyan néha férjet — de táncczal soha sem! Azon férfi, ki leghőbb szenvedéllyel ragad titeket a’ sorokon keresztül, ki legtüzesebben hány’s vet benneteket, lisztes zsákok gyanánt egy tánczos’ karjából másikba: épen az vonakodik az ismert tánczosnét a’ házas élet’ hosszú ’s unalmas menüettesére fölkérni; — azon ifjú, ki rólatok azt mondja: ez a* leányka szellőként tánczol; épen az tekint titeket lenge, változékony szellőknek. —Higyetek, édes leánykák! nekem vén practikusnak, hogy a’ táncz több szivet választott el, mint összelánczolt, több szerelmi lánczot tépett el, mint fűzött! Ámde mondjátok meg magatok: hogyan közeledjék szerelemi , tisztelet’ érzelmivel /elétek egy lelkes, finom érzésű, gyöngéd gondolkozásu , műveit férfi, ki az életet nem rövid vigalomnak nézi, kinek a’ szerelem több mint egy ecossaise, ’s a’ házasság szentebb, mint a’ nagyapós-táncz , ki előtt a’ nőnem’ rendeltetése fontosb, mintsem egy uj cotillion-fordulás; — hogyan közeledjék, mondom , felétek illy férfi , midőn azt látja, hogy hiúság’, könnyelműség’, üres csapodárság’ röpke hálóival vagytok körülfonva; hogy szemeitekben többet ér egy pár ügyes , kitanult láb, mintsem egy hű, jámbor szív, ’s kedvesb a’könnyed kénesőként mozgó test, mintsem ügyes fej ’s müveit lélek; — hogy a’ hiú, ledér ’s képzelgés szélmadár, melly kövületek pávaként kimért léptekben magát csudáivá, pöffeszkedik, titeket tinmagatokon kívül ragad ’s elbájol, hogy a’ szépnemet körüllengő minden bháriszt, minden méltóságot lábaitokkal tapodjátok, úgy hogy a’ czipéitek alul kerekedő por miatt a’ báj-istennek’ egész serge tőletek eltávozik ? !. — Es ti engedékeny apák ’s anyák! kik leányitokat mindenhová magatokkal hurczoljátok ; vásárokra, fürdőkbe, bálokba külditek ; kik közöttük mindenkor árverő kalapáccsal lépdeltek ’s a’ többet igérőket lesitek; kik őket erővel a’ közvizsgálat’ tányérján felmutatjátok; kiknek szivük majd elpattan öröm miatt, ha kedves bábjok közül a’ velőtlen csapodátok’ serge gyülöng ’s azt undorító édeskedéssel agyon czukrozza ’s aztán tova székén , hogy a’ szegény libácska fölött elmélkedjék; — gondoljátok meg, bohó szülék! hogy számadás’ terhe fekszik rajtatok, hogy felelni tartoztok leányitok’ szive, boldogsága’s jövendőjéért ama’ nagy biró előtt, ki e’ drága kincseket gondotokra bízta! — Gondoljátok meg, hogy a’ szerelem ’s házi boldogság’ bimbója csak a’ szerény otthoniság’ ’s egyszerű élet’ bontó-üvege alatt felfedezik nyiltvirággá, nem pedig a’ mázos, üres , hiú nagyvilág’ zajos vásárpiaczán. Gondoljátok meg, hogy minden józan férfi maga ’s nem a’ világ’számára keres nőt; — hogy hitvest óhajt, nem tánczosnét; — segédet ’s nem utczán díszelgő kecs-árus üvegszekrényt; hű kísérő társat az életnek hosszú rózsa- ’s tövispályáján ’s nem könnyű lábú, szívű, érzelmű ’s könnyen eladékony légszökenczet, kinek minden értelme ’s gondolatja egy uj cotillion-helyzet. — Majd ha lányaitok, elhibázva ifjúságok’ szép czélját ’s rendeltetésök’ irányát, elpazérolva tavaszkoruk’ bájvirágit, komor kietlen őszük’ vadonból visszanyögdelnek, visszasóhajtoznak ifjúságuk’ rózsa-ligetibe: minden sóhajtás, melly kebleikből feltolong, minden köny, melly pilláik alul legördül, olvasztott tüzes önként hull lelkeitekre, ti oktalan es szívtelen anyák ! —