Társalkodó, 1836. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1836-11-19 / 93. szám
mélyem mély haladattal fogadná el e’ ritka megtiszteltetést, és eldiribolás elleni elveim szerint, sokkal szívesebben, mint a’Rendes Tagságot, mellyel teher is jár; mert őszintén elismerem, nem szeretem tehetségemet legkisebbé is csorbítni, hol sem lelkem sem testem valamellyes kellemben nem részesül, — de viszont bátran kijelentem “here sem kívánok lenni sehol is,’s máséban ingyen részesülni nem óhajtok”. — Legyen ez okból nekem szabad. Tekintetes urat minden alázattal megkérnem “jelentené be haladó személyemet az igen tisztelt Rábaközi Olvasó Egyesületnél, ’s eszközlené érettem ki, hogy minden privilégium ’s kivétel nélkül csak én is úgy mint a’ nagy szám, a’ díszes Társaságnak minden rendszabás szerinti kellemeit szedhessem, de viszont minden terheit is viselhessem egyenlőleg. — Reméltem, igen tisztelt első alispányunk Hőgyészy, kinek barátságával büszkélkedni bátor vagyok,’s a’ Társaságnak többi tagjai, kiket hódolva üdvözlök, esedezésemet pártolni fogják. Ki is becses emlékezetébe’s szíves indulatiba ajánlván magamat, maradok megkülönböztetett tisztelettel. Czenk, octob. 22 ikén, 1836. Önnek igaz szolgája gr. Széchenyi István, Kiss Sámuel, titoknok. ÉJJELI RÉM-ALAK. I. Az éjben, melly történetünk kezdete, két egészen ellenkező képet mutatott a’ mérhetlen ég és Buda fölött. A’ Duna’ mentében sötétlő hegyek föl Esztergom felé, már estenen kezdőnek nehéz föllegekbe burkózni, ’s miután a’ vastag gőz-tengert Pest’ háta mögött vér-pirosra festő nap utolsó fényével sötét föld’ mélyébe sülyedni látszék, mindig hatalmasban tornyosultak a’ dúló elemek vészjósló morajjal az agg város felé, melly fölött szende, úgy nevezett bárány-felhőcskék mintegy közben -járólag úszkáltak hogy a’ közttük, ’s a’ lát-tér’ mélyében gyülöngő síierűbb gőz-tömeg közti ellentét még ijesztőbbekké tegye a’ különben is rém-alakot öltött és’ közelgő óráit. — Másfelől a’ szélesen és simán terülő alföld’ lapályból ártatlansága’ teljes érzetében mint szemérmes ifjú lányka, részt nem sejtve emelkedők a’ tisztaképe teljes hold, a’ néma éjben út mutató-jelként álló csillagász-torony fölé; hol mintegy először pillantvameg a távol hegyek közt lappangó zivatart, döbbenve látszék megállapodni, félve a’ sötét pályától, mellyet vastag felhő-szőnyeg boríta előle, tüzes villámokkal hasítatva. — Még minden csöndes. A’ nyárlevelet nem lengeti fürge szellő, simán látszik állni a’Duna’ nagy tükre, csak az éjjeliőr’ egyhangú éneke hangzik tompán a’ lusta légen által ’s a’ vár’ harangja kondul ’s viszhangtalan üti el a’ tizenegyedik órát! És más minden csöndes, mint a’sir ’s mint elhagyott havezmező! Higyétek nekem, előjelekben jó nem foganszik, e’ busongó estét vészes éj , ’s a’ vészes éjt szomorú napok fogják követni! — ’S már susogni kezdenek az eddig mozdulatlan fák’ levelei, a’ Duna’ sima tükrén csípős szellők játszadoznak, a’ fényben ragyogó hold épen a’ kis bárányfelhők’ közelében andalog, mint sírja’ szélén, melly mingyárt sötét ölébe fogadandja. És a’bástyán előre egy sötét alak leng, könnyen ’s biztosan mint sír-szellem, kit örök álmából a’ kitörendő vész’ zsibongó moraja költe föl, ’s majd lehajlong a' szédítő mélységbe, majd a’ nyájas hold felé emelkedik ’s éldelegve csügg rajt,mint szerelmes ifjú a’ lányka’ arczán, kit vágya éget, de szemérme tilt az első csóktól. —A’ hold már bujkál a’bárányfelhők között, Margit szigetének fái mind hatalmasabban susognak, megrendül egyszerre a’ hullámzó Duna’ partjait övedző rengeteg, ’s mint leshelyről előbukkant ellenség bömböl a’ zivatar, megrázva a’testvérváros’roppant épületit. Épen a’ bástya fölött robog az égi vész. A hold most csúszott végkép a’ háborgó felhők alá, egy harsány villám hasítja át földig a’ sötétséget, mellynek csattanását kétszeresen orditják vissza a’ százados ormok. Az említett rém alak hajborzadva áll a bástya’ párkányán a’ pereznyi fényben, ’s elfajdulva rogyik össze a’ dühült elemek’ rendítő harcza alatt. Egy sikoltás hallatszik még közel ablakból, a’ csattanás’viszhangja már messze döbörg a’ hosszú hegylánczon végig, leszakad a’suhogó zápor, mellynek utolsó csöpjei elhullván —lassanként ismét sötét ’s néma minden; a’ háztetők’ egyhangú csöpögései szakasztyán csak félbe a’ halotti csöndet. — II. Már másodszor ,’s az elsőnél sokkal hosszasabban csöngettek Y * * * doctor’ ajtaján , hogy az álmábul ocsúdó aggnő szinte epével költé föl szobalányát, ki a’ zörgetőt megkérdezze küldetése iránt. — „Másodszor ez éjjel — dünnyöge magában az álmos doctorné — ’s épen ez éjjel, melly különben is elég nyugtalan! soha sem kívánnám gyermekemet doctornak !“ ’S csakugyan ismét férjéért csönge olly huzamosan a’ kis kapuharang, de ő még első hivatása’ helyéről nem tért vissza, azért a’küldött cselédnek pislogó lámpájával a’ pitvarban kelle rá várakoznia. Azonban kevés idő múlva már hallatszott a hazatérő orvos’ lábkopogása és az érte jött cseléd ebbe iparkodott, ez egy két lépésűt is, ha lehet, megkímélendő. Képzelhetitek, mikép nem a’ legörvendetesb újságot hallá doctorunk, midőn az ajtóban rábukkant