Társalkodó, 1841. január-december (10. évfolyam, 1-104. szám)

1841-10-09 / 81. szám

322 ezen egy erkölcsi, de megrögzött hibáját fedem még fel a’ falusi tanitóknak, mit olly kegyes szigorral szok­tak fenyiteni: a’ részegeskedést, melly iskola tanítóink közt napirenden van. Nem szólhatunk ugyan átalányo­­san, de, kevés kivétellel. E’ tanítson osztán már jól, híven; e’ képezzen gyermeket józan , erköl­csös, becsületes emberré ; e’ neveljen a’hazának jó és hasznos polgárokat ? midőn a’ mellett hogy tanulatlan és semmire nagyobb szüksége nem volna mint neve­lésre, még eszét is megissza. Hogy ne volna már ez szegény anyagilag, szegény szellemileg, mikor lelki és testi eledelét a’ torkának áldozza­ föl, és hány ezer van, kit családostol torok vitt a’ vízre. Tudom hogy fizetésök többeknek igen csekély, de még sem hihe­­tem , hogy a’ legrosszabbul is szűkén — de még is be­csületesen ki ne lehetne élni, ha az az átkozott torok nem volna. Ugyan­ eszméljenek szét magok körül hol élünk, hiszen ha ébrendnének, már látniok kelletett volna hogy az utósó per is megvetéssel tekint rájok, ’s tekintélyűk és becsületök mennyire alá szállott a’ nép előtti«a­­mit egyházi gyűléseken , hol mindent ki­beszélnek rájok , már tapasztalhattak és okul­hattak volna rajta. Viseljék magokat emberileg, úgy mint helyzetök kívánja tanítsanak híven szorgalmasan; a’ nép tisztelni, ’s a’ szülők szeretni fogják, és nem fognak nyomorogni­ silány fizetésen hitvány helyeken; mert ha ezt teendik minden szülő igyekszik gyermekét taníttatni ’s nem kell őket szolgabiróval kényszeritetni, mit ugyan ezek sem igen tesznek. Akarat és ipar hi­­­ányzik ti nálatok, e’ pedig lelki tespedés ’s belső rot­hadás kórjele. Meddig alusszátok még a’ sötét szá­zadok hosszas álmát; mikor fogadjátok már nyílt lé­lekkel szózatát a’ kornak , intéseit a’ hazának, kivá­­natát az emberiségnek ? Ti lelkesebbjei a’ honnak ! önt­setek erőt és tüzet a’ gyöngékbe, buzdítsátok a’ lan­­kadtakat ’s verjétek­ fel hosszas álmukból a’ tespedés hőseit. És ti lelkészek! felemelkedve a’ mindenna­­piság szükköréből fogékony kebellel nyújtsátok kezeiteket a’ hon javán ’s boldogságára munkáló lel­kesbeknek , serkentsétek még szendergő tiszttársaito­kat, kik gondolatlan veszteglésben, munkátlanúl élik le napjaikat; igyekezzetek lelket és elevenséget önteni beléjök; ismertessétek meg velök hasznos és jótékony hatását korunknak ; kedveltessétek­ meg irodalmi vilá­gunkkal , hol annyi szép és üdvös eszmék hintetvév­­el, ’s mellyek dús reménnyel biztatva örök boldogsá­gunkat teremthetik; —kénszeritsétek az iskolatanitókat a' munkásságra, önmaguk és növendékeik tökélyesíté­­sére, lelki és testi durvaságuk kimivelésére, közöl­jétek velök mind azt, ha lehet, miből szellemi érvet me­ríthetnek és lelküket jó móddal képezhetik. Ha ti kor­szerű könyveket olvastok, hírlapokat járathattok, ad­jatok által nekik is, hogy épüljenek , hogy javulja­nak hasznokra magoknak ’s boldogitására annyi növen­déknek. — Legyetek békeszeretők és egyetértők, hitessétek el magatokkal hogy az iskolatanitók is olly hasznos és szükséges tagjai a’ társaságnak, mint ti ? Fogjatok hát kezet; hiszen egyik szarvát az oltárnak ők, má­sikat ti fogjátok, oda pedig tiszta lélekkel kelletik já­rulni , minden szeretetlenséget, haragot és gyülölsé­­get levetkezve óhajtanám hogy e’ szavak ne lennének hasonlók a’ pusztában kiáltóéhoz, hanem minden , ki hanyag és rest, megindulva ismerné­ meg bűnös tespedését és jó lélekkel felelne­ meg korunk kivánatának ’s az idő intésinek. Otrokocsi Soma, Vörösmarty aliháli íkivinimejre­ ,Fény nevére , áldás életére !‘ Fenkiáltja minden hü ajak. Sz. Mihál napjának előestvéjén, fővárosunk egyik szűk utczáját meglepő fáklyafény deríté­ föl,’se az ösz­­szegyült népsokaság arczainak örömsugárzata mintegy versenyezve vegyült a’ nagyszerű világ özönébe; és hallani lehete ugyanott a’ fővárosban tanyázó olasz ka­tonaezred jeles hangaszkarától kedvelt és szivreható nemzeti zeneműveket, hallani lehetett a’ többi közt, színházunk kardalosainak ajkairól, nagy nemzeti éne­künket, a’ hatalmas Szózat­ot, és hallani lehetett sok szív mélyéből föl az egekre ható éljenezéseket. — Kinek és miért ez? — Bizonyosan a’ bevett napirendü szokásként, ismét politikai pályánk valamelly jeles fér­­fiát illeti-r meg e’ fáklyás zene által nyilvánított tisztel­­kedés. Nem urak! Most ez egyszer a' szokás törvénye általunk megszegeték. És bocsánat ezért, bocsánat, hogy mint hű polgárok nem ismerve a’ haza életügyei közt egyedül uralkodót, egy más, bár a’ politikainál csendesb , igénytelenebb pálya, nemzeti irodalmunk sze­líd múzsájáról is raegakaránk emlékezni, ’s Themisz szűk boltozatu csarnokait, a’haza költészetének szabad­ban álló virágos kertével válták­ fel. Igen, mi napjaink­nak majdnem egyhangú politikai zajában, egy más nem­zeti jóérdekünk első képviselője iránt véltük leróni há­latartozásunkat, midőn Vörösmarty Mihált, ha­zánk legnagyobb költőjét, a’ tisztelkedés legszívesebb jelével keresők meg neve ünnepén , melly minden hazá­ját rendületlenül szerető magyar előtt leginkább a miatta szent. — Vörösmarty Mihál, mint nyelvünk egyik leg­hatalmasabb elevenítő­je, mivelője, mint genialis sokoldalú tisztán e­r­e­d­e­ti­­ k­ö 11 ó, és mint határta­lan becsületességei, szerény, és szép lelkületű ember, egyiránt nagy levén, több tekintetben érdemli meg az egész nemzet folytonosan emlékező őrfigyelmét. És engedjétek meg, a’ névnapi tisztelkedés utóhang­­jaitl — magas érdemei iránt legmélyebb hódolatunkat még itt az irodalom nyilvános körében is egy két szó­val kifejeznünk. Révay, Kazinczy és több pályatörő nemzeti nyel­vünk bányájában csak kijelölék a’ legnemesebb, leg­nagyobb értékű ásványokat: Vörösmarty nyelvbányánk aranyát és gyémántjait, müvekre használá­ föl­éke­zetül;­­s nemcsak mi nemzetünk de az egész világ számára megteremte a’ legszebb, hangok és szavak bámulatos varázs-alkotványát.­­ mint valami égből szakadt óriás, süllyedt nyelvünket egyszerre a’ tökély lehető magas fokára emelé ; költői nyelvét aligha felül mulandja valaki e' hazában, és aligha lesz magyar­­oll, melly az övénél szebben és hatalmasabban írhasson valaha. — ’S vájjon nemzeti ellünk múltjának romjaira költőink közül ki hintett nálánál szebb , dísze­sebb virágokat? kivetett bájosabb világot lefolyt időink sötét életére, és harczviharaink szent emlékezetű hő­seinek hamvadozó csontvázait ki testesite­ meg nagyobb teremtő, elevenítő erővel? — Hazánk keleti fajú népé­nek V.iöösvaarty ír mindenek közt legkeletiesebben ; 's ) .ne né­z\c emlékeztetem elaggott lelkészinket is, kik Szengeség miatt szinte tehetlenek e‘ hivatalra en­ni f­og,\ a mintegy terhére­­ annak a' napnek, hogy ha már annyi értekük van, miből h­ivataljok nélkül is elélhet­­ni!"­­ Csi' -t­ , an,1-vi. kímélettel a’ nép iránt ’s mondja­­nak e­l külön­ben rajok nézve terhes és nehéz hivatal­ról, vonuljanak­ el nyugalmas és békés magányukba, hol csendesen nyughassanak el amaz örök álom ölén. D. S.

Next