Társalkodó, 1842. január-december (11. évfolyam, 1-104. szám)

1842-11-19 / 93. szám

az kitetszik a’pontini tavakon, florenezi, romániai, ’s nápolyi maremmákon. Nem czélszerű tehát nekünk ma­gyaroknak a’ földnek szertelen elaprózására, ’s forog­­hatóságára agitálnunk; nem czélszerű ingóvá tenni az anyaföldet, mert ez a’földmivelést alásülyeszti, a’föld­­mivelő népet megvetés tárgyává teszi, pedig mi eddig a’földmivelésben dicsőségünket kerestük ; minthogy mai napig is örömest maga szántja , ’s veti egy 50 holdat biró nemes tulajdon földjeit, de hogy lovat patkóljon , vagy bőrt csávázzon, arra nehéz volna rábírni, ha mindjárt tudja is, hogy jobb módra és kényelmesebb életre teend szert. C­ége következik.) Gaspard­e le Besse, Arnajtmbait. A’ tizennyolczadik század elején élt egy azon ne­vezetes emberek közül, kik időrül időre valamelly tar­tományban megjelennek ’s az embereket tetteikkel ré­mitik, és a’ nép szájában sokáig élnek. Ilyen volt An­golhonban Robin Hood , Olaszországban Fra Diavolo , Skótföldön Rob Roy, Andalusiában José és Provence­­ban Gaspard de Besse. Durance fövényes partjai, ’s Var zöldellő halmai voltak az utolsó tetteinek néphelyei. Ő minden fürkészetet kijátszott ’s mig itt rá lesengtek , ő amott a’ meszsze távolban rabolt. A’ nép rémülettel beszélte csudás tetteit az elhirűlt rablónak , bátor az, ezt tulajdonkép nem gyűlölte. Mert bár beütött ’s rabolt is a’ várakban , de a’ pór hajlékát illetetlen hagyá, —­ ’s bár nehéz adót vetett is azon gazdag utazókra, kik bir­tokán átvonultak, mégis a’ szegény pór szekerét bán­­tatlan ereszté odább. Gaspard de Besse sohasem ontott vért, kivévén vé­delem szükségében; nem is terhelték őt semmi gyilkos­sággal is ’s örömest is felhagyott ő a’ vállalattal, ha az csak emberhalállal vezet vala czélra. Aix előbbkelő némberei épen nem tekintenek utálattal ezen merész rab­lóra , mert ő a’ legfőbb fokig hölgyies volt. ’S beszé­lik is róla, hogy ő neki legnagyobb, legszelídebb ’s ki­­fejtetteltebb, szemei voltak a’ világon, — ’s a’ legfehé­rebb kezekkel miket valaha ember látott’s a’ legdusabb sötét fürtökkel birt. ’S hiszik is, hogy ő mindig jobban örvendett az alkalomnak egy némber kezei megcsókolá­­sára, mint a’ gyűrű lehúzására annak urárul. Nyárhold közepén utazott Serraine úrnője , egyik várába , mellyet Durance partjain birt. Ezen évszakban sokkal nyomasztóbb a’ hőség Provenceban , mintsem hogy valakinek eszébe is ötlenék nappal utazni, hacsak valami szükség erre szigorun nem késztet. Ezért Ser­vaine úrnője csak estefelé hagyta el Aix­t ’s az éj őt épen akkor lepé meg, midőn szekere azon magányos utat elérte, melly St. Marie de Reparade nevű falucskába visz. Tudván a’ marquisnő, hogy teljes besötétülés előtt kívánalma helyére nem ér ’s Gaspard de Besse iránt is aggván , ki most Aix közelében mondaték kalandozni, megparancsolá embereinek hogy a’ legnagyobb elővi­­gyázattal legyenek , a’ négy ló olly sebesen hajtatott mint azt a’ göröngyös út megengedé; a’ kocsis pisztolyok­kal volt ellátva, hasonlag a’ két szolga is föl volt fegy­verkezve. A’ szép parancsnoknő majd mindig szunnya­­dozott szekerében ; csak néha néha veté fel szemeit ’s­­ imént pillantá meg Durance ezüst-fényű­árját. Szekere egy beerdőzött halmon egyszerre feltartóztatva körül­vetetek rablóktul, kik tetőtől fogva talpig .Fegyverben voltak ’s borzasztón néztek ki. Hasztalan lett volna az ellenállás ’s a’ marquisnő emberei legokosbnak tárták : magokat élethalálra megadni. A’ megijedt szép nő re­megve szedte le karkötőit, gyűrűit ’s egyéb éksze­reit, fátylát arczára ereszté és ékszertelt kezét a’rablók elé tartá.­­ Ezen pillanatban több pisztolylövés hallatszék ’s két lovas villámsebesen törtetett a’zsivány-csoporton ke­resztül, melly szablyákkal támadá meg őket. Serraine úrnője nem fojthatá magába örömsikolyát, azonban hátra­dőlt kocsijában ’s fejét vánkossal fedé be. Milly hosz­­szán tartott e’ helyzete, nem tudá megmondani, egy sze­líd hangjól keltetett fel, melly megnyugtató hangon ké­ré­tt minden rettegés száműzésére, mivel Gaspard de Besse csapatja szétveretett ’s a teljes bátorságban foly­tathatja útját. A’ nő végre neki bátorodék ’s mert maga körűl széttekinteni ’s a’ fényes holdvilágot két barátságos alakra látá sütni, kik szekere mellett álltak és süvegeiket tisz­telettelve kezükben tárták. Servaine úrnője megtudá, hogy azoknak egyike Prieuré ur Avignonbal és szolgájával útban van jószágocskájára, mit nem rég St. Marie de Reparade közelében vett. Prieuré ur a’ szép marquisnőt Arnajon várának kapujáig kisérte ’s miután engedélyt nyert más napon hogy léte iránti tudakozásra, hagyta el őt. — E’ nap eljött, és a’ bár még ijedségtől elfogult, de halványsága mellett is szeretetreméltó marquisnő, min­den jeleivel a’ hálás elismerésnek fogadá azon nemes férfiút,ki érette magát olly nagy veszélynek tette ki ’s neki olly fontos szolgálatot ten. A’ nőnek most volt ideje megjegyezni azt is, hogy Prieuré ur szép külsejét kel­­lemdus magaviselettel párosítja. És lényegén valami sa­játságos méltóság feküdt, melly büszkeséggel volt ha­táros ; ’s a’ sebhely homlokán bizonyitá, hogy bátorsága kisértve volt. Az ismeretség, melly illy regényes körülmények közt eredt valóban igen bensővé válhaték. Prieuré ur falusi laka igen csekély távolban állott Servaine urnőjeétől; a­­maz azért rendesen mindennap látogatóba jött, ’s a’szép marquisnenek nem lett volna kellemes , ha a’ szokott óra neki új és kedvelt vendégét el nem hozza, kinek mulattatásai ránézve majd majd nélkülözhetlenek későnek. ’S bár ez a’ társalgással közelebbről raegismerkedve lenni látszaték, mégis megvallá, hogy jelen hangulatá­ban , az előtte nem kellemes, ’s valahányszor a’ mar­quisnének barátjai érkeztek, Prieuré ur eltávozott. A’ kaland nagy benyomást tett a’ vidékben, és sut­togták is , hogy a’ szép özvegy épen nem érzéketlen szabadítója iránt. ’S ezen hir az által nyert nagyobb való­színűséget, hogy Serraine úrnője, ki csak egykét nap akart mulatni várában, hetekig maradt ott’s mindeddig említést sem ten az elutazásról. Ezen mezei magány Prieuré urnak is igen látszott tetszeni; ők mindennap ’s csak nem naphoszszat együtt voltak, mindkettejök fia­tal és szabados mi lehete természetesb, mint hogy e’ re­gényt házasság végezné. . . Egyik reggel Arnajon várába több barátjai érkez­tek a’ marquisnének nyilván az ujságvágytol kecsegtetve. Prieuré ur, ki ezt nem tudá , elbámult, hogy illy szá­mos társaságot szokott lelni látogatásakor; ’s bár ez neki igen kellemetlen volt, mégsem árulá el érzelmeit, vidámon vett részt a’ beszélgetésben és reggeliben, ’s a’ kertben egykét sétát tön az ifjú marquisnő­vel és von- 1) Az év tizenkettedeit hold helyett — mint melly majd annyi idő alatt futja ki pályáját — hónak nevezni olly közönséges, olly szokásossá vált a) hogy honunkban ez mintegy az elidősités által szentesült. a) Tulajdonképen h­a­nak kellene neveztetni , minthogy a’ h­a máig is fenáll a’ néha, mindenha­­zókban. A.’ szerk.

Next