Piarista gimnázium, Tata, 1904
tele, a túlterhelésnek még ma is sokat emlegetett vádja Hogy minő káros hatással lehetett ez a gyermek elméjét megtömő, de életkedvét, üdeségét, szabad, bátor mozgékonyságát tönkretevő, gyakran egészségét is veszélyeztető irány, annak többek között e kérdés körül létrejött irodalom légiónyi tömege a beszédes emléke! Illetőleg még nem emléke! Iskoláztatásunk, talán az angolt kivéve, bár javulás határozottan fellelhető, de még mindig ezen utilitarisztikusintellektuális irány nyomása alatt görnyed, amit annak egyik legismertebb karakterisztikonja , a klasszifikáció, no meg aztán annyi kedvét vesztett, csüggedta száraz könyvtanulásba fűlt ifjú és az iskola padjain szorongó annyi ideges, vézna gyermekkora bizonyít szemrehányólag. Odáig azonban mégis csak eljutottunk, hogy mindenütt belátják a helyzet tarthatatlanságát. A testi nevelés fontosságának elismerése, a kedélynek és erkölcsi nevelésnek mind sűrűbben emlegetett óhaja, azok az irodalmi termékek, melyek iskoláinkat nevelőintézetekké átalakítva látni szeretnék, az új idők jele. Sőt valami van a levegőben, ami méltán aggodalomra is adhat okot. Ugyanis nemcsak panaszokat hallunk a tanterv hiányai és esetleges hibái ellen ; nemcsak arról van szó, hogy üdvös javításokat eszközöljünk, ahol baj van; hogy megkönnyebbülést szerezzünk, ahol eddig a súly a földre húzott; nemcsak az a kívánalom él a közvéleményben, hogy nemesebb szempontok uralkodjanak az iskolában is az alárendeltebbek felett, hanem valósággal reakció ejtette hatalmába a világot, az értelemképzés, a tudás méltó becsülése iránt. Úgy tűnik fel a szemlélőnek, mintha fejlődött kultúránk emberei szellemileg fáradtak volnának, vagy legalább is nem elég frissek. Mindenesetre az egészséges irány túlhajtása volna az! Az egészséges irány valószínűleg csak odáig terjed, hogy a mai rendszer helyett olyat kérünk, mely az elmén kívül a lélek és szív sokoldalú érzékenységét is növeli, fejleszti, mely megőrzi az érdeklődés frissességét, a fürge mozgékonyságot, a viselkedés ügyességét. Mert a múlt korból ránk maradt szomorú tapasztalatképen mondhatjuk, hogy nemcsak tudás kell a boldoguláshoz, de életkedv, tettvágy és vidám kedély Az a pápaszemes, petyhüdt izmú, a külvilág iránt érzéketlen nagyobb diákocska, ki a gimnázium udvarán a latin vagy görög nyelvtani leckét mondogatja kínosan magának s igy sétálgat lassan, senkinek sem imponál ma már inkább gúny és szánakozás tárgya. Márig fontos újítások szereztek ifjainknak könynyebbülést, pl. a túlságos emléztetés megszüntetése, az üdülési szabadnapok lehető munkanélkülisége, tízperces órakörök, tornászat, játék stb, de teljes javulást a jövőtől várunk, midőn a természetesebb módszer, a helyesebb tanterv nemcsak papiroson, hanem minden tanárnak vérében lesz s munkájuk a helyesen kitűzött célhoz s egyúttal a gyermeki lélekhez asszimilálódik. Egy másik sokoldalú, nagy fontosságú kérdés, a nőnevelés kérdése is erősen foglalkoztatja kultúrpolitikusainkat, pedagógusainkat és a nagyközönséget egyaránt. A kérdés hirtelen támadt, hamaros megoldást követelt, ami mai női iskoláztatásunknak bizonyos hevenyészett jelleget adott s végleges megoldásnak nem tekinthető. Nőnevelésünk kérdése a legújabb korig, akár a praktikus intézményekre, akár az irodalomra gondoljunk, nagyon hátramaradt a fiúké mögött. Gyakorlati rendszerezők és pedagógiai írók egyaránt megfeledkeztek róla. Néhány évtized előtt is még a női oktatás az elemi ismereteken kívül alig terjedt többre, mint egy kis háziasságra s ügyes érintkezésre. Egy kis társadalmi rutin, egy kis zene, táncz, némi háztartási ügyesség és jártasság, ennyi volt az egész, amit még a jobb társadalmi körök is megszoktak követelni leányaiktól. De napjainkban külső és belső okok, egyrészt a megél