Katolikus főgimnázium, Temesvár, 1880
tanodákba tereltetése épen örvendetes jelenség, azt minden kitelhető erővel elő kell segíteni; az a nemzet művelődés-vágyát, az oktatásban haladási kívánságát — szóval a cultur-nemzetekkel egy lábra emelkedési törekvését jelzi. Sok okunk van ellenkező nézetet vallani. Régentén fordultak elő esetek, de meglehetősen szórványosan, hogy szegény tanulók szolgálat mellett vagy „patrisálva“ iskolát jártak, pártfogoltattak vagy önmagukra hagyatva keresztül küzdöttek magokat s mert jeles tehetségüek, ernyedetlen szorgalmuak voltak, utóbb előkelőbb, fényesebb állást vívtak ki és igazán hasznos tagjai lettek a társadalomnak magas, kiváló rétegekben. Ki is vitatná, hogy a „talentum“, a szellemi tehetségek csakis a jobb anyagi, helyzetű, előkelőbb osztályok kizárólagos adományai volnának! Ma azonban a földhöz tapadt szegény, a nap számos gyermekét a tanodába hozza nemcsak, hogy az elemi oktatásban részesüljön, hanem hogy urat csináljon belőle, hogy ne nyomorogjon s osztozkodjék szülői sorsában; — nem, hogy az Isten adományozta jeles tehetség el ne csenevészedjék, hanem hogy az apjánál jobb anyagi helyzetbe jusson. A tehetség kérdésbe nem jó ott, ahol méltatása lehetetlenség; amint iskoláztatnak mások, úgy pallérozódni fog az ő gyermekük is; az anyagi érdek, a kényelmesebb földi jólét — a kizárólagos indok, az anyagit kijelölt, az anyagit hajhászó korban. Íme, a miért intézeteink napjainkban számuk túlságos szaporítása dacára ostromolvák, túlnépesekké válnak. Ne mondjuk: a népet butaságban senyvedni óhajtó, kiskorúságban gyámság alatt pórázon vezethető tömeg gyanánt igazgatni kívánó bizonyos osztály nézetét képviseli ez aggodalom, hanem ellenkezőleg elő kell segíteni a felvilágosodást minél szélesebb körben, a legalsó rétegekben is. — a műveltség soha sem ártalmas. Ismeretes előttünk jelen századunk első fele, a midőn egyes városokban, a melyek gymnasiumot tartottak fenn, a legszegényebb osztály gyermekei is latin iskolát látogattak, négy, öt, sőt hat osztályt is végeztek és habár nyelvük hatalmasan pergett a most annyira ócsárolt „culinaris latin“ nyelvben, nem szégyenkedtek apjuk mesterségét megtanulni, szolgai, városi hajdúi állást fogadni, stb. Ma változott viszonyaink vannak. Ha a ha négy, öt osztályt bármi nyomorúságosan átúszott, lépjen valaki fel a jóakaratú tanácscsal, hogy mert a tudományos pályára nem alkalmas, menjen mesterségre: szülő és fiú felháborodnak, sértve visszautasítanak ily megszégyenítő ajánlatot; a fiúból úrnak kell lenni, ha mindjárt élte fogytáiglan napi bijnok-irnokságnál tovább nem viszi ide hivatalnok. Szóval, alapos aggodalmunkat azon szomorú tapasztalás igazolja, hogy a szaporított középtanodák túlnépes ifjúsága kivétel nélkül oly pályákra tódul, amelyeken mint mondani szokás, az ember „esze után él“, vagyis mind az akar lenni, ügyvéd, orvos, mérnök, hivatalnok stb. minőségében élni. De Magyarország sem terjedelemben, sem népességben, sem gazdagságban, nincs azon kedvező helyzetben, hogy ama túlszámú követelőt, akik mindannyian az „állam kenyerét“ akarják enni, hivatallal elláthassa, — dacára annak, hogy képességét felülmúló számarányban rendezte közigazgatási gépezetét s oly hivatalnok sereget állított össze, melynek eltartása, más elháríthatatlan terhek mellett önsúlylyal nehezedik a hazára, mely viszonzásul még csak azon jogos követelésnek sem örvendhet, hogy a nagy teher elviselése fejében jó