Heti Új Szó, 2019. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)
2019-01-18 / 3. szám
( 6.) 2019. január 18., péntek Graur János Pál József Csaba Laudetur Jesus Christus! Csíksomlyó közelében, s minden bizonnyal annak szellemi kisugárzásának bűvkörében van az a kis katolikus székely falu, ahol Excellenciás Pál József Csaba temesvári megyés püspök 1955. december 3-án meglátta a napvilágot. A kicsinyke település lakói buzgó katolikus emberek, noha 1989-ig még templomuk sem volt. Egyházi méltósággal tervezett beszélgetés előtt a világi újságíró lélekben egy kicsit a hétköznapibb, attitűdjétől eltérő “jelmez” felvételét tarthatja szükségesnek. Velem sem történt ez másként, amikor interjúra készültem, a Temesvári Római Katolikus Egyházmegye püspökévé az elmúlt esztendőben kinevezett Excellenciás Pál József Csaba püspök úrral. Ebből a felvett szerepből már a Dicsértessék a Jézus Krisztus! köszönés utáni első percekben kiestem, ugyanis a Püspök úr közvetlensége minden feszültséget feloldott. Velem szemben ekkor már az a kis székely faluban született gyermek ült, aki közvetlen és keresetlen szavakkal idézte fel azokat az éveket, gyermek- és felnőttkori történéseket, amelyek elvezettek ahhoz a felismeréshez, amelyet maga fogalmaz meg a tragikus sorsú Orbán László paptársának életéről Senkinek sincsen nagyobb szeretete címmel általa írott könyvében. „ Minden hiteles keresztény életében létezik egy pont, amikortól elkezd tudatosan együttműködni a benne lakó Istennel. Ez a megtérés. Sokak életében ezzel egy új éra kezdődik. Ha addig életünk filmje fekete-fehérben zajlott, ettől kezdve kiszínesedik, roppant izgalmassá válik. Egy picit hasonlítható az első szerelemhez, amikor az ember betelik azzal, hogy szeretve érzi magát. Attól lesz az egész izgalmas, hogy ennek a hallatlan szeretetnek szeretne megfelelni. ” Hosszú úton a székelyharisnyás ministrálástól a püspöki méltóságig Csíksomlyó közelében, s minden bizonnyal annak szellemi kisugárzásának bűvkörében van az a kis katolikus székely falu, ahol Pál József Csaba 1955. december 3-án, földműves szülők gyermekeként meglátta a napvilágot. A kicsinyke település lakói buzgó katolikus emberek, noha 1989-ig még templomuk sem volt, csupán csíksomlyói plébániának volt itt egy filiáléja. Tizennégy éves koromig nevelkedtem Csíkcsomortánban, a szülőfalumban. Kicsi, de összetartó, egészséges falu volt, nem tudok róla például, hogy lett volna lopás a faluban. Az ajtót, kaput sohasem zártuk be, a szerszámokat, nyugodtan kint hagyhattuk a mezőn, másnap ugyanott megtaláltuk. Egyszer meg is kérdeztem édesapámtól, hogy soha nem történt a faluban lopás? Volt egy eset, valaki - mondta is a nevét - eltulajdonított egy vasvillát, de az egész falu rászállott az illetőre, azóta nem fordult elő hasonló eset. Akkor még ilyen világ volt. Azután jött a kollektivizálás. Nehéz, fájdalmas időszak, ha belegondolok, sok mindent átéltem gyerekként. Édesapám minden nap elment az erdőbe, hogy ne találják otthon a kollektivizálók, édesanyám egyedül nem írhatta alá a belépést. Emlékszem rá, hogy amikor elmentek a beszervezők, édesanyám megverte a hátsó kicsi ablakot, jelezve, hogy bejöhet édesapám. A szüleim sírtak, mert elvették a földet, tehenet, szekeret. Később megdolgozhattuk az elvett földeket, de a termés felét le kellett adni. Édesanyám szövődébe került, ahol székely varrottasokat szőttek, majd Csíkszeredában gyári munkás lett. Az ateista nevelés korszakában is a vallásos ünnepek köré szerveződött az életünk Szüleim nem voltak vallásosabbak mint a többi csomortáni ember. Va HETI ÚJ SZÓ