A Természet, 1899. szeptember - 1900. augusztus (3. évfolyam, 1-24. szám)

1899-09-01 / 1. szám

-­­ — Színe alatt. A vakondok is úgy tesz, de ennek rendsze­resen épített menetei vannak és időnkint feltolja a fel­színre a meneteiből kitúrt anyagot. A földi kutya ezt nem teszi; ő nem hányja fel a föld színét. Azért a kertész és a földműves nem is veszi észre. A vakondokat kelle­metlen vendégnek tartják és kártevő állatnak , hogy is ne , amikor épen ott túrja ki a földet, ahol­, nem kellene! Pedig­ pedig milyen hasznos munkád végezt ez a szegény bányamunkás a föld mélyében. Összeszedi azo­kat a kártékony pajorokat és ku­­kaczokat, amelyek a kerti növények és a vetések, vagy a csemetefák gyö­kerein élősködnek. Ezzel pedig meg­menti a növénye­ket. A földi kutya azonban nem él pajorokkal meg kukaczokkal. Ezt azonnal tudhatjuk, ha fogait látjuk. Amely állat mit eszik, olyan a foga. A­z adók fogai olyanok, mint más rovarevőké; aprók, hegyesek és sűrű sorokban vannak egymás mel­lett. A földi kutya fogazata ellenben olyan, mint más rágcsálóké; olyan, mint például a nyúlé. Már ebből is tudhatjuk tehát, hogy rágcsál a föld alatt. De hát mit rágcsál ? Gyökereket. Ez tehát a gonosztevő és nem a vakond. Igaz, hogy nem mutatja szemmel láthatóan, mert földhányásokat nem emel mindenfelé, hanem nyo­mok nélkül működik, titokban, csöndben. Azért nem is ismerik. A nép ugyan beszél róla, de sokat nem tud felőle. El van terjedve az egész Alföldön, meg Erdély lapo­sabb vidékein. Azonban sehol se gyakori, ezért azután nem is tűnik fel a kártevése. Némelyik évben azonban —­ és ez jellemzi a rágcsálókat általában — hirtelen fel­szaporodik, annyira, hogy észreveszik nagyon is. Tavaly volt egy ilyen esztendő. Csanád megyéből jött a hír, hogy ott valami vakond­formájú, földben élő állat kárt tesz a külső kertek­ben; elrágja a konyhanövények gyökereit, a sár­garépát, a kara­­rábét, káposztát stb.-t megrontja. Hát ez a földi kutya volt. Érdekelt a do­log engem is, fő­ként azért, mert különben alig le­het ezt az állatot a földben rejtőz­ködő életmódja miatt gyűjteni. Szereztem tehát több helyről való példányokat. Kun- Ágotáról egymagában kaptam vagy 15 példányt, Mező­hegyesről is került, meg utóbb Nagy-Becskerek vidé­kéről is. És ime, mire nem vezetett ezeknek a Délmagyar­­országból való állatoknak a vizsgálata ? Arra, hogy ezek másféle földi kutyák; nem olyanok, mint az erdélyiek vagy az északibb vidékekről valók. Debreczenből, Pest­megyéből, Erdélyből már régóta ismerjük a földi kutyát. Földi kutya. (Spalax typhi­us.) ‘/a term. nagys. Az öreg úr. — A „Természet“ eredeti tárczája. — Irta: Bársony István a­ugusztus eleje volt s a nyár ragyogása ömlött el az egész mindenségen. Julius végén sok eső esett s a természetben ennél­fogva minden olyan üde volt, mintha a május zöldje csak most bontogatta volna ki egész teljességét. Balra tőlünk terült el a szakaszi határ, amely belehajlik a géresi zónába. Onnan, Gyöngy felé, egyre jobban ellaposodik a vidék. Azon a tájon, Ákos alatt, folyik a Kraszna, szelíd lan­­kás völgyben, amely beszögellik a Szilágyságba. Jobbfelől a krasznabélteki községi erdő sötétlett; előttünk volt a sándor­­falusi domb s arról az oldalról igyekeztünk kettecskén az alsó­­boldádi vágásba, amely elhúzódik messze a szokondi dombok felé. Ezek a dombok hol összehajlanak, hol kinyitnak s egyre magasabbá válnak, amint az ember befelé halad a csöndes erdőségbe. Sipos Berti, a »félviseltes« erdész volt a társam. Áldassék emléke a derék jó fiúnak, az igaz vadásznak, a jókedvű, semmi hunczutságért soha meg nem neheztelő hű czimborának, aki azóta az égi vadászterületeken folytatja, amit itt abban kellett hagynia immár: a felséges természet imádását. Délelőtt foglyásztunk egy kicsit a sándorfalusi réten, ahol a magas siskafűben mindig akadt egy-két hűsölő falka. Aztán, hogy kezdett az idő ránk melegedni, hazaküldtük a kerülőt a zsákmányunkkal s rábíztuk egyszersmind Schlick-et is, a Berti félszemű vizsláját, a­mely mindaddig bömbölt a szíjon, amíg csak egy morzsányit láthatott belőlünk. Szegény Nikulás hiába imádkozott neki útközben, hiába hízelgett a gonosz csontnak, nevezte apjának, bátyjának. — Schlick köszönte szépen a rokonságot, de ő csak jobban szeretett volna velünk maradni továbbra is. Az pedig ezúttal nem lehetett. Ahova mi készültünk, oda még egy karthauzinak is lakatot kellett volna tennie a szájára; ott az olyan nyughatatlan ficzkóra, aminőnek Schlick ökémét ismertük, nem volt szükség. Az alsó-boldádi vágás egy sűrű hajlatában, jól bent az erdő mélyén, lakott a Sipos Berti revirjének leggyönyörűbb kapitális szeladonja, egy remek bakér, az öreg úr, amely arról volt híres, hogy ha őszszel, úgy októberben, java kopózás ide­jén, eléje került Rikkantsnak meg Dongónak, a két híres nem­­zetes kopónak , akkor bátran le lehetett heveredni valamely tisz­táson, mert szó sem volt arról, hogy legalább is másfél óra előtt újból közelségünkben tisztelhessük ezt a jeles társaságot.

Next