A Természet, 1905 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1905-01-01 / 1. szám
t világhírűvé tették; a 3000 ember befogadására képes hangversenyterem felépítésével, a délutáni és esti hangversenyekkel és az elektromos világítás bevezetésével az állatkert előkelő mulatóhelylyé lett, mely , Én egy félig kidőlt, nagy bükkfa árnyékában ülök. Nézegetek, hallgatózom és várakozva, sajnálom az óriást, melyet immár saját vénsége leront. Ismertem már előbb is. Talán százesztendős volt, vagy öregebb; talán nagy Rákóczi idejéből is regélhetne, ha lombja susogását megértenék. Murányvára alján sokszor elvonultak a kurucz hadak. Akkor talán még csak fácska volt. Magában állt mindig és terebélyesen kibontotta ágas koronáját. Gyökereivel körülfogta a sziklatömböt és belekapaszkodott minden sarkába, hogy ellenállhasson a viharnak, ha ez végigtombolt a hegyeken. És bármint nekifogott a szélvész, megrázkódott és daczolt. Most pedig magától múlik ki. Fölötte és alatta megnőttek a szálas fenyők, el is tűntek ismét mellőle, csak ő maradt meg. És most itt fekszik. Elkorhad a törzse, letöredeznek mohos ágai, gyökerei meg elszakadva, a levegőbe merednek. Már csak volt. Eljárt fölötte az idő, vége van, amint vége lesz mindennek, ami él. Odaát tüzet gyújtottak az emberek, akik ilyenkor ősz elején kijárogatnak éjjelenkint szegényes kis földjeikre, ahol zabot, árpát termelnek, meg egy kis burgonyát. Egyebük úgy sincs. Őrzik, amijük van, felváltva napról-napra. A tűztől elriad a vadkan és a medve, kárt ne tegyen a későn érlelődő termésben. Ma is ott ülnek a lobogó tűz körül és tudják, hogy kérésükre én meg idejöttem, a korhadó nagy bükkfa mellé. Hátha elejthetem a kártevő vadat. Nekem szánták, csak megszabaduljanak tőle. Holdvilágos az éjszaka, meynek bevételei 1870-ben 134,000, 1873-ban pedig már 412,000 márkára emelkedtek. Bodinus igazgató 1884-ben halt meg, helyébe a frankfurti állatkert igazgatója, dr. Schmidt lépett, aki láthatom, amint megriasztva átvált errefelé. S én itt ülök és várakozom. Lassan múlnak a perczek, lassabban az órák. Figyelmem már elbágyad s alig veszem észre, amint lejebb ereszkedik az árnyék a völgyben. Fent az égen felhők szállnak. Könnyed őszi felhők. Szemem egy ideig kisérgeti mindeniket. Alant meg csurogva cseveg a csermely, altatót mesél békésen elhangzó szavával. Kőről-kőre esik a csepp, csobog és fecseg s azután újból kezdi. Forrása körül nyírfák állnak. Fehérkérgű, sudár szálak. Ritka lombjuk susog, mintha titkot tudna. Szigoringó gályákon sok apró levélke rezeg. A hold pedig mosolyogva letekint reám. Álmosodom. Ha vannak tündérei az erdőnek, ahogyan a költők regélik, fehér fátyolban lebegő, lengő tánczban keringő, szépséges szüzek, kiket még nem érintett emberi vágy kívánsága és csak tavaszi álmok képzelte boldogságban kelni, szállni véljük őket, de ha látni óhajtjuk fátyoltestük bájos alakját, könnyedén elsurrannak : oh erdő! ha vannak — ártatlan titkaikat csak ilyen helyütt őrizhetik meg. S mintha látnám őket — avagy álmodom már . Sűrűbben vonulnak fel az égen a felhők, hogy elfogják előlem a világító fényt. Darabosan szaggatja őket a szél. Lassan-lassan elborul előttem minden. Már nem is látok , csak emlékezem. Elfutottak a tündérek, elnémult a patak és a nehéz fatörzs mintha rám borulna; érzem a terhet, a nyomást, nyirkos teste súlyát. Elkomorodik az álmom. Nem félek, de aggódó hánykodásai életemnek A láma- és zergehegy.