A Természet, 1914 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1914-01-15 / 1. szám

így indul meg újból, új köntösben a budapesti állat- és növénykert kiadásában „A Természet“. A célja, az iránya a régi marad. Művelni, fej­leszteni óhajtja az élő természet szeretetét, terjesz­teni kívánja a természeti ismereteket és pedig lehe­tően népszerű és könnyed modorban. Folyóiratunknak van egy melléklete is, aminek a címe: „Mi újság az Állatkertben ?“ Ebben viszont a mi állatkertünkről, az állatkerti aktuális események­ről, látni és szórakozni valókról fogunk megemlé­kezni. Munkatársakul a szak- és a szépirodalom leg­jelesebbjeit sikerült megnyernünk. Az ő közre­működésük bizonyára biztosítani fogja folyóiratunk tartalmas voltát és színvonalát. E mellett súlyt fogunk fektetni külső alakjára, köntösére is. Folyóiratunkat, miként a város egyéb nyomdai termékeit, a székes­­főváros házinyomdája nyomja és annak a képei díszítik. A jó ügybe vetett hittel és bizakodással bocsátjuk útjára megújhodott folyóiratunkat. Minket, akik a folyóirat élén állunk, a szerkesztői teendők elvállalására az ügy iránti lelkesedés és a szépre, a hasznosra irányuló törekvés késztetett. Nem kérünk, nem várunk tőle csak egyet: a művelt nagyközönség szeretetteljes megértését, jó­indulatú támogatását és ez lesz a mi legszebb jutalmunk! Madárélet az Aldunán. Irta : Dr. LENDL ADOLF M­ ég csak néhány évtizeddel azelőtt vég­­telen árterületek kisérték az Alsó- Duna széles folyamát és Mohácstól Pancsováig, különösen pedig ott, ahol a nagyobb mellékfolyók betor­kolnak, a Dráva, Száva, a Tisza és Temes mentén méretlen náderdők borították az alacsony partvidékek rétjeit. Körülöttük ezenfelül nyílt vizek, mocsarak, pocsolyák, főként Baranya-, Bács-, Torontál-, meg Temes megye déli részein lepték el a széles határokat. A tavaszi áradat magas vize, amit a folyók a távoli hegyek hóolvadásából a nagy síkságra hoztak, elárasztotta az egész országnyi területeket és sok holt ága a medreknek, a lapos fenekek és a mélyeb­ben fekvő helyek mind vízbe merültek, mely víz végtelennek látszó tengerré egyesült. Csak helyenkint maradt egy-egy kis sziget, valamilyen keskeny hát szárazon és csak nagy messzeségben láttunk ég és víz között, itt-ott egy-egy falut, vagy fehér templom­­tornyot a láthatáron kiemelkedni. Még a magas sík­erdők is derékig vízbe kerültek köröskörül. Néha a tavaszi viharok végig rohantak azután a Duna folyam kiszéles­ült vonalán és hajtották a hul­lámzó árt fékevesztett módon órákon-napokon át a Kazánszoros felé a Vaskapuig. Lassankint azonban ismét megapadtak a víz­tömegek és lejebb szállt a megnyugodott tükör, amelynek szintjéből már most a nagyobb szigetek, a szélesebb földsávok, sőt majd zöldelő rétek kidom­borodtak, hogy azután a melengedő tavaszi napfény uralkodjék rajtuk. * Vetített képek kíséretében előadta szerző az „Országos Ismeretterjesztő Társulat“-ban 1914. február hó 8-án az Uránia színházban. TÁRCA ♦♦♦ Hajnali portyázás. Irta : BÁRSONY ISTVÁN. (Utánnyomás tilos.) és Tolna vármegyék összeszöge­­lésénél volt valamikor a „gógai királyság“, amíg t. i. szegény jó barátom, a „gógai király“ élt, így neveztük tréfásan Fónagy Józsit, a legboldogabb életű magyar vadász­urak egyikét, aki Eldorádót fejlesz­tett vadászati szempontból azon az ő előtte még nagyon elhanyagolt, vad tájékon. A dunai erdőségek remek világa terül ott. Az erdőket kora tavasszal néha árvíz járja s a mélyebb hajlatokban a víz megmarad egész nyáron is. A sok nedvesség ősbujaságúvá hizlalja a növényzetet s a kőrisfák, a nyárfák, a fűzfák, az égerfák mind csodálatos kövérséggel díszlenek egymás mellett a termékeny televényben. Vannak ott olyan fűzfák, hogy a derekukat öt ember is alig-alig bírja láncban érintkező karral átölelni; az aljnövényzet nyaranta valóságos dzsöngle; a vadszeder indái milliónyi húrt feszítenek szét a szinte hínérosan kapaszkodó sűrű­ségben, a temérdek kúszó inda-húrok közt alig bír az ember átvergődni. Ebben a vadonban remek búvója van minden vadnak és mindig van ott mire vadászni; ha más nem, hát holmi kártevő vagy ragadozó állat. Egyszer, tavasszal, olyankor látogattam meg a kedves bará­tomat, amikor már igazán kár lett volna más istenteremtményét bántani, zaklatni, kivéve az olyat, amelytől bármikor is meg kell szabadítani a gondozott területet. Én is úgy gondoltam volt, hogy majd kijárogatok a csöndes erdei ösvényeken rókalesre , talán lövök egy szép királysast, sőt olyan szerencsém is lehet, hogy elém hoz a sors egy fehérfarkú halászsast, a remek a 1 b i c i 11 a­ nemzetségből; legrosszabb esetben beértem volna egy olyan-amilyen őzbakkal is, hisz az agancsát akkor már letisztogatta az alföldi erdők bakja. Nem is vittem más puskát, mint régi kedves Mauseremet, ezt a 8 milliméteres halálosztogatót, amelynél tökéletesebb, reme­­kebb puska sohasem volt a kezemben. Ezzel a valóságos „sze­relmemmel“ éltem át legfeledhetetlenebb vadászélményeimet; ezzel úgy össze voltam forrva, mintha a testemnek része lett volna. Amikor édes jó barátom megölelt a viszontlátás örömében, mind­

Next