A Természet, 1925 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1925-01-15 / 1-2. szám
ÚJÉV REGGELÉN. Szeretnék szállni, villámok szárnyán, Futni, száguldni, szélvesznek hátán, Valami csodás, misztikus gépbe Ülve, repülni múltba, jövőbe . . . Valami csodás, isteni szemmel Lépést tartani röppenő perccel És mindent tudni és mindent látni Mi volt a múltban s mit lehet várni. . . Megfürödni a múltak ködébe S repülni gyorsan messze jövőbe És tanulságot leszűrni ebből. Tudni mi lesz e sivár jelenből!. . . A csillagokat, eget megfutni. Jelent feledni és megújulni A titkos jövő tündér ölébe, Melyért epedünk bízva, remélve . . . Óh jaj, vagy jobb így, nem tudni semmit, Nem is sejteni, a jövő pereit, Nem tudni mit hoz jövendő óra Amely szikráit élénkbe szórja . . . Vájjon mi lenne, ha mindent látnánk ! ?... Küzdelmeinkre vigaszt találnánk!?... Vagy a sorsunkon kétségbeesve Megsemmisülnénk, mélységbe veszve!?... Óh jaj, ki tudja ! ?.. . — lelkünknek szárnyán Ne szálljunk inkább, — könnyezve, árván Viseljük sorsunk magyar határon S szívünk epedjen, csak várjon, várjon!... 1925. KISS DEZSŐ - 2 - vezet oly embertársunk szívében, aki gyomra kívánságát kielégítő élő szárnyasjószágot a piacról a konyha vérpadjáig szorosan összekötött lábakkal, fejjel lefelé lógatva cipeli és a kínosan vergődő áldozatokat tetszelegve lóbálja, miközben a legvígabb kedéllyel szomszédnőjével hosszú ideig eltereferél. A kárhozat sújtja az ilyen érzéketlen szívű kezét. Mindegyik szeretőszívű magyar asszony, ha az állatkínzás előbb említett leggyakoribb módját észreveszi, az érzés és szeretet nélküli műveletlen embertársakat utasítja rendre. Ha már a rendőrhatóság ezen a téren nem akar, vagy nem tud az állatszeretet érdekében rendet teremteni, úgy az állatvédelem fogalmával tisztában lévő asszonyaink ezt az állatkínzást utasítsák rendre. Az igaz állatszeretetre neveljük gyermekeinket, mely a fogékony gyermeki lelket a nemes nagylelkűségre hajlamosítja. Szeressük és szerettessük meg mindazt, ami szép, jó és nemes. Elsősorban pártoljuk a magyar kultúra szóvivőjét, a magyar irodalmat. Úgymint télvíz idején az éneklő madárka az emberiség részére létérdeket szolgáló életét a legnagyobb nélkülözések között tengeti, úgy a magyar nemzet legszomorúbb napjain a magyar kultúra is kellő pártfogás hiányában tengődik és ha ez a kis támogatás is elmarad, akkor a magyar jövőt megalapozó kultúránk elpusztul. Szeressünk, támogassunk mindent és mindenkit, az apró kis madárkától kezdve, a fenköltgondolkodású emberig, ami vagy aki teremt és alkot, szálljon szívünkbe és lelkünkbe a mindent romboló gyűlölet helyébe az alkotó szeretet, mert csakis ez alapon remélhetjük az évforduló napján Isten nevében a boldogabb magyar újesztendőt. Raitsits Emil dr. Lófestés a régi magyaroknál. Régi írások forgatása közben már évek előtt feltűnt nekem az a furcsaság, hogy a régi magyarok — a 3—400 év előttieket értve — megfestették a lovaikat. Talán nem végzek fölösleges munkát, ha régebben közzétett adataimat újabbakkal megtoldva közlöm a lapok szíves olvasóival, jól tudva, hogy sokan vannak, kik érdeklődéssel fogadják a magyarság múltjára vonatkozó folklorisztikus emlékeket. Némely vidéken még ma is divatozik az a szokás a lókupecek közt, hogy a ló testének némely részeit, melyeknek színe az állat értékét csökkentené, megfestik s ilyen módon az egyoldali lúzító foltokat eltüntetik vagy elleplezik. A ló homlokán levő csillag eltüntetésére rendesen Bismarck-barnát vagy pokolkőoldatot használnak. Az utóbbit már a 17. század elején is használták erre a célra, mint azt a legrégibb magyar nyelvű állatorvosi könyvnek (Cseh Márton: Lovak orvosságos megpróbált új könyvecskéje, Lőcse, 1656) egyik recipéje bizonyítja, mely fekete foltok festésére színezüstnek és salétromsavnak a keverékét (tehát pokolkőoldatot) vagy pedig gubacsból és vasgálicból készült tintaszerű folyadékot ajánl. Az azonban, amiről most akarok szólani, nem ilyen természetű, exterieur-beli hibákat leplező festés volt, hanem afféle kozmetikus célokat szolgáló cifrálkodás. Úgy látszik, hogy ez a szokás csak a török időkben került hozzánk, legalább arra vonatkozólag, hogy régebben is használatos lett volna, nem tudok adatokat. Kétségtelen, hogy keleti vagy tán jobban mondva török szokás volt, mely nálunk a török hódoltság idején sem volt az ország minden részén általános használatban a magyarok közt. Legalább Az ördög szekerén. írta : Fodor Pál. A júliusi kánikula perzselő pokla terpeszkedett egész Erdélyország fölött. Különös tűzzel ostromolta nemespatinájú végvárát, Brassót. Ez a sorvasztó támadás talán nem is a bércek alján szerényen meghúzódó ősi városka ellen indult, hanem inkább a fölötte őrködő Fellegvár ellen, mely kopasz sziklatömegével, az ébredő nap bíborában szinte izzani látszott, mint egy elátkozott boszorkánykastély. A várost övező Cenk és Akasztóhegy sűrű lombirhájának ózondús, hűs kisugárzása ugyanekkor, — mintha csak dacolni akart volna a tűz istenével, — mire tikkasztó leplével a földre ért, a legfojtóbb hőhullámokat is éltető, enyhe meleggé varázsolta. A Fekete-templom környéke megélénkült. A közeli utcák istenesebb hívőinek szapora lépteit, vagy egyik-másik hazafelé szállingózó zajosabb kedvű székely kurjantását a kora reggeli csöndben messze viszhangozták az égnek meredő bércfalak. A Kapu utca egyik szögletén, egy csíki öreg székely, szekere üléséről bíztatta, noszogatta megátalkodott mökény lovait. Hol szép szóval, hol meg ostorral próbálkozott, mindhiába. Ennek a csökönyösségnek a nyitját csak azok ismerhették, akik tudták, hogy a kóboros gazdája , Tóth Sándor uram, aki Borszékről, meg Élőpatakról ásványvizet hord Brassóba, valamelyik korcsmában felejtette magát az éjjel. A lovak utolsó marék takarmánya pedig még az este elfogyott és most így óhomra, valahogy nem nagy kedvet mutattak az indulásra. A „Transilvánia" felől hangos társaságból most vált ki Tőkés Imre, a brassói mulató fiatalság közismert vendégszereplője, aki így vakáció, vagy sátoros ünnep idején, ide-ide ruccant Szentgyörgyről, mikor az otthoniaknak nem akart nyelvére kerülni