Turista, 1969 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

S­ötét szeplő Kaposvár utcáján a Nádasdi-erdő. A város keleti oldalán, a tejszínű füstöt pipáló Cukorgyár, majd a Húsipari Vállalat épületcso­portjai után, bogárhátú út kanya­rodik a közeli dombok felé. Szalag­ját jó ideig apró, kertes házak kísé­rik, utánuk a magasfeszültségű vil­lamos vezeték oszlopai állnak ott a homokos csapás mentén. Ahol az erdő kezdődik, egyre szé­lesülő völgy hasít a szelíd halmok vonulatába; zöldellő pázsitja tömör, s ruganyos, mintha szőnyeget terí­tene a természet az érkezők elé. A jellegzetesen szép, pannon táj keserű események tanúja volt fél évszázaddal ezelőtt. JELTELEN SÍRBAN A Tanácsköztársaság tisztahitű, tehetséges forradalmárt küldött me­gyei kormánybiztosként Somogyba 1919 tavaszán, Latinka Sándort. Korábban a Földmunkások Országos Szervezetének titkáraként tevékeny­kedett, ifjonti éveiben Romániát, Törökországot, az orosz, spanyol és olasz földet járta, kapcsolatot tar­tott fenn a Galilei Kör szocialista íróival, a baloldali újságírókkal. Népünk történelmében elsőként az ő munkája nyomán a somogyi ura­dalmakban alakultak meg a földmű­vesek termelőszövetkezeti társulá­sai. A Tanácsköztársaság bukását kö­vető terror Latinkát börtönbe vetet­te, s miután árulásra nem tudta rá­bírni, életét vette el tőle. 1919 szep­temberében társaival — Farkas Já­nossal, Lewin Samuval, Szalma Istvánnal és Tóth Lajossal — együtt a Nádasi-erdőben kivégezték. Harcostársa, a Tanácsköztársaság földművelésügyi népbiztosa, dr. Hamburger Jenő, 1930 januárjában a moszkvai „Sarló és kalapács” ha­sábjain „Latinka-balladá”-jában így idézte fel a hős utolsó szavait: „Egy életem, egy halálom, A kaposi me­gyeházon, Lesz még vörös lobogó! Jól célozz hát a szívembe Te Pró­­nay naplopó!” S állt egyenest, mint a nyárfa, Gyászba borult sok száz árva, Jó Latinka Sándorért, Vezé­rünkért, az igazért, bátorért.” A CSEND ZENÉIt Az erdőt kettéválasztó völgyből, úgy három kilométer után, keskeny oldalösvény töri át a bokrok sűrű­jét, s száz lépésnyi enyhe emelkedő után legyezőalakú tisztás támad a bükk-, gyertyán-, kőris- és szilfák lombos karéjában. A napfény této­ván surran át a levelek szövetén, s szinte kigyújtja a fekete márvány­tömb feliratát: „E helyen szenved­tek mártírhalált 1919. szeptember 18-án a proletárdiktatúra somogyi vezetői...” A térség szélén, mohás kövek foglalatában kristályos forrásvíz csillog. Tükrében megmártóznak a felhők, a fák sudár törzsei, s csor­dogáló vize csilingelő zenével tölti meg a környék csendjét. A tisztás mögött — hármas pe­csétként — egymásba fonódó dom­bok őrzik a meghitt hangulatot, és amikor a homályba fakuló délutá­nok sötét köntöst terítenek a száler­dő fölé, úgy érzi az ember: naponta és nem csendesülő gyásszal siratja a természet a hajdani hősöket. TAVASZTÓL ŐSZIG Felemelő és csaknem zavarba ej­tő a tájnak az a szinte öntörvényű elrendezettsége, hogy a Latinka-sír­tól alig kirándulásnyi távolságra, a középkori szentjakabi vár romja kö­zelében — a sántosi útkanyarban — a negyvenötös felszabadító sereg harcainak színhelyét jelző emlék­mű található. A kaposvári fiatalok gyakran fel­keresik a Nádasdi-erdőt. Tavasszal koszorút helyeznek a hősök sírjára, ősszel iskolák és ifjúsági csapatok szerveződnek békemenetté, s rójják le tiszteletüket a mártírok emléke előtt. Március és szeptember között úttörők, kirándulók töltenek el kel­lemes órákat ezen a tájon, s akit egyszer szíven ütött itt a békesség és a madárdal, a virágzó flóra és a megújulás varázsa, az meghitt ba­rátságot köt a természetjárással is. ÜNNEPI ÉRZÉSEKKEL Annyi korábbi esztendővel ellen­tétben, most télen sem néptelen a fehér gyolcsba pólyázott erdő. Mun­kások és járművek léptei rajzolód­nak a hó süppedő hátára, anyagot szállítanak az újonnan készülő em­lékműhöz. A Tanácsköztársaság születésének ötvenedik évfordulóján, a kőből for­mált talapzaton láng lobban majd a kandeláberben, ünnepi érzések jár­ják át a szíveket. A Nádasdi-erdő nemcsak bána­tot,­­ de csorbíthatatlan hitet és haj­dani dicsőséget is őriz. Bánhidi Tibor 3

Next