Turista, 1969 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
Sötét szeplő Kaposvár utcáján a Nádasdi-erdő. A város keleti oldalán, a tejszínű füstöt pipáló Cukorgyár, majd a Húsipari Vállalat épületcsoportjai után, bogárhátú út kanyarodik a közeli dombok felé. Szalagját jó ideig apró, kertes házak kísérik, utánuk a magasfeszültségű villamos vezeték oszlopai állnak ott a homokos csapás mentén. Ahol az erdő kezdődik, egyre szélesülő völgy hasít a szelíd halmok vonulatába; zöldellő pázsitja tömör, s ruganyos, mintha szőnyeget terítene a természet az érkezők elé. A jellegzetesen szép, pannon táj keserű események tanúja volt fél évszázaddal ezelőtt. JELTELEN SÍRBAN A Tanácsköztársaság tisztahitű, tehetséges forradalmárt küldött megyei kormánybiztosként Somogyba 1919 tavaszán, Latinka Sándort. Korábban a Földmunkások Országos Szervezetének titkáraként tevékenykedett, ifjonti éveiben Romániát, Törökországot, az orosz, spanyol és olasz földet járta, kapcsolatot tartott fenn a Galilei Kör szocialista íróival, a baloldali újságírókkal. Népünk történelmében elsőként az ő munkája nyomán a somogyi uradalmakban alakultak meg a földművesek termelőszövetkezeti társulásai. A Tanácsköztársaság bukását követő terror Latinkát börtönbe vetette, s miután árulásra nem tudta rábírni, életét vette el tőle. 1919 szeptemberében társaival — Farkas Jánossal, Lewin Samuval, Szalma Istvánnal és Tóth Lajossal — együtt a Nádasi-erdőben kivégezték. Harcostársa, a Tanácsköztársaság földművelésügyi népbiztosa, dr. Hamburger Jenő, 1930 januárjában a moszkvai „Sarló és kalapács” hasábjain „Latinka-balladá”-jában így idézte fel a hős utolsó szavait: „Egy életem, egy halálom, A kaposi megyeházon, Lesz még vörös lobogó! Jól célozz hát a szívembe Te Prónay naplopó!” S állt egyenest, mint a nyárfa, Gyászba borult sok száz árva, Jó Latinka Sándorért, Vezérünkért, az igazért, bátorért.” A CSEND ZENÉIt Az erdőt kettéválasztó völgyből, úgy három kilométer után, keskeny oldalösvény töri át a bokrok sűrűjét, s száz lépésnyi enyhe emelkedő után legyezőalakú tisztás támad a bükk-, gyertyán-, kőris- és szilfák lombos karéjában. A napfény tétován surran át a levelek szövetén, s szinte kigyújtja a fekete márványtömb feliratát: „E helyen szenvedtek mártírhalált 1919. szeptember 18-án a proletárdiktatúra somogyi vezetői...” A térség szélén, mohás kövek foglalatában kristályos forrásvíz csillog. Tükrében megmártóznak a felhők, a fák sudár törzsei, s csordogáló vize csilingelő zenével tölti meg a környék csendjét. A tisztás mögött — hármas pecsétként — egymásba fonódó dombok őrzik a meghitt hangulatot, és amikor a homályba fakuló délutánok sötét köntöst terítenek a szálerdő fölé, úgy érzi az ember: naponta és nem csendesülő gyásszal siratja a természet a hajdani hősöket. TAVASZTÓL ŐSZIG Felemelő és csaknem zavarba ejtő a tájnak az a szinte öntörvényű elrendezettsége, hogy a Latinka-sírtól alig kirándulásnyi távolságra, a középkori szentjakabi vár romja közelében — a sántosi útkanyarban — a negyvenötös felszabadító sereg harcainak színhelyét jelző emlékmű található. A kaposvári fiatalok gyakran felkeresik a Nádasdi-erdőt. Tavasszal koszorút helyeznek a hősök sírjára, ősszel iskolák és ifjúsági csapatok szerveződnek békemenetté, s rójják le tiszteletüket a mártírok emléke előtt. Március és szeptember között úttörők, kirándulók töltenek el kellemes órákat ezen a tájon, s akit egyszer szíven ütött itt a békesség és a madárdal, a virágzó flóra és a megújulás varázsa, az meghitt barátságot köt a természetjárással is. ÜNNEPI ÉRZÉSEKKEL Annyi korábbi esztendővel ellentétben, most télen sem néptelen a fehér gyolcsba pólyázott erdő. Munkások és járművek léptei rajzolódnak a hó süppedő hátára, anyagot szállítanak az újonnan készülő emlékműhöz. A Tanácsköztársaság születésének ötvenedik évfordulóján, a kőből formált talapzaton láng lobban majd a kandeláberben, ünnepi érzések járják át a szíveket. A Nádasdi-erdő nemcsak bánatot, de csorbíthatatlan hitet és hajdani dicsőséget is őriz. Bánhidi Tibor 3