Természettudományi Közlöny, 1963 (7. [94.] évfolyam, 1-12. szám)

1963-02-01 / 2. szám

idióta hörcsögök nőttek fel. Ilyen idióta hörcsögöket mutat be a 4. ábra. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy az emberi dagana­tokban egy olyan vírus mutatható ki, mely hörcsögökben súlyos csontkárosodást okoz. A csontok deformálódnak, a koponyacsontok varratai korán összenőnek, a koponya­űr szűk marad, és így az agyvelő fejlődésére nincs lehe­tőség. Más kérdés azonban, hogy az emberi daganatokban jelenlevő vírus okozója-e a daganatoknak, vagy csak tenyészik a daganatszövetben, és az emberi szervezetre nézve teljesen közömbös. Az utóbbi években jöttek rá, hogy a gyorsan növő, intenzív anyagcseréjű daganatokban számos vírus tenyé­szik előszeretettel anélkül, hogy rákokozó hatású lenne. Ezek közül nem egy szaporodása közben pusztítja a daganatsejteket. Ezek tehát hatásos r­ákellenes szerek­ként szerepelhetnének. Sajnos, ezek a vírusok más szem­pontból károsak az emberi szervezetre nézve (pl. agy­­velőgyulladást okoznak). Elméleti szempontból mégis felmérhetetlenül nagy jelentőségű ez a felfedezés. Áttekintettük röviden a daganatot okozó vírusokról szerzett ismereteinket. Láthattuk, milyen fényes ered­ményeket értek el az állatkísérletekben , és milyen bizonytalanná válik minden, mihelyt az emberi dagana­tok víruseredetéről esik szó. A jövő azonban sok ered­ménnyel kecsegtet. A járványos gyermekbénulás felszá­molása után a víruskutató­ intézetek a daganatot okozó vírusok kutatását tűzték ki fő feladatuknak. Remél­hető, hogy a sok fáradság hamar meghozza áldásos gyü­mölcsét. DR. KERTAI EDE a műszaki tudományok kandidátusa, OVF, Budapest Vízgondok Magyarországon Az 1962. évi nagy szárazság vége felé a Duna és a Tisza vízszintje annyira leszállt, hogy helyenként gya­­logszerrel át lehetett gázolni a vízen. Tiszakeszi közelé­ben, a rigósi gázlónál mindössze 50 cm volt a víz mély­sége. A Dunán a legrosszabb viszonyok a nagybajcsi gázlónál voltak, ahol a víz mélysége alig haladta meg az 1 métert. . Már második éve szenvedünk a vízhiánytól és ez so­kakban aggodalmat ébreszt, vajon a vízigények további emelkedésével nem következik-e be katasztrofális víz­hiány? A kérdés felvetése teljesen indokolt, hiszen jel­lemzésképpen elmondhatjuk, hogy a Tiszának és mel­lékfolyóinak vize 1962-ben alig fedezte a tiszavölgyi öntöző- és egyéb vízigényeket. Hazánk időjárási viszonyai olyanok, hogy hasonló szá­raz évek ismétlődésére elég gyakran számíthatunk. A felszabadulás óta eltelt 18 esztendő alatt hatszor fordult elő rendkívüli szárazság. Érdekes megfigyelni, hogy a száraz évek párosával jelentkeztek. 1946 és 47-ben, 1950 és 52-ben, valamint 1961-ben és tavaly fordult elő rend­kívüli aszály. Ezekben az esztendőkben a tenyészidő alatt (április—szeptember) lehullott csapadék az 50 évi átlaghoz viszonyítva 40—50%-kal volt kevesebb. Joggal merül fel tehát az a kérdés, hogyan elégíthet­jük ki mezőgazdaságunk és iparunk egyre növekvő víz­igényét, hogyan biztosíthatjuk a népgazdaság fejleszté­séhez szükséges vizet, ha helyenként és időnként már most is súlyos vízhiánnyal küzdünk. Ennek a kérdésnek a megoldása a vízgazdálkodásra igen komoly feladatot ró, de aggodalomra azért nincs ok. Jelenlegi összes víz­­fogyasztásunk évente 3100 millió m3. Ez a vízmennyiség középvízkor a Dunán 15 nap alatt, a Tiszán 45 nap alatt, országosan az összes vízfolyásban pedig 9 nap alatt fo­lyik le. Vízkészletünk sok évi átlaga 120 milliárd­os. A rendelkezésre álló vízmennyiségnek tehát ma még csak kis hányadát fogyasztjuk el. Víz tehát van elég. A probléma a víz térbeli és idő­beli megoszlásában rejlik. Nem ott és nem akkor áll rendelkezésre a víz, ahol és amikor arra szükség van. A rendelkezésre álló összes vízmennyiség sok része a két nagy folyóra, a Dunára és a Tiszára koncentrálódik, s csak a további V0 része folyik le a kisebb vízfolyások­ban, ill. található a felszín alatt, a nagy folyóktól távo­labb. És bizony még legnagyobb folyóink vízjárása is erősen ingadozó. A Dunán pl. a legnagyobb árvíz meny­­nyisége másodpercenként a 10 000 m3-t is meghaladja, a kisvíz pedig alig éri el a 600 m3-t. A kisvíznek és az árvíznek az aránya tehát kereken 1:16. A Tiszán még nagyobb az ingadozás. A Tisza árvízi hozama mp-enként kb. 400 m3, kisvize pedig Tiszalöknél 45—47 m3. Helytelen tehát az a nézet, hogy az ország vízkészlete rövidesen kimerül, de helytelen a kérdést fordítva is megítélni. A vízigények növekedésével a probléma foko­zódik. A jelenlegi mintegy 3 milliárd m3 évi vízfogyasz­tás 1980-ig a négyszeresére, mintegy 12 milliárd m3-re nő. Ezt a vízigényt a természetes vízkészletekből kielé­gíteni már nem lehet. Mielőtt közelebbről megnéznénk, milyen módon lehet a növekvő igényeket fedezni és hogyan készüljünk fel majd a jelentkező vízhiányok pótlására, ismerkedjünk meg néhány, a vízkészlet-gaz­dálkodás körébe vágó alapvető fogalommal. Ilyen fogalmak: vízkészlet, vízigény, vízmérleg, tűrés, vízpótlás, tározás. Vízkészleten — illetőleg célszerűbben hasznosítható vízkészleten — azt a vízhozamot értjük, amely a víz­­használatok céljaira az általunk megkívánt időpontban, minőségben és mértékben rendelkezésre áll, vagyis amellyel gazdálkodni tudunk. Az előbbiekben már emlí­tettük, hogy még a nagyobb vízfolyások vízjárása is erő­sen ingadozik. A lefolyó vízmennyiségek évről évre kü­lönböznek, de havonta is más-más értéket mutatnak. A vízigények kielégítése szempontjából a legkisebb vízho­zamú időszakok, évek, illetve hónapok a mértékadóak. A vízigények közül a vízkészlet-gazdálkodás szemszö­géből a vízfelhasználással járó tevékenységeknek, víz­­használatoknak van elsőrendű fontosságuk. Ide tartozik 1. ábra. Vízgazdálkodási hossz-szelvény 52

Next