Testnevelési Tanárok Közlönye, 1935 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-10 / 1. szám
Míg egyesületünknek Közlönye nem volt, addig csak tettel, de mióta orgánuma is van, írásban is harcoltunk azok ellen, akik a tanuló ifjúságban csak sportalanyt látnak, mely eszközül szolgáljon sokszor nagyon is átlátszó üzleti céljaiknak. Azok ellen, akik az „utánpótlás” alatt nem azt értik, hogy testileg, lelkileg alkalmas ifjúságot kapjanak speciális tréningjükhöz, hanem már kész, kitrenírozott ifjúságot kívántak, akikkel nekik csak az a dolguk, hogy beállítsák őket a sorba. Azok ellen, akik a pillanatnyi eredmény kedvéért hámba fogják a csikót is, mert erős és mozgékony s ha belerokkant az igába, eladják azt. Azok ellen, akik kiuzsorázzák a földet, azalatt, míg kezük között van, s ha használhatatlanná vált, túladnak rajta. Sajnos, ebben a harcban sok meg nem értéssel találkoztunk a kívül álló közönség részéről is, meg a napisajtó részéről is. jóindulatú, de laikus hozzászólások hangzottak el, ezek közt még olyan szörnyszülött is, hogy a tanuló „testnevelési” osztályzatát a sporteredmények szerint kellene adni. Szinte kábultan állottunk ezzel és a sok hasonló „hozzáértő” tanáccsal és véleménnyel szembe, és nem volt senki, aki bennünket támogasson. Mert az iskola maga, mely természetesen a mi oldalunkon volt, lénye és természete szerint nem léphetett a nyilvánosság elé vitatkozni. Magunknak kellett megvívnunk az ifjúság egészsége és nevelése érdekében a harcot azok ellen, akik minden eszközt és módot jónak találtak céljuk elérésére. Most, amikor már-már fáradni kezdtünk, új erőt, új elszántságot ad nekünk a tiszti főorvos messze hangzó szava, melyhez azóta az orvostársadalom sportismerő részének a napisajtóban megjelent hozzászólása is járult. Az a társadalom jött segítségünkre, melynek szeme előtt nemcsak a jelen, hanem a jövő is számít, amelyik nem gondolkozik úgy, hogy „rámegy egypár száz gyerek, de mégis kitermelünk egy rekordot”. Mikor itt, e helyen örömmel köszöntjük a tiszti főorvost időszerű kiáltványának elhangzása alkalmából, nehogy örömünkből tőkét kovácsoljanak azok, akiknek a foglalkozásuk az, hogy a sorok között olvasnak, leszögezzük azt, hogy sem az orvostársadalom, sem a testnevelők nem sportellenesek. Csak a sport túlzásainak ellenségei. Legalább oly jól ismerjük a sport jó és nemzeterősítő hatásait, mint ellenfeleink, élünk is vele, de akkor és olyan mértékben, amikor és amilyen mértékben az tényleg jó hatású. És semmilyen támadás nem fog eltéríteni attól a meggyőződésünktől, hogy az ifjúsági sport nem cél, hanem eszköz, s az ifjúsági sportolás célja nem a rekord, hanem a szabad levegőn való mozgás öröme, s ami ennek következménye, az általános erősödés, edződés, rugalmasság-szerzés, munkabírás-fokozás, kitartás és jókedv. Ezért, de csakis ezért és nem a rekord kedvéért kell megtanítanunk az ifjúságot, hogy ne reszeljen minden nap egy órát szentelni a sportnak, és ezért kell arra törekednünk, hogy amíg iskolába jár az ifjúság, erre a mindennapi mozgásra alkalmat adjunk. És ha majd erős, edzett, rugalmas ifjúságként elhagyja az iskolát, ám válassza ki azt