Testnevelési Tanárok Közlönye, 1940 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1940-01-15 / 1. szám

déré (novemberi számunk közölte! Szerk.), amely szerint a jelen költségvetés­ben tett intézkedését ő maga is csak elengedhetetlenül szükséges, első intéz­kedésnek tekinti és legközelebb (1940-ben) a polgári iskolai státus, követ­kezőleg pedig az iskola-típusonként egyim­pogál."Pénz a megállását látja t­.ljiLin'u'iunaiv "es lüU­szerünek. Ilyen körülmények között felelősséget érez az Egyesület vezetősége és éppen ezért ismételten azzal a tiszteletteljes, de egyúttal lelkiismerethez szóló és minden testnevelő tanárnak nemzetével, magyar fajtájával és hazájával szemben fennálló kötelességérzetére utaló felhívással fordul a kartársakhoz, hogy az Egyesületet minden tőlük telhető módon (belépés, tagdíj- és tagdíj­­hátralék fizetés. Közlönyünknek a sportkör részére való megrendelése, véle­­m­énnyilvánítás, cikkek írása, hozzászólás stb., stb.) támogatni szíveskedje­nek. Az Egyesület feladata legelsősorban nem az, hogy a testnevelő tanárok számára a „mellékes” — mondhatnám: a „lealázó mellékes” jövedelmet biz­tosítsa, hanem az, hogy a testnevelő tanárok részére legalább azt a tisztes megélhetést igyekezzék biztosítani, amivel azok rendelkeznek, akikkel együtt tanítanak s legalább olyan mértékben segítse elő a testnevelés tudományában való előrehaladásukat, amint az a velük együtt tanító „elméleti­ szakasz” ta­nártársaknál megvan. Tiszteletet, tekintélyt, megbecsülést csak e réven köve­telhetünk magunknak kifelé és felfelé. Miniszterünk Egyesületünk vezetőségét, amely Miniszterünk parlamenti beszéde után köszönő küldöttség tisztelgését jelentette — 1939 dec. hó 23-án fogadta. A küldöttség tagjai Magyarország majdnem minden iskolatípusát képviselték. A miniszter a küldöttséget rendkívül szívélyesen fogadta. Az Egyesület elnöke a következő beszédet intézte dr. Hóman Bálint m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszterhez: Kegyelmes Uram! Engedje meg, hogy amikor a T­OE küldöttsége élén van szerencsénk Nagyméltóságod előtt megjelenni, egy-két rövid mondatban kifejezést adjak azoknak az érzéseknek és gondolatoknak, amelyek engem e pillanatban fog­lalkoztatnak. Az északi rokon finn nemzet sorsa foglalkoztat, amely a jelen pillanat­ban a keleti mammut-óriással vívja élet-halál küzdelmét. A rádió, a napilapok, különböző népek, barátságosak és ellenségesek csodálata száll e kis északi rokon­ nép felé. Tirádákat zengenek arról a hősiességről és önfeláldozásról, amelyről minden egyes finn ember tanúbizonyságot tesz. A világtörténelem legragyogóbb hősiességének minősítik a finnek ellenállását! Azt mondják egy­hangúan, hogy eredményes ellenállásuk szinte érthetetlen, csodálatos. Én ebben az ellenállásban, Kegyelmes Uram, semmi csodálatosat nem látok! Én ezt egészen természetesnek találom! Természetesnek találom azért, mert úgy gondolom, hogy a­z a nemzet, amelyet a legszebb emberi erények: az istenfélelem, — és hazaszeretet, a vallásos érzés és nemzetimádás, a családi tűzhely szentsége — és a faj szeretet tartottak meg évszázadokon át, — a tör­ténelem tanúsága szerint is, — sikerrel kell, hogy ellenálljon olyan állam táma­dásának, amelyben az istentelenség — és nemzetköziség, — a vallástalanság, — a haza fogalmának hiánya, a családi- és fajs értés tagadása részben elfoga­dott, részben ráparancsolt állameszme. így, csakis ilyen megállapítás után ért­hető az, hogy egy finn katona legalább annyit ér, mint húsz „szovjet-katona”! (Nem „oroszt” mondok, mert az orosz „jó hazafi” volt, hanem „szovjet-­kato­­nát”, amely fogalom az Isten, a haza, a vallás, a család tagadását jelenti!)

Next