Testnevelési Tanárok Közlönye, 1940 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-15 / 1. szám
déré (novemberi számunk közölte! Szerk.), amely szerint a jelen költségvetésben tett intézkedését ő maga is csak elengedhetetlenül szükséges, első intézkedésnek tekinti és legközelebb (1940-ben) a polgári iskolai státus, következőleg pedig az iskola-típusonként egyimpogál."Pénz a megállását látja t.ljiLin'u'iunaiv "es lüUszerünek. Ilyen körülmények között felelősséget érez az Egyesület vezetősége és éppen ezért ismételten azzal a tiszteletteljes, de egyúttal lelkiismerethez szóló és minden testnevelő tanárnak nemzetével, magyar fajtájával és hazájával szemben fennálló kötelességérzetére utaló felhívással fordul a kartársakhoz, hogy az Egyesületet minden tőlük telhető módon (belépés, tagdíj- és tagdíjhátralék fizetés. Közlönyünknek a sportkör részére való megrendelése, véleménnyilvánítás, cikkek írása, hozzászólás stb., stb.) támogatni szíveskedjenek. Az Egyesület feladata legelsősorban nem az, hogy a testnevelő tanárok számára a „mellékes” — mondhatnám: a „lealázó mellékes” jövedelmet biztosítsa, hanem az, hogy a testnevelő tanárok részére legalább azt a tisztes megélhetést igyekezzék biztosítani, amivel azok rendelkeznek, akikkel együtt tanítanak s legalább olyan mértékben segítse elő a testnevelés tudományában való előrehaladásukat, amint az a velük együtt tanító „elméleti szakasz” tanártársaknál megvan. Tiszteletet, tekintélyt, megbecsülést csak e réven követelhetünk magunknak kifelé és felfelé. Miniszterünk Egyesületünk vezetőségét, amely Miniszterünk parlamenti beszéde után köszönő küldöttség tisztelgését jelentette — 1939 dec. hó 23-án fogadta. A küldöttség tagjai Magyarország majdnem minden iskolatípusát képviselték. A miniszter a küldöttséget rendkívül szívélyesen fogadta. Az Egyesület elnöke a következő beszédet intézte dr. Hóman Bálint m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszterhez: Kegyelmes Uram! Engedje meg, hogy amikor a TOE küldöttsége élén van szerencsénk Nagyméltóságod előtt megjelenni, egy-két rövid mondatban kifejezést adjak azoknak az érzéseknek és gondolatoknak, amelyek engem e pillanatban foglalkoztatnak. Az északi rokon finn nemzet sorsa foglalkoztat, amely a jelen pillanatban a keleti mammut-óriással vívja élet-halál küzdelmét. A rádió, a napilapok, különböző népek, barátságosak és ellenségesek csodálata száll e kis északi rokon nép felé. Tirádákat zengenek arról a hősiességről és önfeláldozásról, amelyről minden egyes finn ember tanúbizonyságot tesz. A világtörténelem legragyogóbb hősiességének minősítik a finnek ellenállását! Azt mondják egyhangúan, hogy eredményes ellenállásuk szinte érthetetlen, csodálatos. Én ebben az ellenállásban, Kegyelmes Uram, semmi csodálatosat nem látok! Én ezt egészen természetesnek találom! Természetesnek találom azért, mert úgy gondolom, hogy az a nemzet, amelyet a legszebb emberi erények: az istenfélelem, — és hazaszeretet, a vallásos érzés és nemzetimádás, a családi tűzhely szentsége — és a faj szeretet tartottak meg évszázadokon át, — a történelem tanúsága szerint is, — sikerrel kell, hogy ellenálljon olyan állam támadásának, amelyben az istentelenség — és nemzetköziség, — a vallástalanság, — a haza fogalmának hiánya, a családi- és fajs értés tagadása részben elfogadott, részben ráparancsolt állameszme. így, csakis ilyen megállapítás után érthető az, hogy egy finn katona legalább annyit ér, mint húsz „szovjet-katona”! (Nem „oroszt” mondok, mert az orosz „jó hazafi” volt, hanem „szovjet-katonát”, amely fogalom az Isten, a haza, a vallás, a család tagadását jelenti!)