Theologiai Szemle, 1982 (25. új évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 3. szám - HAZAI SZEMLE - Berkesi Sándor: Kodály Zoltánra emlékezve
HAZAI SZEMLE Ez évben ünnepli a zenei világ Kodály Zoltán századik születésnapját. Műveivel, írásaival, gondolataival, emberi-művészi példájával nap mint nap szembesülhetünk. Ha végiggondoljuk gazdag életművét, egy tudatosan, konstruktívan kibontakozó folyamat képződik meg előttünk. Ennek az életműnek hatására századunkban nemcsak zeneéletünk (benne egyházzenénk) újult meg, hanem irodalmunk, néprajzunk, pedagógiánk, nyelvtudományunk, történetírásunk. Tárjuk fel a gyökereket, próbáljunk tájékozódni e hatalmas életmű értékei között, felfedezve a folyamat legfontosabb vonulatait. Kisiskolás éveit Galártán tölti, ahol a falusi élet gondtalan derűjét, a pajtásokkal való közös muzsikálás örömét szívja magába. Később is szívesen emlé■kezik vissza ezekre az élményekre. A Bicinia Hungarica előszavában írja: „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim, rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át. Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jódolgú lányok: hová lettetek? Ha minket akkor effélékre (s még egyre másra) megtanítanak, de más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: ÖRVENDJEN AZ EGÉSZ VILÁG!” Középiskoláit Nagyszombaton az érseki főgimnáziumban végzi. Ezek az évek a szellemi felkészülés, alapozás jegyében telnek. Évtizedek múltán így emlékezik: ,,A mi időnkben még oly kitűnő középiskolák voltak, hogy az egyetem semmi zökkenőt nem okozott .. . Osztályomban heten voltunk jelesen érettek, mind be lehetett volna állítani tanárnak a középiskolába ... Jómagam görögből tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” 1900-tól Budapesten párhuzamosan jár a Zeneakadémia zeneszerzés, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar—német tanszakára, miközben tagja lesz az Eötvös-kollégiumnak is. A Zeneakadémián a komoly szakmai tudással rendelkező Koessler János — aki Dohnányinak, Bartóknak és Weinernek is tanára volt — tanítja a főtárgyat. A bajor származású professzor német nyelven tartotta óráit és zeneszerző ideálja Brahms volt. De nemcsak a Zeneakadémiát jellemezte a német gondolkodás. „Pesten úgyszólván a német volt a zene hivatalos nyelve. Mi ámulva láttuk ezt, mert az újságokból, ahonnan eddig ismertük, Budapest a millennium dicsfényében úszó magyar élet fókusza volt szemünkben és ebbe a nagy csalódásba képtelenek voltunk belenyugodni. Ámulva láttuk, hogy csak meg kell kaparni Budapestet, és a felszín alatt mindjárt előbukkan a régi német város.” A Tudományegyetemen és az Eötvös-kollégiumban már más a helyzet. A bölcsészeti karon Beöthy Zsolt, Gyulai Pál, Szinnyei József és mások előadásait hallgathatja, a Collégiumban Bartoniek Gézával, Gombocz Zoltánnal kerül kapcsolatba. A magyar szellemi életnek e csodálatos műhelyeiben Kodály évfolyamtársaiként olyan későbbi nagyságok bontogathatják szárnyaikat, mint Gerevich Tibor, Szabó Dezső, Szekfü Gyula, Zemplén Géza. Osváth Ernő folyóiratában, a Figyelőben napvilágot lát Ady prózai írása „Panaszkodás és hit" címmel, amelyben az író az „erdélyi Magyarország” tradícióinak feltárásában, továbbvitelében látja a „különb kultúra” megteremtésének lehetőségét. Kodályra ez nagy hatást gyakorol, és felismeri Adyban a fegyvertársat, költészetében a látnoki erőt. 1907-ben Kodály Párizsba látogat, a Conservatoire zeneszerzés óráit, gazdag könyv- és kottatárát tanulmányozza, megismerkedik Romain Rollandnal, Debussy zenéjével. Sok partitúrával, rengeteg élménnyel, tanulsággal tér haza. A fiatalkori nagy felfedezések közül egész életére legjobban a népzenével való találkozása hatott. Az Etnographia című folyóiratban közölt népzenei anyag felkelti érdeklődését és megkeresi a cikkíró Vikár Bélát a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályán. Vikár megtanítja a fonográf kezelésére, s lehetőséget ad az általa összegyűjtött anyag tanulmányozására. „Abban a kis sötét udvari szobában sok boldog órát töltöttem. Felváltva játszottam fonográfon a népdalokat és zongorán a hatásuk alatt készült szerzeményeimet.” — írja 1959-ben. Első népdalgyűjtő útjait 1905-ben tette Szeged környékére, majd a Mátyásföldre. „Hátizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 50 koronával a zsebemben indultam el a Csallóközbe. Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába és hallgattam az aratóleányok dalát.” Egy Nádszegről küldött levelezőlapon így számol be: „... egész napig mentem úgy, hogy nem láttam falut, csak erdőket és réteket. Nem hittem, hogy ilyen szép a Csallóköz, ezüst víz (Kis Duna), ezüstös fűz és nyárfák, ezüstös rétek (benőtte őket az az árvalányhaj-féle bojtos növény) erős, mély zölddel aláfestve, hozzá az ég is egész nap ezüstszín volt. Azt hiszem, ez szebb, mint Párizs... Én úgy iszom és kurjongatok, mint a falusi legények; van is eddig dalom már 100-on felül. A nyelvem is visszaszokott a Csallóközi beszédbe, amit, hej, de megrongált az a szerencsétlen városi idióma.” 1916-ig egy esztendő kivételével minden évben útnak indult, hogy fonográffelvételeit gyarapítsa. Először azok a tájak hívogatták, amelyek a kisgyermekkori élményeket jelentették számára. 1906-ban a Zoborvidéket járta be, később Nyitra, Gömör, Nógrád megyében gyűjtött. 1910-ben Erdélybe (Csík megyébe,) 1914-ben a bukovinai csángókhoz látogatott s megittasult a nem várt módon Kodály Zoltánra emlékezve