Tipográfia Testedző Egyesület Sportlapja, 1991 (20. évfolyam, 1-5. szám)

1991-02-01 / 1. szám

A SZÍVE AZÉRT VISSZAHÚZZA... Ma már inkább vadászik Dr. Mónus András, az OTSH Tudo­mányszervezési és Sportegészség-­­ ügyi osztályának vezetője nem isme­retlen a tipográfiások íjászai között. A történet kezdete 1959-re nyúlik vissza, amikor frissen végzett tornatanárként az érdeklődése a lőtérre „csalta”. Az egyik margitszigeti versenyre ment el, majd ezt követően néhány újabb íjász­versenyt szurkolt végig. Mivel az íjá­szat már akkor sem volt közönségcsa­logató, tömegeket mozgósító sportág, hamar feltűnt a jelenléte. Mint tornata­nárt felkérték, segítsen a válogatottak erőnléti felkészítésében. Az igenlő vá­lasznak egy feltétele is volt, mégpedig az, hogy szeretne ő is versenyezni. A kölcsönös „üzletkötés” után az MHSZ lövészklubjának lett a versenyzője, - így kezdődött - meséli -, de saj­nos ez a szakosztály hamar feloszlott. A baráti és sporttársi köröm segítségé­vel igazoltam át a Húsosba, a Tipográ­fia elődjébe. Mint versenyző és mint társadalmi edző egyaránt tevékeny­kedtem. Alig egyéves aktív sportolás után megnyertem egy kisebb versenyt, melynek eredménye megjelent a Nép­sport 1960. június 13-i számában - mutatja a mára kissé megsárgult haj­dani újságot. Nem sokkal ezután a vá­logatott keretbe, majd a csapatba is bekerültem. Ez egészen 1967-ig ment, ezután bíztak meg a válogatott keret edzésével. Emlékszem, az első külföl­di versenyünk Hollandiában volt... - idézi a múltat. Ugyanakkor a tipográfi­ások mellett is dolgoztam, a legkedve­sebb és legsikeresebb versenyzőim is onnan kerültek ki. Mindezt mellék­állásban csináltam, mert továbbra is tanítottam a TF-en. Ez a szerelem mind a mai napig megmaradt, mert még most is visszajárok a főiskolára meghí­vott tanárként. De visszatérve a múlthoz és a Ti­pográfiához, mint már mondtam, a leg­szebb éveim és emlékeim hozzájuk kö­tődnek. Barta Margit, Nagy Gyöngyi, Hamvas Ági, a női csapat, akik feláll­­hattak az Eb-dobogóra vagy Nagy Béla, aki a moszkvai olimpián az ötödik he­lyen végzett. Sőt a mesteredzői fokoza­tomat is Nagy Bélának köszönhetem. Sok szép hazai és nemzetközi sikert eredményezett ez a szakosztályi baráti légkör, amely végül is az egész sport­ágat jellemezte. - Mindez meddig tartott? - 1983-ban kerültem az Országos Testnevelési és Sporthivatalba, s ezt már nem lehetett összeegyeztetni a válogatott irányításával. Még a moszk­vai olimpián én vezettem a csapatot, de aztán átadtam a stafétabotot. Itt az OTSH-ban (azóta most ismét ez a ne­vünk) élhetem ki a sporthoz, testneve­léshez kapcsolódó vágyaimat, mert a mi feladatunk a diáksport, szabadidő­­sport, utánpótlás és a versenysport, a testkultúra tudományos megalapozá­sa, mindennek a hazai és nemzetközi vonatkozásaival együtt. Ez is egy szép feladat, hihetetlenül összetett és végül is az egész nemzet sportkultúráját érinti. - Ez biztos lényegesen nagyobb át­tekintést ad az egész magyar sport­életre, de úgy veszem észre, a szíve mélyén az íjászatot szereti leginkább... - Ez azért természetes, hiszen más egy olyan helyen tevékenykedni, ahol a befektetett munka eredménye a kö­vetkező versenyen lemérhető, vagy egy ilyen elméleti és lényegesen távo­labbi eredményt produkáló területen dolgozni. Ennek ellenére nem mind­egy, hogy a felnövekvő generációk mi­lyen egészségesen nőnek fel. - Az íjászattal végleg szakított? - Erre még gondolni sem szabad. Igaz, már ritkán veszek íjat a kezembe, de a szívemben mindig íjász maradok. Legutóbb éppen a Tipográfia íjász­­szakosztályának jubileumi versenyén álltam rajthoz, és kategóriámban a má­sodik lettem... Még nem is olyan régen a lányom is íjászott, s ez is kicsalt a lőtérre. Igaz, közben megkedveltem a vadászatot, és ma már inkább puskát fogok. De csak apróvadra, mert egyéb­ként sajnálom az állatokat. Ez utóbbi amellett, hogy megfelelő mozgást biz­tosít, emlékeztet az íjászatra is. Ebben a körben szintén nagyon jó a légkör. Ezt azért igyekszem kihangsúlyozni, mert mindig meghatározó volt egy-egy szakosztály, sportág életében a társa­ság, a baráti hangulat. - Ha már említette a vadászatot, azért az kicsit más, hiszen nincs sok esélye az állatnak. De azért hasonlít­suk össze úgy, hogy milyen eredményt ért el sportolóként és vadászként? - íjászként 1070 kör volt a csú­csom, de ez az akkori felszerelésekhez képest elég jónak számított. 50, 70 és 90 méteren tartottam az országos csú­csot, igaz, nem sokáig. Vadászként a napokban, lőtt róka a legnagyobb zsák­mányom, leginkább fácánt, nyulat ka­pok puskavégre... Mayer György Edzőként a válogatott élén Versenyzőként íjjal a lőállásban 3

Next