Tiszatáj, 1960 (14. évfolyam, 1-12. szám

1960 / 1. szám

9 ELŐFIZETŐINK FIGYELMÉBE! Lapunk terjesztését 1. évi január hó 1-től a Posta Köz­ponti Hírlapiroda vette át, s egyben az előfizetési díjak beszedéséről is a Hírlapiroda gondoskodik. A jelzett idő­től kezdve tehát Előfizetőink a postai h­írlapszervek útján kapják kézhez lapunkat. Ezért a jövőben a lap kézbe­sítésével s az előfizetés meg­újításával kapcsolatos kérdé­sekkel a hírlap-kézbesítőhöz, illetve a területileg illetékes postai hírlapszervhez szíves­kedjenek fordulni. Reklamá­ció ezenkívül beküldhető a Posta Központi Hírlapirodá­hoz (Budapest V., József ná­dor tér 1.), valamint kiadó­­hivatalunk címére is. Közü­leti előfizetés a 61.066 sz., egyéni előfizetés a 61.280 sz. csekklapon eszközölhető. Kérjük előfizetőink továb­bi támogatását, hogy lapunk olvasótábora a szocialista lapterjesztés formái között még tovább szélesedjék. A TISZATÁJ Kiadóhivatala ,va.vo­ lt krónika AZ IDEI ÉVAD első sikeres koncertjei, a Nemzeti Színházban, de különösen a Zeneművészeti Szakiskolában elhangzott hangver­senyek őszinte megelégedést vál­tottak ki a zenekedvelők között. A hangversenytermek lelkes közön­séggel teltek meg. Az október—novemberi koncer­tekről már hírt adtunk. A legutol­só hangverseny alkalmával Rubá­­nyi Vilmos vezetésével szólalt meg a Bartók Béla filharmonikus zene­kar Garay György hegedűművész közreműködésével. Előbb Glinka, a nagy orosz klasszikus »Ruszlán és Ludmilla« nyitánya hangzott fel. Ez a nyitány játékos, napsugaras muzsika, csupa lendület, az opera­szöveg (Puskin szövege) hangula­tának megfelelő, könnyed derűtől áradó. Sajnos, ezt az előadásmód­ban nem éreztük; nem ömlött a nyitányból ez a jókedv, a szívből jött kacagás. Viski hegedűversenye, a vendégművész Garay interpretá­lásában sikeresen egyesítette a né­pi magyar zene stílusát a romanti­ka haladó hagyományaival. Ki kell emelnünk a II. tétel finom lí­ráját és a III. tétel virtuóz kódá­­ját. A közönség meleg ünneplésére Szabó Ferenc hegedűszonátájának III. tételével válaszolt az ünnepelt művész. A hangverseny befejezője az V. Szimfónia volt. A mű vezénylését inkább a nyugalom, mint a drá­mai hatások feszültségének kifeje­zése jellemezte. Az ifjúsági bérletsorozat első két koncertje a Központi Egyetem au­lájában zajlott le. A vezénylő Va­­szy Viktor és Szalazsy István kar­nagyok szovjet, orosz és cseh ze­neszerzők művészetéből adtak íze­lítőt. A TIT szegedi titkársága a Filharmóniával karöltve az előző év mintájára előadásokat tartott a művek megszólaltatása előtt. Léptünk-e előre az előző évhez képest? Koncertjeink színvonalá­ban, i hangversenykedvelő közönsé­günk tudatos zenehallgatásra való nevelésében feltétlenül. Az előző évben zenekari és kóruskoncert szólalt már meg a Szegedi Kender­­fonógyárban,­majd a Ruhagyárban. Ha nem is teljes sikert ért el ez a kezdeményezés, de jelentős állo­más az új közönség, a dolgozók zenei bekapcsolásában. A kong­resszusi versenyben élenjárók ajándékműsorában a klasszikus ze­ne fennhangon hirdette: a zene mindenkié! — szij — — A MAGYAR KOMMUNISTA IF­JÚSÁGI SZÖVETSÉG Csongrád Megyei és Szeged Városi Bizottsága, valamint a Tiszatáj köré csoportosult alkotók Munkaközössége 1959. november 21-én délelőtt a Szegedi Tudományegyetem aulájában tanácskozást rendezett az if­júság nevelésének kérdéseiről. Gyo­­v­a­i Lajosnak, a KISZ Csongrád Me­gyei v. b. titkárának megnyitója után Andrássy Lajos író, a KISZ Sze­ged városi v. b. tagja tartott sokoldalú, egész ifjúságunk nevelési kérdéseit érintő vitaindító előadást „A KISZ Központi Bizottsága irányelvei az ifjú­ság eszmei-politikai neveléséhez” címen. Korreferátorként dr. Szabolcsi Gábor egyetemi adjunktus, a Tiszatáj felelős szerkesztője és Tápay Antal szobrászművész tettek figyelemre méltó javaslatokat fiatal íróink és képzőmű­vészeink valóságismeretének elmélyíté­sével kapcsolatban. A termékeny vita során Siklós János, Varga Ákos, Kópiás Sándor, Bárdos Pál, Szé­­c­s­i József, Erdős János és többek után felszólalt Komócsin Zoltán, az MSZMP Politikai Bizottsága póttagja, a KISZ Központi Bizottsága első titkára is. Az egésznapos tanácskozást az Ifjú­sági Ház nagytermében „írók az ifjú­ságért” címmel rendezett irodalmi est zárta be, ahol Sólyom Sarolta, fia­tal szentesi novellista, Kiss István, Kópiás Sándor, Varga Ákos makói és A­n­d­rá­s­s­y Lajos, B. Fenekes Judit, valamint Bárdos Pál szegedi fiatal írók művei hangzottak el. Az irodalmi esten közreműködött B­á­­nyász Ilona, a Szegedi Nemzeti Szín­ház tagja. . * * Az ÉDOSZ hatvanhárom tagú sze­gedi népi együttese Lengyelországba utazott. Az együttes hosszabb ideig tar­tózkodik Lengyelország különböző vá­rosaiban; többek között Krakkóban lép fel magyar és lengyel táncokból álló műsorával. 70 éves a Szegedi MÁV "Hazánk" munkáskórusa BENSŐSÉGES, családias ünnepi hangulat uralkodott a december 13-án a Szegedi Vasutas Szakszer­vezet Petőfi Sándor Művelődési Otthona »­Szocialista Kultúráért« jelvénnyel kitüntetett MÁV »Ha­zánk« Munkáskórusa 70 éves fenn­állása alkalmából rendezett jubi­leumi és zászlóavató ünnepségén. 70 év nagy idő egy kórus életében. Amint az elnök, Hantos Ferenc be­számolójából kitűnt, a kórus 1889- ben alakult »Hazánk Dal- és Ol­vasókör« néven, s azóta a két vi­lágháború borzalmait is átélve nemhogy éppen csak tengeti vala­hogy életét, hanem az akkori férfi­karból idővel vegyeskar, majd a legutóbbi években önálló nőikar is fejlődött. Így a kórusirodalom re­mekműveit női-, férfi- és vegyes­kari feldolgozásban is képes meg­szólaltatni ezt a nagymúltú és ma is komoly létszámú kórus, amint azt évenkint megrendezett önálló hang­versenyeik, valamint vidéki szerep­léseik sikerei is bizonyítják. Az elnöki beszámoló után Ma­­róti Gyula, a budapesti Népműve­lési Intézet Zenei Osztályának ve­zetője köszöntötte a kórust. Emlék­­plakettet adott át. Ezt követően felolvasták az ország különböző részeiből érkezett dísztáviratokat és üdvözlő leveleket, majd az új zászló felavatására került sor, amit a kórus leglelkesebb tagjai, Kme­­tyó Gyula és felesége önzetlen, fá­radságot nem ismerő aktivitással készítettek. Az ünnepélyen megjelent test­vérkórusok, különböző intézmények képviselői, együttérzésüket kifejez­ve, zászlószegeket ütöttek az újon­nan felavatott zászló rúdjába. A szünetben megtekintették a vendégek az ízlésesen megrende­zett kiállítást a 70 év alatt össze­gyűlt emléktárgyakból. Az ünnepi érzések fokozásában nem jelentett visszaesést a jubi­láló énekkar hangversenye. Erdős János karnagy és Szabolcsi Irén h. karnagy és zongorakísérő mint mű­vészeti vezetők nagy hozzáértéssel, lelkiismerettel és igazi muzsikus­lelkesedéssel fogták át az egész koncertet. A női kar kitűnt meleg, puha hangszíneivel és rugalmas, hajlékony dinamikájával. A férfi­kar telt hangzásával, zengő bas­­­szus-szólamával és energikus, len­dületes éneklési módjával aratott nagy sikert. A vegyeskarban az ör­vendetesen felszaporodó női kar­létszámmal csaknem eltűnt a férfi- és női kar­­ eddigi­­ légy erűi tétlen­sége. A kórus szólistái, Bús Ferencné, Ürmös Ilona és Juhász Ferenc lel­kes igyekezettel adták tudásuk leg­javát. (szíj) 2 ^ 4 % 4 * % p" í "f %#" Kárpáti Aurél 75 éves Kárpáti Aurél hosszú dolgos évek után egyszerre ünne­pelte születésének 75. évfordulóját és 25. könyvének meg­jelenését. Ez a kettős jubileum híven tükrözi azt a hatal­mas munkát, melyet több, mint negyven esztendő alatt vég­zett a magyar irodalom és színház szolgálatában. Első könyve verseskötet, 25 éves korában adta ki 589 példányban. Hírlapírói munkásságát a Hétnél kezdte, kri­tikussá pedig csak alapos előtanulmányok után, évekkel később lett. A kétkedés művészetében kérlelhetetlen volt, az igazságot, a szépséget kereste, üldözött mindent, ami hamis, talmi csillogású. Ezer szál fűzi a színházhoz, kitűnő ismerője és híve; kritikái régi nagy alakítások, forró sikerek emlékét őrzik. Jól ismeri az olvasó Néma hegedű c. tárca­gyűjtemé­nyét, a Kétkedő kritikust, a Menekülő lelket, a Főpróba után-t és legkedvesebb könyvét, az Él még Bánk c. Katona József-életrajzot. Műveiből igaz ember képe rajzolódik elénk: olyan alkotóé, aki a múlt csábításai közt is mindig ember tudott maradni, aki új társadalmi rendszerünk építésének első napjaitól kezdve aktív, haladó szerepet vállalt, aki fiatalos lendülettel értünk és velünk dolgozik. (—ács) W ж* i­ t* I ORATÓRIUM SZEGEDEN A NAGY BÉCSI KLASSZIKUS. Joseph Haydn halálának 150. év­fordulója az egész világon jelentős zenei ünnepségek sorozatát nyitot­ta meg. Szülőhazáján kívül a ma­gyar zenei élet is hódolt a Mester emlékének. Az országos Haydn-ünnepségek záróaktusaiként Szegeden is meg­szólalt a Szegedi Zenebarátok Kó­rusának és a Bartók Béla Filhar­monikus Zenekarnak előadásában Haydn Évszakok című oratóriuma. A hangverseny sok év óta elő­ször mutatta meg a hallgatóságnak az oratórium-éneklés igazi, művé­szi szépségeit. Berdál Valéria hang­­színben, könnyedségben és nem utolsó sorban fölényes zenei tudás­ban remekelt, Szabó Miklós kivé­teles énektechnikájával, művésze­tének tökéletes muzikalitásával he­lyezkedett az oratórium légkörébe. Sinkó György, a fiatal, áradó han­gú énekművész, lelkiismeretes pon­tosságával illeszkedett jól a szólis­ták sorába. A Zenebarátok Kórusa, amely már második éve működik Szege­den, s létszámban 130 főre szapo­rodott, beváltotta a hozzáfűzött re­ményeket. Szeged zenei életének egyik büszkesége ez a városi ta­nács által patronált kórus: hang­vételben, csiszoltságban sokat fej­lődött, kezd a szó igazi értelmében oratórikussá válni. A nagy lelke­sedéssel dolgozó betanító karna­gyok: Erdős János, Kertész Lajos, Szabolcsi Irén, Szécsi József és Vá­­radi Zoltán a próbákra szorgalma­san járó tagsággal együtt most újabb feladatokra vállalkoznak. (szij) — A SZEGEDI TUDOMÁN VEGYE­TEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KA­RÁNAK SZÍNJÁTSZÓI Kordé Imre tanársegéd vezetésével rendkívül ér­dekes munkába fogtak. A közelmúlt legnagyobb irodalomtörténeti felfede­zését, Balassi Bálint Szép magyar k­o m­é­d­i­á-ját elsőnek mutatják b­e Magyarországon. A Magyar Tudomá­nyos Akadémia Irodalomtörténeti Inté­zete által kölcsönzött korrektúra-pél­dány segítségével hamarosan megkez­dődnek a próbák. * — TIZENÖT ÉVVEL EZELŐTT, 1944. november 19-én jelent meg Sze­geden a Délmagyarország els­ő száma. A Debreceni Néplappal együtt a Délmagyarország volt hazánk ezen demokratikus napilapja. * — ALEXANDR GERSKOVICS szov­jet színháztörténész többhetes magyar­­országi tanulmányútja során Szegedre is ellátogatott. .Gerskovics a magyar színjátszás dokumentumait kutatja, s Szegeden a városi színházkultúra múlt­jával és jelenével ismerkedett. * Gerencsér Miklós „Kerekeskút” c. darabját Csongrád után Felgyőn, Csamy­­teleken és Bokroson is nagy sikerrel mutatta be a Csongrádi Művelődési Ott­hon öntevékeny színjátszó csoportja. • * A Budapesti Műcsarnok Kamarater­mében megnyílt Kurucz D. István és Kamotsay István hódmezővásárhelyi képzőművészek kiállítása. VILLAMOSON UTAZTAM. Halkan döcö­gött velem a régi, lassú járású kocsi. Ná­lunk, a városban, most kezdik bevezetni a »szputnyik«-kocsikat. Ezek eszeveszet­tül rohannak, ficánkolva, mint a megbok­rosodott lovak. Az én villamosom békésen poroszkált. Kapcsoló kattant, és kigyul­ladtak a lámpák. Vasárnap van, eszmél­tem rá, az emberek is olyan vasárnapia­­sak körülöttem. Senki se veszekszik a ko­csivezetővel, mindenki derűs, jókedvű, va­sárnapi kirándulók, hazafelé tartanak. Négyéves kisfiú beszélget az anyjával, őket figyelem. Szándékosan nem fordulok hátra, szándékosan nem nézem az arcu­kat. Elég, ha csak hallom őket. A vásár és a kiállítás közötti különbségről cseverész­­nek. A kisfiú kíváncsi, a mama meglehe­tősen óvatoskodón felelget. A pályaudvarnál hosszú sor áll, nem is fér fel mindenki a kocsira. A bolyból, amely túlharsogja a kisfiút és a mamát, három fiatalember válik ki, két huszonöt év körüli fiú és egy valamivel fiatalabb lány. Most már a lány beszédje kezdi le­kötni a figyelmemet. Először háttal állt nekem. Magas, nyúlánk, feltűnően egész­séges arcbőrű nő, élénk, szinte sistergő taglejtéssel reagál minden szóra. A széles­­vállú, nyíltarcú, higgadt, hallgatag ember a férje. Erre akkor jöttem rá, mikor az asszonyka szép vállát feszes selyemblúzá­ban feléje fordította. Mind a hárman tegeződtek, és arról be­széltek, hogy milyen fülledt volt a vonat­ban, és hogy a kalauz, nem tudni, mi ok­ból, nem engedte kinyitni az ablakot, mennyivel kellemesebb a villamosban! A fiatalasszony végigsimította jegenyesudár nyakát, amely egy árnyalattal halványabb volt útitársnőinél. Vidékieknek néztem őket, már csak azért is, mert a házaspár barátján az alkalomhoz és a nyáridőhöz nem illő fekete ruha volt, amilyet vidéken is csak elvétve viselnek, ott is legfeljebb vasárnap. A fiatalasszony most egészen a férje felé fordult, és fel­hangon odaszólt, hogy otthon felejtették a karikagyűrűiket. A férfi el se mosolyodott, csak legyintett. — Igazad van — mondta. — Úgy sincs rá szükség — jegyezte meg az asszonyka egykedvűen. Barátjuk kapott a szón, és csupasz, sötét, erősujjú kézfejét felmutatva megszólalt: — Én már nem is viselem! — Minek is? — szólt az asszonyka; nem mosolygott, úgy tett, mintha valami lé­nyegtelen dologról beszélne. Erős keze van, állapítottam meg; az as­­­szony az ülésem támlájába fogózott, s al­kalmam volt alaposabban szemügyre venni kezét. A körme ápolt, de csak úgy tessék­­lássék módra; a házilag, hevenyészve rá­kent lakk rücskös felszínű volt. — Anka megszidott érte — mondta a fe­ketehajú, és mosoly jelent meg hunyorgó szeme sarkában. Nem tudom, miért, az volt az érzésem hogy szolid fickó lehet. Az asszonyka helyeslően bólintott: — Képzelem. Én is megkérdezném Ka­réit, hol a gyűrűje, ha nem látnám az ujján. A baloldalt álló férfi mosolyogni próbált, körtékkel teli táskáját egyik kezéből a má­sikba helyezte. — Eltört az ujjamon, emelés közben — magyarázta a sötéthajú. — így aztán oda­tettem a két fél gyűrűt Anka elé az asz­talra. — Eltörted, ketté? — szólt Anka elszo­morodva. — Amint látod — felelte a férfi. — És ezt ilyen nyugodtan mondod? — Dühöngjek? — vonta meg a vállát a férfi. Ankának könny szökött a szemébe. — Azonnal add oda az ékszerésznek — mondta. Ezt a párbeszédet én találtam ki. Igyek­szem elképzelni, milyen felesége lehet en­nek a fiatalembernek, aki azzal kérkedik, hogy milyen simán végződött ez a dolog. Anka könnyekig elérzékenyül, szomorkás érzelmesség fogja el, így megy át a kony­hán. A beszélgetés a konyhában zajlik le, mert a szobában a kis Anka alszik kocsi­jában, és felébredne a hangos szótól. Anka a gyerekre gondol, s máris a felindulás vesz erőt rajta. Elvégre a kettétört gyűrű a ke­rékbetört házasságot jelképezi. — Holnap rögtön elviszed — mondja a biztonság kedvéért. — Majd munka után — mosolyog a férje. Úgy látszik, Ankát megnyugtatja a vá­lasz. Halaszthatatlan dolga van, vége felé jár az aratás, de ő majd kicsattan az egész­ségtől, és szépségben is felveszi a versenyt azzal a másik asszonnyal, aki kicsit da­cosan áll a férje mellett a villamosban. Anka el sem tudja képzelni, hogy a férje gyűrűje elveszhet, megsemmisülhet, legke­vésbé tudja elképzelni most, amikor a má­sodikat várja. A fiataloknak sok gyerekük van manapság, világra hozzák, és rendkí­vül gondtalanul nevelik fel őket. Anka — korához képest — gondos anya. Élénken magam elé tudom képzelni őket. Az asszonyt figyelem jogos felindultságá­­ban meg a férjét, ezt a nyugodt teremtés­koronáját. A villamos zökkenés nélkül foly­tatja útját. A mama kíváncsi kisfiával le­száll. A két férfi között álló karcsú lány még mindig az én ülésem támlájába ka­paszkodik. Vajon mit mondana, ha az ő párja jönne haza munkából gyűrű nélkül? Megszólalt a sötéthajú. — Megcsináltattam, észre se lehetett ven­ni, hogy ketté volt törve. A gyűrű­t teszem hozzá lélekben, és el­képzelem Anka boldog arcát, amikor férje újra gyűrűvel az ujján tért haza. A férfi az asztal mellé telepedett, hányavetien szét­terpesztette a lábát, sarkát a padlónak ve­tette, és Anka szeme közé nézett öntelten, csak úgy áradt belőle az önteltség. — Na látod — szólt. Anka férje mellére tapasztotta a fejét, ki­dolgozott, mégis gyöngéd ujjaival beletúrt a férfi fekete hajába. Egész testével hoz­zásimult, annyira kívánta most, hogy jól megértse őt az ura. — Soha senki mást nem szerettem — mondta. A férfi levetette a cipőjét, mindkét te­nyerét az asztalra fektette, és vizsgálgatni kezdte. Csupa kéreg volt a tenyere. Mintha ez alatt a kéreg alatt lapulna minden nyer­sesége, különösen pedig a hegesztőkre jel­lemző vonakodó természete. Hegesztő — ötlött fel bennem, nem tu­dom, miért. Talán azért, mert az asszony otthon maradt, falun. Az asszony, úgy kép­zelem, szövetkezetben dolgozik. — És miért nem hordod? — kérdezte a villamosbeli asszony. — Soha többé nem látja már az ujja­mon. Nem hordom, attól fogva, hogy az ujjamra égett. — A sötéthajú úgy csapott le az ülés támlájára, mint egy héja. Vöröses foltot láttam az ujján, a gyűrű helyén, összerezzentem. Persze, hogy he­gesztő, most már az enyhén, idegesen meg­­megránduló szemhéjáról is felismertem. — Hát Anka? — Ezt a másik, a szűk­szavú férfi kérdezte. — Bele kellett törődnie. Elvégre nem ha­­gyom összeégetni a kezem egy sárga ka­rikáért. A következő megállónál leszálltam. Út­közben elgondolkoztam egy kicsit ezeken a fiatalokon. Kár, hogy nem ismerem jobban a történetüket, talán még egy elbeszélés is kerekedhetne belőle. Leginkább talán An­­káról, akit sohasem láttam, és nem is fogok látni. Az egészből a legjobban az a reakció érdekelt, amit ez az újabb tény váltott ki belőle. Vajon mit mondott, amikor a férje egy nap újra gyűrű nélkül jött haza. Még jobban megrémült, mint első alkalommal? Azt hitte talán, szándékosan teszi, hogy őt ingerelje? Izgatottan megforgatott a fejé­ben minden lehetőt, de kénytelen volt ka­pitulálni, mikor megtudta az igazat. — Csak nem kívánod, hogy összeégessem­­a kezem? — Bizony — szólt az asszony —, azt nem akarom, drágám. — Átölelte az ura nya­kát, és sírva fakadt. A férfi felkacagott, nagynak, erősnek érezte magát, tudta, hogy az ő akarata győ­zött, és hogy a szerelem karikával vagy anélkül is ugyanaz marad, ha valóban sze­relem. Hanem Ankának más elképzelései lehet­tek. Volt olyan barátnője, aki már régen lehúzta ujjáról a jegygyűrűt, és eldugta a dobozkájába, a gyerek hajfonata mellé. Bárcsak sohase kellene Ankának ilyesmit tennie. A férfi végigmérte, futólag, de azért ala­posan megnézte magának. — Mikor? — kérdezte. S most egy csep­pet sem volt magabiztos, zsarnok. — Nemsokára — felelte az asszony. — Új gyűrűt veszek. Ezt megemésztette a tűz. Az újat vasárnap és ünnepnapokon fogom viselni. Valahogy így végződhetett a beszélgeté­sük. S ha megesik, hogy néha megfeledke­zik a gyűrűről, és nem veszi fel vasárnap, azt mondja a barátjának vagy a feleségé­nek: — Otthon felejtettem a karikagyűrű­met. ('ULadim.it ^pazonrek; IDILL fl UILLRM0S0N (ForH­ioíto: Aczél János)

Next