Tiszatáj, 1998 (52. évfolyam, 1-12. szám
1998 / 1. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: "Én szerelmes vagyok a szimmetriába" (Beszélgetés Csiki Lászlóval)
Ti tiszatáj - „Egyik versemet a másikból írom, egyik a másikat absztrahálja tovább. Tulajdonképpen ciklusok jönnek létre...” - mondja egy 70-es évekbeli nyilatkozatában. Ma is ilyen ciklikus a költészete, és egyetlen folyamatnak tekinti a versírást? Kísértethajók című verseskötetéért például „ hajónaplófélének ” nevezi. Ez már Magyarországon kiadott verskötetem, amelynek első felében a Romániában írott verseimnek válogatása, a másodikban pedig az ott betiltott verseimnek gyűjteménye található. A fülszövegben valami olyasmit írtam, hogy olyan ez, mint egy hajórakomány, amiben búza van, és a búza öngyulladással is fölgyúlhat, hogyha nem pakolják ki. Hogy ciklusokat írok-e? Ha önmagammal tisztességes akarok lenni, akkor azt írom, amit csinálok. Én annak idején, fiatalkoromban író akartam lenni, aztán, amikor már úgy nézett ki, hogy író vagyok, akkor nagyon igyekeztem, hogy ne legyek író, tehát ne írószemmel nézzem a világot. Az ugyanis iszonyatos torzítás lesz, ha az ember úgy nézi a világot, hogy mit lehet belőle megírni. Ezt nem szabad. Ezért megpróbálom valamilyen módon elmondani azt, amit átélek. Azokat az írókat nem kedvelem, noha tisztelni tudom őket - Thomas Manntól hazai nagyjainkig -, akik beállnak egyetlen stílus nyelvi folyamába, és abban ugyanazt mondják el, legyen az bár rendkívül kiművelt és pontos és szép. Nem hiszen, hogy minden témát el lehet mondani ugyanabban a stílusban. Ezért utána kellene mennem a stílusommal az életemnek vagy megfordítva, nem tudom. Ilyen szempontból valóban ciklusokat írok, és elsősorban azért, mert én csak bizonyos periódusokban írok verseket. Főleg akkor, amikor rossz a hangulatom, vagy nincs időm. Én prózaíró szeretnék lenni, de ahhoz sok idő kell. Nyugalom kéne, és olyankor pipázik az ember vagy cigarettázik. És ha az ember még idegesebb, megpróbál drámát írni, ha már nagyon fáradt, megpróbál fordítani. Ha meg úgy érzi, hogy mindennel tele van a hócipője, akkor publicisztikával próbálkozik. Verseim ciklikussága tehát az életem ütemét követve alakult ki valamilyen módon. Legutóbbi verseimmel dramoleteket akartam írni, kis drámai történeteket. A keresztelő című verseskötetében olvasható egy esszéje, amely A nyelv kegyelmi állapota címet viseli. E vallomásból nem hiányzik a pátosz sem, holott ez a vonás nemigen fedezhető fel költészetében. Szükségét érezte annak, hogy erős és tudatos vonzódását a nyelvhez önálló műben is megvallja. - Olyan helyre születtem, ahol a nyelv fontos volt: nemcsak mint kommunikációs közeg, hanem mint az identitás megváltásának, megtartásának eszköze is. Ezt már gyerekkoromban éreztem. A költő, író eleven kapcsolatban van a nyelvvel. Ismerek néhány nyelvet, és a magyar nyelv dicséretére azt tudom mondani, hogy van egy fantasztikus tulajdonsága, amit nehezen tudunk megérteni, de mindenképpen megpróbáljuk rombolni. Ez pedig valamilyen köztes állapot a létező és a lehető között, maga a transzcendencia. Olyan ez valahol a konkrét és az absztrakt között, mint fölöttünk az ózonréteg. Az emberi létezésnek egy módja ez, és engem ez mindig megrendít. De egyszerre bánt is, hogy azzal, hogy egyre fogalmibbá akarjuk tenni, egyben romboljuk is transzcendens jellegét, holott fordított tendenciára kellene törekednünk. Mert amikor Vörösmarty azt mondja, hogy „akadjon föl, midőn a fára néz”, ebben az átokban benne van a transzcendencia maga, de képszerűen az is, hogy tudniillik kössék föl a fára. Gyönyörűségeim közé tartozik ez a sor, mert a nyelv funkcióiból eredő kegyelmi állapotát bizonyítja. A szépirodalomnak szinte valamennyi műfajában alkot: drámából, versből, regényből, novellából, tárcából, hangjátékból épül az eddigi életmű. „Nem is tehettem volna másként, - írja - ugyanaz vagyok, bármiről beszélek. Bármilyen műfajt használok is. ” Mivel ezek a művek párhuzamosan születnek, nyilván nem egy korszakhoz kötődik a műfajválasztás.