Tolnai Világlapja, 1902. január-december (2. évfolyam, 1–52. szám)

1902-01-04 / 1. szám

dühömben már ordítottam. Oh én balga. Hát az Erő fényképét adtam oda neki a jegy helyett, s Erő az ő leánya lenne ? — Oh Georg, Georg! ha te engem becsaptál. Nem tartott sokáig e helyzet, egyikünk sem dobta ki a másikat, hanem igenis én engedtem, s megadtam neki a jogot, hogy Konstantinápolyba érkezvén, az első rendőrállomáson tisztázzuk a dolgot. Fölösleges tán mondanom, hogy az ellenőr úr engem leányrablónak nézett. (Szerencsém, hogy tudtam egy keveset törökül, habár elég kézzelfoghatóan mu­tatták az utat a Merdischau Joen utczén levő rendőr­­állomásig.) Természetesen, D’Olah Georgra hivatkoztam, iga­zolni akarván magamat. És képzeljék, mikor ezt a nevet kiejtettem, mintha nem is Konstantinápolyban, hanem a Szt. Anna utczán levő rendőrségi épületben lettem volna, állottak félre előlem a „kuhuradzsik“*). Az ellenőr, a panaszos, az állítólagos apa mélyen meghajolt előttem s csak akkor egyenesedett fel, mikor erre én engedélyt adtam neki. Ily viszonyok között azt sem tudtam hogy hát tulajdonképen fiú vagyok-e én avagy . . . Szabadon bocsátottak. Első dolgom volt Georgot fölkeresni s ezt a pechet vele közölni. Végigbotorkáltam vagy 30 utczán, amíg végre a­övét­ségi palotát megtaláltam. Tájékozásul, ha kedves­ségtek közül valaki ott járna, majd közlöm a legszebb utczák neveit: Terijakdilijarzeb­ek Jokuschu (fő utcza), Nischaudzsündjülersaradzsch (bolygó utcza). Eh, ettől gégebajt kap az ember, ha még egy párat elolvas!! Ah! Erő . . .! kiáltottam, mikor az érczkapun beléptem. Igen, ő volt!! Bájos mint egy tündér, könnyed mint nympha szép mint Vénus, szőke mint egy Adonis,* igézőbb mint egy Vesta papnő. Ni . .. ni ... mi az? ki jön ott az épület jobb szárnya felől? egy alak, olyan ismerős . . . Szervusz Georg !!! — Hát végre !! Rendőrök. Kitűnő szórakozás! Mihályi: Utazás az Equatoron. 2 frt helyett 50 kr. a „Magyar Kereskedelmi Köz­löny *-nél. Budapest, Károly-körút 9. — Nem Erő és az én legkedvesebb barátom Friczi! — A nője ... Ah! ! Kínos álom volt! Nem ébredtem ám a rideg valóra, mert a „tőle“ lopott egy szál virágocskát, mely mindig ágyam fölött függött, szo­rítva tartottam ujjaim kö­zött, s mikor felébred­tem, az . . . nedves volt a kényeimtől. És én, aki már hetek óta törtem fejemet egy kidolgozandó tárgyon, — egyszerre találtam azt. Tollat ragadtam rög­tön s pár sort írtam neki, melyhez inspirációt az ő bajló lelke adott: Egy tollvonást . . . csak egyetlen virágot! Hogy „benne“ lássak egy egész világot. Feléd röpül a lelkem, vágyakozva Bűvös ajkad hogy visszatartsa fogva. Szeretni oh, ha tudnál engemet, Mélyen . . . siromba vinném képedet ! Imádnám, ott is istenítenélek ; Oh mondd — igen — és én tovább remélek! Volnék boldog, mint az most nem vagyok, És mondanád : csak szenvedést adok ; Elvenném, lenne bárminő teher, Érted dobogván mindig e kebel. ... A húr lepattan, és a dal kifogy, A terhet nem bírom, lelkem lerogy; Elszáll az összhang s nincsen egy vigasz, Pedig dalom valóság és igaz. Vezekleni fogok s lelkem lerója A büntetést s övé leszen Ero-ja, S akinek élte, szívverése egy Egyik ha hervad, a másik véle megy !!!

Next