Tolnai Világlapja, 1938. január-március (38. évfolyam, 1–14. szám)
1938-01-01 / 1. szám
XL. évfolyam, Budapest, 1938. január 1. szám Megjelenik minden héten szerdán. Előfizetési dín negyedévre 2 pengő 50 fillér, félévre 5 pengő, biztosítással kombinálva negyedévre 3 pengő 42 fillér, egy hónapra 1 pengő 14 fillér. Egyes szám ára 20 fillér, pályaudvarokon is. Ausztriában 10 Groschen, Romániában 10 lei, Csehszlovákiában 2.50 kc. Amerikában 14 cent, Olaszországban 1 líra 80 centesíme, Franciaországban 2 frank. Karácsonyi számunkhoz az idén a következő mellékleteket adtuk: 1. Louis Lucien Rogger: „A grenoblei gyors" című regénye. 2. Havas Zsigmond: „Az acélember" ifjússági regény. 3. Heti előjegyzési naptár az 1038. évre. Ezeket előfizetőink teljesen díjtalanul és minden ráfizetés nélkül, ajándékképpen kapták. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. Dohány ucca 12—14. Telefon : 1—123—39 és 1—123—50. Tolnai Világlapjában megjelent képek és cikkek után nyomása tilos ffioideg újévet! Az idők óceánjában megint elmerült egy esztendő. És mi, akik körülálljuk virágos ravatalát, inkább megszokásból, tradícióból, mint kegyeletből, elbúcsúztunk tőle. Nem sajnáljuk, egyetlen könnyet nem ejtünk érte. Ami fájdalom végigsajog bennünk, azt nem az ő elmúlása okozza, hanem az a tudat, az az érzés, hogy Istenem mennyi, de mennyi ki nem elégített emberi vágy, be nem teljesült álom és valóra nem vált remény tűnik el vele örökre. Mert — emlékezzünk csak ! — amikor jött, amikor megérkezett, hogy feldobbant a szívünk az örömtől, az örömnek milyen mámora remegtette meg lelkünket, mennyire hittünk, bíztunk benne és pogygyászában, amit magával hozott és ami tele volt titokkal! Aztán kicsomagolt. Nem egyszerre, ó, nem lassanként, fokozatosan ürítette ki poggyászát és mi naprólnapra szegényebbek lettünk egy-egy reménnyel és gazdagabbak egy-egy csalódással. Kiderült, hogy ócska limlom mindaz, amit magával hozott hogy nem volt egyetlen ajándéka, amit érdemes lett volna megköszönni. És most elmegy. Megöregedve, kikopva örökre. Elbúcsúzunk tőle. Valahogyan olyanformán, mint amikor kezet fogunk valakivel és közben magunkban azt mondjuk: na, ezzel se találkozom többé soha az életben. Aztán eszünkbe jut a régi francia mondás ... Le roi est mort, vive le roi ! . .. A király meghalt, éljen a király ! . . . Az óesztendő meghalt, éljen az új !.. . Itt van, jön, frissen, fiatalon, duzzadó poggyászokkal. Fülünkben még benne fog zengeni a muzsika, a dal, a kacagás, a jókedv. Még tisztán halljuk majd, amint vidáman összekoccannak a borral, pezsgővel telt poharak, a szilveszteri mámor, mint egy hosszú piros sikoltás ott úszik majd a fejünk fölött a levegőben, ahogyan fogadjuk őt. Csak azért, mert duzzadó poggyászának tartalma még titok. Csak azért, mert nem tudjuk, mit rejteget benne. Csak azért, mert elviselhetetlen volna számunkra az élet, ha előre tudnánk, mi történik velünk. — Boldog újévet ! — mondjuk és felragyog az arcunk. •— Boldog újévet ! — mondjuk és feldobban a szívünk. — Boldog újévet ! — mondjuk és megremeg a lelkünk. A bizakodástól és a reménytől, hogy az újév poggyászában azt hozta magával, amire mindnyájan áhítozunk. A boldogságot. Nem a tökéletes boldogságra gondolunk, ó, nem ! Hiszen tökéletes boldogság nincs, mert vágyak nélkül megszűnik az élet értelme. Nem, mi nem erre gondolunk. Mi valahogyan úgy képzeljük a boldogságot, hogy az emberek homlokán kisimulnak azok a redők, amelyeket az élet ekéje hasított oda. Hogy kevesebb lesz a földön a könny és több a nevetés. Hogy nem minden szép álom marad csak álom és nem minden vágy beteljesülhetetlen. Hogy nagyobb lesz a kenyér és kisebb a gond. Hogy a krisztusi szeretet besugározza az egész világot és ez a szeretet olyan nagy, olyan hatalmas lesz, hogy legyőzi a gonoszságot. Mi erre gondolunk, amikor ismerőseink, barátaink kezét megszorítva, mondjuk. — Boldog újévet ! Igen, azt. Hogy amikor Szilveszter éjszakáján az idő roppant kereke nagycsikordulva megfordul, ne csak egy év elmúlását jelezze az, de jelentse azt is, hogy a reménytelenségek, a meddő emberi küzdelmek, a csüggedések, a cél előtti megtorpanások ideje lejárt. Hogy ami jön, ami most következik, az kárpótolni fogja az embert mindazokért a szenvedésekért, amelyekben eddig része volt. Hogy a bánatokat fölváltják az örömök, hogy az éjszakára, a sötétségre, amelyben olyan hosszú idő óta botorkálunk már, jön a hajnal, a virradat. A természet örök törvénye ez és ez az örök igazság vonatkozik az emberre is, aki benne él. Hinni kell ebben, fanatikus hittel hinni, hogy a szenvedésekkel meggyötört régi világ helyén új világ születik, a békesség, a szeretet édenkertje. És az a remény töltse el lelkünket, hogy ezt a hitet hozza nekünk az új esztendő. Reményt, hitet abban, hogy az élet poharába, amelybe annyi, de annyi keserűségbelefért, helyébe most már belecsordul a boldogásg édes itala is. Hiszen megérdemeljük, hiszen reánk fér mindnyájunkra. Higgyünk benne, reméljük, hogy amit az elmúlt esztendők megtagadtak tőlünk, mindazt megkapjuk az újtól. De a hit, ez a remény — amelyre talán sohase volt annyira szükségünk, mint mostanában — sugározza be, aranyozza meg az elkövetkezendő napjaink minigyíkét. Hiszen e sugár nélkül úgysem élhet senki. Szüksége van erre mindenkinek. Szegénynek, gazdagnak, öregnek, fiatalnak egyaránt. És erre gondoljunk, ez adjon tartalmat, szint és csengést szavainknak, amikor megszorítva barátaink, ismerőseink kezét, mondjuk : — Boldog újévet kívánok!