Tolnai Világlapja, 1938. január-március (38. évfolyam, 1–14. szám)

1938-01-01 / 1. szám

XL. évfolyam, Budapest, 1938. január 1. szám Megjelenik minden héten szerdán. Előfizetési dín negyedévre 2 pengő 50 fillér, félévre 5 pengő, biztosítással kombinálva negyedévre 3 pengő 42 fillér, egy hónapra 1 pengő 14 fillér. Egyes szám ára 20 fillér, pályaudvarokon is. Ausztriában 10 Groschen, Romániában 10 lei, Csehszlovákiában 2.50 kc. Amerikában 14 cent, Olaszországban 1 líra 80 centesíme, Franciaországban 2 frank. Karácsonyi számunkhoz az idén a következő mellékleteket adtuk: 1. Louis Lucien Rogger: „A grenoblei gyors" című regénye. 2. Havas Zsigmond: „Az acélember" ifjússági regény. 3. Heti elő­jegyzési naptár az 1038. évre. Ezeket előfizetőink teljesen díjtalanul és minden ráfizetés nélkül, ajándékképpen kapták. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. Dohány ucca 12—14. Telefon : 1—123—39 és 1—123—50. Tolnai Világlapjában megjelent képek és cikkek után nyomása tilos ffioideg újévet! Az idők óceánjában me­gint elmerült egy esztendő. És mi, akik körülálljuk vi­rágos ravatalát, inkább meg­szokásból, tradícióból, mint kegyeletből, elbúcsúztunk tő­le. Nem sajnáljuk, egyetlen könnyet nem ejtünk érte. Ami fájdalom végigsajog bennünk, azt nem az ő el­múlása okozza, hanem az a tudat, az az érzés, hogy Istenem­ mennyi, de mennyi ki nem elégített emberi vágy, be nem teljesült álom és valóra nem vált remény tű­nik el vele örökre. Mert — emlékezzünk csak ! — ami­kor jött, amikor megérke­zett, hogy feldobbant a szí­vünk az örömtől, az örömnek milyen mámora remegtette meg lelkünket, mennyire hit­tünk, bíztunk benne és pogy­gyászában, amit magával ho­zott és ami tele volt titokkal! Aztán kicsomagolt. Nem egyszerre, ó, nem­­ lassan­ként, fokozatosan ürítette ki poggyászát és mi napról­napra szegényebbek lettünk egy-egy reménnyel és gazda­gabbak egy-egy csalódással. Kiderült, hogy ócska lim­lom mindaz, amit magával hozott hogy nem volt egyet­len ajándéka, amit érdemes lett volna megköszönni. És most elmegy. Meg­öregedve, kikopva örökre. Elbúcsúzunk tőle. Vala­hogyan olyanformán, mint amikor kezet fogunk valaki­vel és közben magunkban azt mondjuk: na, ezzel se talál­kozom többé soha az életben. Aztán eszünkbe jut a régi francia mondás ... Le roi est m­ort, vive le roi ! . .. A király meghalt, éljen a ki­rály ! . . . Az óesztendő meg­halt, éljen az új !.. . Itt van, jön, frissen, fiatalon, duzzadó poggyászokkal. Fülünkben még benne fog zengeni a muzsika, a dal, a kaca­gás, a jókedv. Még tisztán halljuk majd, amint vidáman összekoccannak a borral, pezsgővel telt poharak, a szilveszteri mámor, mint egy hosszú piros sikoltás ott úszik majd a fejünk fölött a levegőben, ahogyan fogadjuk őt. Csak azért, mert duzzadó poggyászának tartalma még titok. Csak azért, mert nem tudjuk, mit rejteget benne. Csak azért, mert elviselhetetlen volna számunkra az élet, ha előre tudnánk, mi történik velünk. — Boldog újévet ! — mondjuk és felragyog az arcunk. •— Boldog újévet ! — mondjuk és feldobban a szívünk. — Boldog újévet ! — mondjuk és megremeg a lelkünk. A bizakodástól és a reménytől, hogy az újév poggyászában azt hozta magával, amire mindnyájan áhítozunk. A boldog­ságot. Nem a tökéletes boldog­ságra gondolunk, ó, nem ! Hiszen tökéletes boldogság nincs, mert vágyak nélkül megszűnik az élet értelme. Nem, mi nem erre gon­dolunk. Mi valahogyan úgy képzeljük a boldogságot, hogy az emberek homlokán kisimulnak azok a redők, amelyeket az élet ekéje hasí­tott oda. Hogy kevesebb lesz a földön a könny és több a nevetés. Hogy nem minden szép álom marad csak álom és nem minden vágy betel­jesülhetetlen. Hogy nagyobb lesz a kenyér és kisebb a gond. Hogy a krisztusi sze­retet besugározza az egész világot és ez a szeretet olyan nagy, olyan hatalmas lesz, hogy legyőzi a gonoszságot. Mi erre gondolunk, ami­kor ismerőseink, barátaink kezét megszorítva, mondjuk. — Boldog újévet ! Igen, azt. Hogy amikor Szilveszter éjszakáján az idő roppant kereke nagycsikor­dulva megfordul, ne csak egy év elmúlását jelezze az, de jelentse azt is, hogy a re­ménytelenségek, a meddő emberi küzdelmek, a csügge­dések, a cél előtti megtorpa­nások ideje lejárt. Hogy ami jön, ami most következik, az kárpótolni fog­ja az em­bert mindazokért a szenve­désekért, amelyekben eddig része volt. Hogy a bánatokat fölváltják az örömök, hogy az éjszakára, a sötétségre, amelyben olyan hosszú idő óta botorkálunk már, jön a hajnal, a virradat. A termé­szet örök törvénye ez és ez az örök igazság vonatkozik az emberre is, aki benne él. Hinni kell ebben, fanati­kus hittel hinni, hogy a szen­vedésekkel meggyötört régi világ helyén új világ születik, a békesség, a szeretet éden­kert­je. És az a remény töltse el lelkünket, hogy ezt a hitet hozza nekünk az új esztendő. Reményt, hitet abban, hogy az élet poharába, amelybe annyi, de annyi keserűség­­belefért, helyébe most már belecsordul a boldogásg édes itala is. Hiszen megérdemeljük, hiszen reánk fér mindnyájunkra. Higgyünk benne, reméljük, hogy amit az elmúlt esztendők meg­tagadtak tőlünk, mindazt megkapjuk az újtól. De a hit, ez a remény — amelyre talán sohase volt annyira szükségünk, mint mostanában — s­ugározza be, aranyozza meg az elkövetkezendő napjaink mini­­gyíkét. Hiszen e sugár nélkül úgysem élhet senki. Szüksége van erre mindenkinek. Szegénynek, gazdagnak, öreg­nek, fiatalnak egyaránt. És erre gondoljunk, ez adjon tartal­mat, szint és csengést szavainknak, amikor megszorítva barátaink, ismerőseink kezét, mondjuk : — Boldog újévet kívánok!

Next