Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1877-04-08 / 15. szám

kell beszélnünk. Különösen kell erre vigyáznunk a gyermeknél, ,a kit mi,ha embert akarunk belőle faragni oda kell vinnünk, hogy ne csak puszta kötelességérzetből, hanem egyszersmind jó kedvből is tanuljon.. Midőn a gyermek belép a gymnasium első osztályába s megkezdi a latin nyelv tanulását, rendesen így gondolkodik: „Én már tudok magyarul, most latinul fogok tanulni. Tehát nemsokára két nyelven éltek. Majd ezekhez jő a német s görög nyelv is , minő szép lesz, ha én annyi féle nyelven képes leszek írni, olvasni.“ Ez a gondolkodásmód után ösztönt, kedvet ad a gyermeknek a tanulásra. Azonban szép reményeiben nem sokára csalatkozik. Kezébe nyomják Szénássyt, Schultzot, avagy isten tudja miféle abdakadatrát, beszélnek előtte ismeretlen és szörnyű unalipas dolgokat, míg végre aztán támad a fejében olyan rettenetes köd és sötétség, melyhez hasonló azban uralkodhatott, aki legelőször kitalálta, hogy az összehasonlító nyelvészet módszerét kell meghonosítani az iskolákban. Eltelik egy pár év s a gyermek vágya mégis teljesületlen. Tud szabályt, kivételt, czifrábbnál czifrább definitiót eleget, de a nyelvet nem tudja. Nem látja a fától az erdőt. Elmegy a kedve , tanul, mert muszáj, mert fél a börtöntől és seculidától. A sok közül alig akad egy pár, aki szívvel lélekkel látna a dologhoz. Később aztán előveszik Cornelius Nepost, Aesopust, Julius Caesart, majd Sallustiust, Ovidiust, Virgilt, Horatiust, Liviust, Tacitust, Homert, Xenophont stb.t. Az osztály legnagyobb része még csak nem is konyít a dologhoz. Egy pár kiválóbb tehetségű s szorgalmú fiú fordít folyvást „Télfy“ segítségével, amiből szokott a tudós tanár úr is puskázni. A többi pedig szépen leírja a fordítást s azt szép apró betűkkel berajzolja könyvébe a sorok közé, a mit diákos technicus terminussal betanításnak neveznek sebből felel, midőn ismétléskor felszóllitják. Az a hat vagy nyolcz óra, melyet hetenként ki kell ülni, a legnagyobb részre merő időveszteség, mert az idő alatt légyfogás, regényolvasás, ezédul a küldözgetés, a legjobb esetben pedig a következő órára való készülés a rendes munka. És ha még e mellett tekintetbe vesszük, hogy azt, hogy minden auctorból egész a nevetségességig keveset vesznek fel, egész bátorsággal elmondhatjuk, hogy a mai bölcs tanmódszer eredménye summa summarum — semmi, sőt még a semminél is kevesebb. Gründlichkeit, ohne Grund! íme, ebben és nem másban rejlik oka annak, hogy ifjaink nyolcz éven keresztül vesződnek — minden eredmény nélkül. — Még csak néhány szót. Vegyék tekintetbe a hivatottak az általános panaszt, elég idletlenséget, mellyel nálunk igen sokan a classicus nyelvek tanitása iránt viseltetnek s igyekezzenek oda hatni, hogy végre valahára úgy tanáraink fáradságának, mint ifjaink törődésének legyen meg a kívánt eredménye. Hadd vesződjenek az összehasonlitó nyelvészettel a tudós philologusok, az ő, dolguk ez — s ne tegyük vele tönkre se a klassikus nyelveket, se a tanuló ifjúságot. Ha a nyelvtanítássa;értelmet akarunk fejteni: vegyük elő a hazai nyelvet hetenként,többször;azt bonczolgassuk, fejtegessük a legapróbb részletekig a gyermek előtt: jóinak majd lesz a haszna,,, még pedig kettős mértékben, így majd ifjaink megtanulnak latinul is, görögül is....................és magyarul is. Különfélék. — *A Pécsi Figyelő f. é. mártius 31-én kiadott 13-ik számában, válaszul lapunk 13-ik számában foglalt, a tolnamegyei alispán választásra vonatkozó megjegyzéseinkre a következőket írja: „Köszönjük a „Tolnamegyei Közlönyét, laptársunknak azon figyelmét és szívességét,, hogy csonkítatlan átvette a tolnamegyei alispán választás (?) feletti rövid megjegyzésünket, így legalább tolnamegyei körökben is elterjed. Attól nem félünk, hogy lapunkra nézve káros hatású legyen. —Nem akarjuk a világért, sem az újdonsült alispán érettségét, becsületességét és kiváló tehetségeit kétségbe vonni, de már kérjük igen tisztelt laptársunkat, azt hisszük, hogy az x.érdemekről“ jobb lett volna hallgatni, vagy csak jövendőbeli érdemiekről szólni. De strygibus, quae non sunt nulla fiat quaestio. Egy szivességre még megkérjük t. collegánkat, vajjon nem közölhetné-e Forster Ferencz a d.-földvári járás köztiszteletben álló szolgabirája lemondásának valódi okát? feltűnő lévén, hogy férfikora teljes erejében (és répen, az alispánválasztás alkalmával vált, meg a megyei szolgálatból!).— Örömest engedtük volna át t. laptársunknak a köztünk felmerült vitás kérdésben az utolsó szót azon indokból, mert nem tartjuk helyesnek, hogy két hasoncélra törekvő, egymásra utalt vidéki lap rendesen elkeseredett vitává fajuló tollharczczal töltse be amúgy is igénybe vett s nemesebb czélok követésére fentartott hasábjait. De a köztünk felmerült kérdés oly természetű, hogy a jövő érdekében annak a megoldása felette kívánatos s így azt hisszük leghelyesebben cselekszünk, ha azt a tárgyilagos ,eszmecsere folytán, tisztázva, bízva laptársunk elfogulatlan támogatásában, iparkodunk a függő kérdések sorából kitörölni. Ezek előrebocsájtása után szabad legyen a körülmények nyomása folytán, talán a szerénység rovására felemlítenünk, hogy ötéves múltunk jogosult, feltevést soha nem szolgáltatott arra, hogy mi egyesek, vagy osztályok érdekeinek a külügy rovására történendő, előmozdítására vállalkoztunk volna. Ebből kifolyólag, midőn Perczel Dezső urnak Tolnamegye alispánjává leendő megválasztását szerény tehetségünkhöz képest mi is támogattuk, tettük ezt azon átérzett hatéves tapasztalásból merített s a megye egész közönsége által osztott meggyőződésből, hogy Perczel Dezső ur a fontos szerepnek megfelelni tökéletesen hivatva van. Hogy megyénkben mindenki igy gondolkozott,, igazolta azon a megyei életben majdnem páratlan esemény, hogy Perczel Dezső ur egyhangúlag választatott meg alispánná. Már most kérdezzük t. laptársunkat, hogy helyesen cselekszik-e, midőn egy idegen megye házi ügyeibe avatkozva, a valódi tényállással homlokegyenes ellentétben, az egész megyei közönség által megejtett és a pártatlan sajtó által helyeselt választást oly színben, akar feltüntetni, mintha az nem a hamisítatlan közérzület, hanem idegen tényezők érvényesülésének kifolyása volna? Mi ezt nem tartjuk helyesnek, valónak sem, mert a térnamegyei közérzületet megfigyelni s annak sújtó útján kifejezést adni első rendben csak magunkat tarthatjuk a leghivatottabbnak s leginkább alkalmasnak. Ezzel mi részünkről a vitát befejezettnek nyilvánítjuk, megjegyezve még, hogy Forster Ferencz ur, a duna földvári járás szolgabirája lemondását még 1877. február 17-én 1303. szám alatt nyújtotta be, akkor, midőn még nemcsak választott alispánunk, de alispán jelöltünk sem volt s lemondásának oka a megyei alispáni választással semminemű összefüggésben nincs ; s végre szabad legyen saját reputatiónk érdekében kijelenteni, hogy t. laptársunk előnyét, ha befolyásunk volna, sokkal hajlandóbbak volnánk cselekvéseinkben irányadóul elfogadni, mint még ha tehetnénk is, amit kétlünk, megkárosítására hatni. Ilynemű szándék tőlünk távol áll. — Egy honatya. Paksról kapjuk a következő tudósítást: Megjött a húsvét. Uj tavaszi szellő lengedez, vígan küldi a nap meleg s üdítő sugarait az ébredező természetre és azzal egyidejűleg, mint a természet, mely szürkés f öltönyét egy zöld bársonnyal felcserélni törekszik, az ember is ki akar vetkőzni mindennapiasságából, örömest elfelejti a mindennapi fárasztó gondokat, vígan s szabadon akarja élvezni a tavasznak ezen szent ünnepét, hiszen ezen csendes szabbath csendben egy magasabb, nemes s tiszta emberi vonás gyökerezik. Ilyenkor képviselőink is rövid szünetet tartanak, ők is embermódra elfáradván az országos gondoktól, felkeresik csendes vidéki magányukat, pihenni akarnak s a husivét ünnepét csendes nyugalomban eltölteni iparkodnak, hogy a jövő fáradalmas munkáira új erőt szerezhessenek. Ilyenkor a képviselő — amennyire rövid ideje,megengedi — választóival érintkezni szokott, megismerteti őket a politicai események multjával, feltárja előttük — amennyire az emberi szem megláthatja — a politikai világnak derűs vagy borús jövőjét. De mi ezzel jelenleg nem akarunk foglalkozni, átengedjük annak megbírálását avatottabb tollaknak; mi, kik csak a magyar nép nevelésével foglalkozunk, a képviselőt is mint a nép barátját akarjuk bemutatni a közönségnek. Ez Szeniczey Ödön ur, ki magát mint a népnevelésnek barátját s —mi annál több, mint szakembert — e legkedvesebb módon bemutatta. Ugyanis a helybeli izr. négy osztályú iskolában husvét vasárnapján megtartott vizsgán Szeniczey Ödön ur is megjelent, tanonczainkat a magyar nyelvtanból, számtanból, hazai történelemből, földrajzból s mértanból, valódi szakember módra megvizsgálta, szokott szeretetreméltóságában úgy leereszkedett a gyermekvilágba, hogy a gyermekek értelmes , pontos magyarsággal tudtak a hozzájuk intézett kérdésekre felelni. Egyúttal dicsérőleg nyilatkozott a gyermekek haladásáról, s a tanítók szorgalmáról, buzdítván a községi tagokat, hogy neveljék gyermekeiket a tudományban, s a hazaszeretetben, felvilágositván a népét, hogy csak a nép gyökeres nevelésében rejlik a haza jobb jövője, megígérvén, hogy teljes erejéből a népnevelést támogatni s előmozdítani akarja. Mi ezen tényt annál nagyobb örömmel registráljuk, miután tapasztalásunk szerint az" ily esetnek igen üdvös hatása s következése szokott lenni, s a nép ezáltal belátja, hogy csakugyan magasabb körökben is foglalkoznak az ő jólétével, hogy a kormány, a törvényhozó testület valóban szivén hordozza jövőjét s ez által jobban ápolja iskoláját, jobban megtanulja becsülni tanítóját. Nyilvános köszönetünk mellett pedig azon óhajjal fejezzük be sorainkat: adjon az ég sok ily képviselőt hazánknak! Lám fér Lajos, paksi izr. tanító. Nyilvános köszönet. Hetvenkét év viszontagságai által hányatott éltemben magasztosabb örömet nem érvén még meg, szabadjon örömömnek okát a nyilvánosság elé hoznom. 170 frton felül árvatárs, és 30 frton felül perköltség! követelések czimén egy darab fél hold nagyságú szántóföld és egy tágas présházból álló ingatlanom folyó évi martius 16-án nyilvános árverezés alá került. A szántóföld, — melynek becsára 73 írtra vala téve —165 írtért kelvén el, a kir. végrehajtó ur a présház elárverelését felfüggesztette. Hogy pedig a hiányzó követelés kikerüljön, ugyan a végrehajtó ur nemcsak elengedte a neki járó díját, hanem még saját zsebéből is meglepő összeggel járult a hiány pótlásához. Ezen nemes példa annyira hatott a jelenlevőkre, hogy a felperes képviselő ügyvéd uramon felül engedett el a perköltségekből;’a hivatalból ott volt esküdtek egész díjaikat elengedték; a nagyközségi elöljáróság meghatólag lépett a nemes versenyzők sorába; a n községi végrehajtó urak,s több nemeskeblű emberbarátok mintegy versenyeztek a részvét felébresztésével és nagylelkű adományaikkal. Mivel a buzgó fáradozók és könyörületes adakozók, ezen nemes tettek által azon kétségbeejtő helyzettől mentettek meg, hogy nem vagyok kénytelen Isten szabad ege alatt fetrengeni tehetetlen agg koromban, hanem présházamban még továbbra is hasztalan keresem az intézetet — nincs az többé ebben a házban. Több mint 6 egyént állítottam meg útjában csak azért, hogy megkérdezzem: hol az oszt. földhitel intézet. — Nem tudom — ez volt a felelet. Az utczán álló rendőr gyanúsan tekintgetett reám. Az utóbbi megkönyörült rajtam s nem azt mondotta, mit előzői, hanem igy felelt: — Nézze öcsém ott a „Tigris“vendéglő kapusa, az majd megtudja mondani. — No, hála Isten! gondoltam magamban, csak hogy legalább van ember a ki tudja. Lábbelim, ruhám egészen vizes volt már s mondhatom nem kellemesen éreztem magam 1 no de principálisom barátsága — még a kék szemű szőke an.................oszt, majd elárultam magam ! Egykor kis diák koromban a professorom meg akart veretni valami csínyért, — annak nem könyörögtem úgy szivemből a büntetés elengedéséért, mint a „Tigris“ portásának egy kis útbaigazításért. — Eh! was geht das mich an! — felelt az neki dühödve oly taglejtéssel, mintha kitaszítani akart volna a kapu alól. Ez volt könyörgésem eredménye, pedig professorom elengedte a büntetést. , 11 . S . midőn a kapus felindulását az engem anélkül is gyanúba tartó rendőr észrevette, hivatalos kötelezettségének tartotta ellenem a budapesti békés polgárok érdekében interveniálni. . Kicsoda maga hallja ?— szóllita meg egész udvar lassan — s1 mit zavarja a járó-kelőket ? Azonnal kövessen engem az örtanyára! — De kérem — mentegetődztem én —í most magam is csak járó-kelő vagyok, máskor azonban becsületes ügyvédbojtár s azt szeretném megtudni, hol van az oszt. földhitel intézet helyisége ? Rendőröm egyszerre kiesett hivatalos szerepéből az „ügyvéd“ szóra, melynek most tapasztaltam először bűvös hatását. — A hordároknak kell azt tudni — szólt, úgy hiszem csupán azért, hogy mondjon valamit ; azután oly hirtelen elsietett, mint ha én akartam volna őt a rendőrséghez kisérni. Ha már ennyit megpróbáltam, még jó hordárt is megkérdezhetem. Nem emlékszem reá, hányadik számú közszolga volt az átkozott, pedig megfogadtam, hogy örökre elkerülöm, úgy megharagitott.. i ff . — Mondja meg kérem, hol van most az oszt. földhitelintézet helyysége ?. — kérdem tőle. — Reám néz, végig méreget,, pipája füstjét orrom alá fújja s csak úgy, félvállról oda szóll: — Tudom is én! — —• Oda akartam magam vezettetni —--------1 — — Kérem, lehetek Szolgálatára?— kérdi szemtelen pofával, pipáját kabátja zsebébe rejtve és kalapját levéve egy pillanat alatt. Ha átnedvesedett, átfázott lábaim, a házak csepergő ereszei, a leomló lavinák és átélt kellemetlenségeim nem kényszerítenek, bizonnyal otthagyom a ficzkót, hanem így, kénytelen voltam néhány Lónyay piezulát adni neki, hogy engem a legrövidebb uton vezessen az osztrák földhitel intézet mostani helyiségéhez. Egy percz alatt a József-térre vezetett vissza s ott a 13. szám alatti kopott nagy ház előtt megállva, alázattal reá mutatott s szolgálatát máskorra is ajánlva elsietett. S én boldogtalan ott álltam leforrázva a ház előtt, melyen nagy betűkkel volt kiirva e felirat : „Filiale der priv. oesterr. National-Bank“ és „A szab. oszt. Nemzeti bank fiókja“. — Iisten én nem ezt keresem! — kiáltottam fel önkénytelenül; de mire megfordultam hire se volt az én Hordáromnak. (Vége következik.)