Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-12-09 / 51. szám
XI. évfolyam 51. szám Szegzárd, 1883. deczember 9 Megjelent hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal; Széchenyi-utcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók Közigazgatási, társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministeri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd központi tanitó-egyletnek és a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesitője. Előfizetési árak: Egészévre............6 írt — kr. Félévre ...... 3 „ — „ Negyedévre .... I „ 50 „ Egyes szám ára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Nyilttér: 4 hasábot petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Válasz „Kaposvölgyi“ urnak a járásbirósági székhely tárgyában előadott nézeteire. Azon minden esetben tiszteletre méltó érdeklődést tanúsító czikkét, melyben a Dombóváron felállíttatni czélzott járásbíróság kérdése iránt újból megindult mozgalomra nézve nézeteit elmondotta, művelt és ildomos emberhez illően, azon kijelentéssel zárta be tisztelt uraságot , hogy szívesen fogadja, ha valaki meggyőzi arról, hogy Dombóvár mégis jobb és az érdekelteknek megfelelőbb székhelyül szolgálna az új járásbíróság számára, mint Kocsola. Én igen tisztelt Kaposvölgyi úr anélkül, hogy magamnak különös erőt arrogálnék e kérdés megvitatásának kísérletében, megpróbálom meggyőzni önt arról, hogy Dombóvár mindenesetre alkalmasabb székhelye lenne egy járásbíróságnak, mint Kocsola; de megpróbálom azt is bebizonyítani, hogy a mostani közlekedési és forgalmi viszonyok között s korunk culturális állapotai és jogosult igényeinek számba vételével, ha megyénk területén egy új járásbíróság cibáltatnék, az máshova, mint Dombóvár, nem helyezhető, — sőt határozottan Dombóvárra volna helyezendő. Én előttem, tisztelt uram, midőn e kérdéssel foglalkozom, a topographius helyzet csak másodrendű, a fő és a kérdést kiválóan uraló szempont előttem azon magasabb igény, melyet egy jogállam minden polgára a jogrend biztosságában a jogvédelem gyorsasága és törvényszerűségében jogosan megvárhat és mely jogosult igény betöltésétől ma már hazánkban még áldozatokkal szemben sem szabad és lehet meghátrálni, sőt ellenkezőleg, előrehaladott korunk követelményeinek érzetében ez igény megvalósulását előmozdítani nemcsak kötelességünk, de jól felfogott érdekünk is parancsolja. A jogrend és biztos jogvédelemnek igényei az előrehaladott kor kulturális és nemzetgazdászati fejlődésével együtt növekesznek. Mennél magasabb valamely vidék általános miveltsége s mennél fejlettebbek annak nemzetgazdászati viszonyai, annál erősebbek igényei is, melyeket a jogszolgáltató állam irányában jogvédelem és jogrend tekintetében formálni jogosítva vannak. És miután ezen viszonyokat nem a történelmi esetlegességek által megvont határok topographiai vonalai szabják meg és nem kicsinyes kényelmi szempontok határozzák meg, hanem a cultúra, a kifejlett forgalom és legfőkép a közlekedésnek korunkban döntő befolyásait gyakorló hálózata hozzák létre, ott tisztelt uram, hol az említettem tényezők természetszerű góczpontban egyesülnek, ott nyilvánulnak a jogrend és jogvédelem igényei legerősebben és oda kell egy jogállam igazságszolgáltatásának eszközeit lerakni bármily látszólagos topographiai ellentét mutatkoznék is a felületesen vizsgálódó szemében. Ha tehát a tisztelt czikkíró ar elfogulatlanul számol a tények valódi számaival, — ha le nem zárja szemeit a tényleges viszonyok előtt és az általa perhorrestált kereskedelmi viszonyok szülte igényeket felismerni akarja, vagy az általa helyesen nemzeti létünk alapjaiul jelzett agrárviszonyok okszerű fejlődését óhajtja, lehetetlen be nem látnia azt, hogy az újabb kor culturális, úgy forgalmi és közlekedési alakulásai szerint a topographice bár a megye szélén fekvő Dombóvár, az említettem jogszolgáltatási igényeket teremtő viszonyokat tekintve, egy oly terület központját képezi, mely ha egyáltalában újabb biróság alkotásáról szó lehet, egyedül csak a község l'j^eód^hk legerősebben, mert ott oldódnak meg lehet az, melyben e hatóság helyén volna és elhelyezendő lehetne. Mert Dombóvár és vidéke megyénk leggazdagabb, legtermékenyebb és legkifejlettebb gazdászati területének egyike, — és mivel a terménykereskedés legerőssebb lüktetése, természetszerűleg csak kifejlett gazdászati viszonyok között ver legélénkebben, Dombóvár mint kereskedelmi központ is, nagy területre terjeszti ki határát. Az országos közlekedési intézkedések befejezett munkálatai folytán, — ma már Dombóvár a haza és kedves gyermeke Fiume között, legfontossabb viszonyaik, — s a jog és igazságszolgáltatás ott találja legtöbb tárgyát és legerősebb igényei a jogvédelemnek ott nyilvánulnak. Ily állásában a dolgoknak, értékes és becses czikkében nézetem szerint azon feltevésben volt a legnagyobb tévedése tisztelt uraságodnak, hogy, a Dombovárott felállitottni czélzott járásbíróságot mint olyant kívánta feltüntetni, mely intézmény különösen a kereskedelmi érdekeknek javaslatba,előmozdítása czéljából hozatott volna igen nagy tévedés e feltevés tisztelt uram, — mert miként fentebb kifejteni szerencsés valék, naponként erőssebben fejlődő érintkezés fő vonalán is, egy jelentékeny állomást képez és a duna-drávai úgy a budapest-pécsi mind inkább élénkülő forgalmi vasutak központja lévén, kereskedelmi és gazdászati jelentősége naponként nő. Azok az igények tisztelt uram, melyek a jogrend és jogvédelem tekintetében az ily közlekedési vonalak mentén úgy fejlődnek, mint a miként az öntöző csatornák mentén virul a különben sivár talaj, — Dombóváron és vidékén oly erősen jelentkeznek, hogy azok érvényesülését a helyi érdek népszerűtlen szűk keretébe szorítani és azok figyelmen kivül hagyását látszólagos községi érdekek előtérben tolásával Egyszerűen eldecretálni nem lehet. Hogy Dombóvár és vidéke megyénk egyik legélénkebb kereskedelmi és gazdászati területe azt tagadni annyi volna, mint a valóság előtt elzárkózni. Hogy pedig ahol e két viszony magassabb fejlődést nyert, ott a jogrend és jogvédelemnek közvetlenebb és gyorsabb jogszolgáltatási igényeinek mellőzése kiszámíthatlan kár és hátránnyal jár, az is oly igazság, melyet ön tisztelt uram tagadni nem fog. Dombóvár, tehát bármit mutasson is a néma topographia, egy nagy kereskedelmi és gazdászati terület tényleges központja. Oda gravitálnak a csatlakozásra felhívott összes községek legvitálisabb érdekeik vonalán, ott lüktet a gazdászati érdekekkel ellentétbe soha nem helyezhető kereskedelmi érdek, éppen nem helyi, éppen nem dombóvári. Ezen érdek, ha egyáltalában a kérdésbe bevonható volna is, oly általános és a jelzett vidékre oly teljesen kiterjedett, hogyha bár góczpontja Dombóvár is, szálai még is az összes csatlakozási területre kiterjednek és csak mint hálózat és nem mint csomó tekinthető. De a meddig szálai terjednek, odáig azok mentén mint burján nő fel a jogélet jogigénye, melyet méltatni kell és mely ma már elnem némitható. Különös súlyt fektet a tisztelt czikkíró az azon terheltetésekre is, melyekkel a csatlakozási terület községei az által sujtatnának, miszerint jogéletük minden mozzanataiban Dombovárott kellene keresniük a jogorvoslást, mig a szolgabiróság, közjegyzőség és telekkönyv, régi helyén, Tamásiban maradna. E terheltetés is, tessék elhinni tisztelt uram teljesen képzeleti, mert az élet tapasztalatai világosan bebizonyították azt, hogy ahová a vidék gazdászati és kereskedelmi érdekei központosának, a jogrend és jogvédelem igényei is leginkább e pontokon fejlődtek. A gazdászat és kereskedelem viszonyai szülik a legtöbb érdeksúrlódást és e viszonyok teszik, legszükségteljesebbé a jogvédelem eszközeit; de ettől is kintve, a jogélet minden ‘ t"r Vént is e viszonyok által jelzett vol. leggyakrabban. _ _ __ Dombóvár és csatlakozási Vidéke könnyen elvárhatják a szolgabiróság és közjegyzőség védelmét, ha legtöbb polgári jogsérelmük orvoslását azon utakon menve Dombóváron megtalálhatják, mely utakon gazdászati és kereskedelmi érdekeik őket járni kényszerítik, annyival inkább is, mert e két hatóság ambulatorius jellegénél fogva úgy is felkeresi őket saját községeikben. A terheltetés tehát, mint mondom képzeleti. Ami a telekkönyvi hatóságra való hivatkozását illeti t czikkíró urnak, az, meggyőződésem szerint felesleges aggálynál nem egyéb,mert a TARCZA. Zsivora György emléke. (Született Sár-Szent-Lőrinczen, 1804. augusztus 25., meghalt Budapesten, 1883. november 30.) Éreztük meleget áldott szívednek a Four! Mint nap nyári egen, fellegen át is üdít: Fényes lelked, e szép, a szerénység leple mügé bujt, Ám áttört azon is hév sugarad, te Dicső! Most elnyúgodtál. De miképen a nap ha lenyugszik, Fenmarad itt ereje: szellemed él, dúsan áld , míg neved, áldás közt, egy hon koszorúzza, sírodra Büszke szülőfölded küldi e dalt s könyeit ! Sántha Károly. Közlemények Perczel Mór tábornok irataiból. (Töredék.) Említettük már, hogy ebben a mi családi archívumunkban, illetőleg ama egyetlen primitive üveges faszekrényben, melyből ez az archívum áll, igen kevés oly okmány és irat foglaltatik, ami a nagy közönséget érdekelné és történelmi anyagul szolgálhatna. Általában csekély a száma ama hiteles adatoknak, melyek világot vethetnének és tájékozást nyújthatnának arra nézve, hogy mikor és mikér települtek le Magyarországban, elődei ezeknek a jelenkori Perczeleknek. Holott arról, hogy maguk ezek az első Perczel nevű egyéniségek, kik Magyarországba jöttek és itt megtelepedtek, kitől származtak, miféle natio és minő fajtabéli emberek velünk légyen , még csak sejtelemmel sem bírhatunk és még valami jóravaló és érdekes mesét sem registrálhatunk. Találkozók ugyan egy pár hízelgő egyéniség annak idejében — midőn a Perczelek, felcserélvén a kapát és a kötényt a tógával és fringiával, szinte felmásztak és feljutottak a táblabiróság és megyei tisztviselőség ugorkafájára; és midőn a bonyhádi uradalom birtokába jutva, valóságos gazdag és hatalmas aristokratákká nőtték ki magukat — akik minden áron ki szerették volna bizonyítani, hogy a Perczelek angol származásúak és bizonyos Parcel nevezetű angol nemesek ivadékához tartoznának; továbbá, hogy ezen angol Parcelek ismét „in linea directissima“ valami Minutius nevezetű római praetor és élelmezési hivatalnok utódai legyenek. De hát mindeme állítások valószínűségét és lehetőségét, még csak egy árva betűje sem jegyzi fel az archívumban található irományoknak, nemhogy megerősítené. Parcel nevű egyéniségek ma is élnek még Angliában és Izlandban. Az is bizonyos — mert hát „Schwarz auf AVeiss“ meg van örökitve és saját szemeimmel olvastam, — hogy az angol nagy forradalom és Cromwell hódításai következtében , ama sok százakra menő izlandi nemes családok közt, kik külföldre menekültek a kegyetlen irtó háborúságot folytató angol hadak elől, találkozik két Parcel nevű ezredes is, és pedig Móricz és Miklós keresztnévvel. Ezentúl vannak, élnek Berczelek, Pertzlik, Perselek Németalföldön és Németországban. De, hogy van-e ezek és a magyarhoni Perczelek közt vérrokonság, és hogy ha mar lenne, úgy eme idézett nevezetű ember specimenek közül, melyik és ki volt légyen a Magyarországba érkezők nemzője ? Minderről mit sem tudunk; mind ezt a mély feledékenység sötét fátyola fedi és temette el. Miért is hazámfiai kénytelen vagyok — e tekintetben is az én hiúsági és büszkeségi propensitásaimat és velem született aristocratiai gőgösségemet legyőzve — csak is ott kezdem meg a Bonyhády Perczel család megalapításának rövid történetét, illetőleg az ezen megállapításra vonatkozó hiteles adatok sorozatának és lényeges tartalmának „per summo s apices“ bemutatását , a hol és a midőn azok hitelessége többé kétely alá nem eshetik; és mindaz, amit előterjesztek, még a magyar kritikusok királyának Gyulay Pálnak kérlelhetlen bíráskodását is diadalmasan kiállja. Bizonyos, mondom néktek kedves hazámfiai, hogy igen közönséges, egyszerű parasztok, legfőbb, ha nyárspolgárok voltak és lehettek azok a Pertzl nevű egyéniségek ; kiknek tétele, mivolta és szereplése iránt biztos tudomással és hiteles adatokkal bírunk; és a kiket úgy kell tekintenünk és bevallanunk, mint legelső ismeretes ágazatait és hajtásait ama legrégibb és legmélyebb gyökerű törzsnek, melyre jelen értekezésünk bevezetésében illetőleg első szakaszában minden félreértés és félremagyarázás kikerülése és kizárása végett — szükségesnek tartottuk a reflektálást és hivatkozást. Perczel János és Dénes, illetőleg „Hans und Dyoniz Pertzl“ — élelmezési főbiztosok ama német császári hadak egyikében, melyek Magyarország pacificatiójával, azaz lenyűgözésével, kizsákmányolásával és a magyar faj megtizedelésével foglalkoztak — neveztettek ki I. Rudolf császár által, német nemeseknek és áttettek a római szent birodalom lovagjaivá— „Bitter des heiligen römischen Reiches.“ — Azon birodalom lovagjaivá, melyről meg van írva és meg van örökitve azon jellemző és tanuságos kérdés, hogy „en quoi sainte en quoi romaine,“ miben szent, miben római ? Az ezen nemesítést bizonyitó eredeti, hiteles, pecsétes, kutyabőrü okmányok: két példányban — és pedig az első 1082 május 2-án Bécsből, a másikat 1593. május 3-án Prágából keletkező — itt vannak épségben és olvashatók, megtekinthetők a fent leirt archivumi szekrényben. Csakis a császári pecsét van eltöredezve, de azért teljesen és tisztán felismerhető. A nemesi czimer lényeges részét három oroszlán képezi, és pedig kettő a czimerlap mezejében, a harmadik annak koronáján két hátulsó lábán állva és vérvörös nyelvét kiöltve. E körülmény sehogy sem mondható érdektelennek és úgy látszik az illetők, öntudatlan bár, de mégis bizonyos előérzettől vezettettek, midőn ezt a czimert választék és kérek ki. Mert hát szó a mi szó, hahogy az ő ágyékukból kiszármazó Perczelek kiterjedt családjában, akada és találkozók is egypár vércse és róka; de hát az is bizonyos, hogy a valóban „nobilis ac generosus“ nemes és nagylelkű, vitéz Perczelek, vagyis a Perczel-sasok és oroszlánok száma, túlhaladja és megszégyenité amazokét. Mi lett utóvégre ezekből a legelső nemes Perczelekből, hol és mikor telepedtek meg állandóan gyermekeik vagy unokáik e hazában, erről ismét mélyen hallgat a mi krónikánk ; úgy, hogy egy egész századon át, osztatlan homály fedi családunk léteiét. Míg hát egyszerre csak Veszprém városában, a tizenhetedik század utolsó negyedében tűnik fel, egy Perczel nevezetű egyéniség, és pedig két minőségben, két köntössel: úgy is mint nagy vaskereskedő, úgy is mint adószedő. Igen tisztes ember volt kétségen túl ezen egyéniség az ö becsületes Tamás keresztnevével. De hát mi tagadás benne nem volt az bizony ottan semmiféle magyar aristocratikus méltóság vagy hivataloskodás tulajdonosa, hanem simpliciter „civis,“ vagyis „Spiessbürger.“ Mindenesetre nemcsak, hogy igen szorgalmas és vagyonos ember lehete, de némi más érdemekkel is kelle birnia; mert hát, bár csak 1667. deczember 20-án született, mégis már 1697-ben armalista len, magyar nemességre emelteték; és mint ilyen halt meg szintén Veszprémben 1732. márczius hó 12-én. A nemesi kutyabőrös diploma Leopold neve aláírása alatt 1696. május 27-én keletkezék Bécsben, és szinte mai napiglan is meg van a fent emlitett szekrényben. Ezen nemesi levél Veszprém vármegyének 1698. junius 12-én Pápán tartott közgyűlésén, van kihirdetve és jegyzőkönyvbe igtatva. Ami még felemlítendő ez esetre nézve: ez először is azon körülmény, hogy azon korban, — a vasárusok igen kitűnő helyet foglaltak el a kereskedelmi világban. Perczel Tamás üzlete kiterjeszkedék a külföldre; Triestben, Fiuméban és még Kecskeméten is voltak fiókjai. Másodszor, hogy miután az előbb idézett nemesitő okmányból ki lön hagyatva annak felemlitése, hogy a Perczelek már