Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-07 / 1. szám

2 tolnamegyei közlöny 1912. január 7. Mért Bökött meg a dunaföldwil Búzássá# sesélyes élet? A kinek alkalma volt az egylet alapszabá­lyait és ügykezelését némileg betekinthetni, ne cseppet sem csodálkozhatok azon, hogy ez az egy­let az egész környék lakosságát ily érzékenyen megkárosítva, ily csúfosan megbukott. — Mert alapszabálya valóságos tákolmány és az egylet ügykezelése a visszaélések egész láncolatát ké­pezte kezdettől végig. Lársuk csak­­földváron szövetkezett gondolom 1895-ben néhány ember, kik maguk közt elhatározták, hogy kiházasitó egyletet létesítenek. Összeállítot­­t a v­aalósággal tákolmánynak nevezhető alap­szabályt. Ennek megszerezték a belügyminiszteri jóváhagyást és az egylet megkezdte működését. Azaz tulajdonképen nem az egylet, hanem az igazgatósága és felügyelő bizottsága kezdte meg működését. Mert az alapszabályok 26. §-a szerint: „az egylet igazgatósága intézi az egylet összes ügyeit, és az alapítóknak volt gondja arra, hogy igaz­gatósági tagokul őket válassza meg a közgyűlés. Hogy pedig tagokat is minél nagyobb szám­mal toborozhassanak, dupla pénzt ígértek a tagok­nak befizetéseikre (13. 14. §.). A tagoknak csak »00 koronát kellett befizetniük és 1000 koronát kapott minden férjhez menő (leány) tag. Sőt az 1000 korona niszjutalék kijárt a tagnak akkor is, ha az 500 korona járulékának bármely cse­kély részét is fizette még csak be az illető tag, (13. §.) azzal, hogy az ilyentől az 500 koronáig még be nem fizetett összeget az 1000 korona ju­talékból levonták. Az alapszabálynak ezen intézkedései, vala­mint az, hogy „bármely nagykorú magyar állam­polgár akárkinek a gyermekét beírathatta az ügyletbe tagul 16 éves koráig, törvényes képvi­selője beleegyezésével“ — a visszaéléseknek és a legcsúnyább üzérkedésnek nyitott tág kaput mindjárt kezdettől fogva. Mert ennek alapján egyesek s elsősorban igazgatósági tagok nemcsak a maguk gyermekeit íratták be tagokul az egyletbe, hanem mások, boldog-boldogtalanét, némelyik 20—30 at is köz­vetlen 16. életévüknek betöltése előtt, sokszor mikor az illető már menyasszony volt, befizették néhányszor az eseti járulékokat és azután felvet­ték az 1000 korona jutalékot azon összeg levo­násával, amelyet 500 koronából még nem fizet­tek be, így megtörtént például, hogy aki tán 10 koronát fizetett még csak be, kikapott 1000 ko­ronát 490 korona levonásával, azaz 10 koronája néhány hét, vagy hónap alatt hozott neki 500 korona nyereséget. Az ily lehetetlenségeken kételkedőket pe­dig azzal iparkodott az igazgatóság mindjárt kez­dettől a belépésre bírni, hogy önérzetesen hivat­kozott arra, hogy az egyletnek „miniszterileg jóváhagyott alapszabályai vannak.“ Sajnos ennek aztán sokan fel is ültek nem csak Duna­­földváron, hanem az egész környéken, azt gon­dolva, hogy egy m. minisztérium csak nem — Valahol nyiló leanderbokrok vannak a folyóparton. Azoknak a szagát érzem . . . Az keltette az imént fel. A leander­virág illata. Most is érzi, még erősebben, mint előbb. A szellő egyre hozza. — Azokon a bokrokon teljes nyilásban le­hetnek a virágok ... Mohón szívja a könnyű, édeses illatot. Ta­lán maga se tudja, hogy susogni kezd. Csak hal­kan, csendesen. Nem is susogás az. Inkább, elő­törő sóhaj. — Aissa . . . Megtörli homlokát, mintha támadó gondo­latait akarná elűzni. — Aissa gitánja (sátor) körül is . . . lean­derek nyiltak . . . Lehunyta szemeit, hogy másra tudjon gon­dolni. A hunyt szemek sötétében annál erősebben rajzolódik a kép . . . Leanderbokrok közt, rejtve, kicsi, barna gitán s benne egy arab leányka . . . Aissa­ óh, csak egy árva, egyedül élő beduin lányka, aki talán maga se tudta, miért él éppen ott, kecskéivel, birkáival. Talán ott feledték a szülei. Talán, apját tetem­tette egy puskagolyó s nem mehetett érte. Sohase kérdezte tőle, csak ő szerette. Szerette halvány barna arcát, melyen rózsák gyúltak az ő láttára. A nagy pillájú, ár­nyékos fekete szemeket, mikor felragyogtak tü­zes, szenvedélyes ragyogással közeledtére. Grá­nátvirág ajkát, mikor önfeledten, szerelemmel tapadtak az övéire. Halk, acélos csengés támadt az éjszakában... Csak a kiállított őrszemeket váltották fel. A visszatérőknek a bajonettesei csendültek meg halkan, amint fekvés közben combjaikhoz ütőd­tek. A többi aludt nyugodtan, mintha a biztos erődben feküdne s nem az Ouled Djama partján, erősíthet meg oly egyleti alapszabályt, amely a tagok anyagi érdekeit veszélyezteti. Azonban a hatóság nem csak ezen egyesek nyerészkedése céljából összetákolt alapszabály megerősítésével követett el nagy mulasztást, ha­nem még nagyobbat , akkor, mikor a belátóbb tagok, az említett ügykezelést látva, meggyőződ­tek arról, hogy az egylet ily kezelés mellett fenn nem állhat, hanem ezen ügykezelés a jóhiszemű tagok legnagyobb megkárosításával járó leg­­csufasabb bukásra fog vezetni. 1901-ben Tusák János és társai felterjesztést intéztek a m. belügyminiszterhez, rámutattak a tapasztalt visszaélésekre és a tagokat fenyegető veszélyre és kérték az ügykezelés alapos megvizsgálá­sát és a tagok anyagi érdekeinek megóvása szempontjából az alapszabályok megfelelő mó­dosítását. Ekkor azonban a belügyi kormány a me­gyei hatóság közbejöttével az akkori megyei számvevőt küldte ki az egylet ügyeinek meg­vizsgálására és e hatósági kiküldött, mindent a legnagyobb rendben talált . Igaz,hogy a kiküldött hatósági számvizsgáló ezen ténykedése után nem sokára öngyilkos lett. Az igazgatóság azonban ezzel valósággal hatósági felhatalmazást nyert vétkes üzelmeinek még nagyobb mérvben való folytatására és ezen vizsgálat eredményére hivatkozva még na­gyobb számmal hálózhatta be a lakosokat, beíratván őket a tagok sorába. Sőt az egylet­nek fiókjai létesültek a közeli s távoli környék­beli községekben, még Tolnán és Mözsön is.­­ Annál inkább, mivel az így rehabilitált igazga­tóság bűnvádi feljelentést tett a bíróság előtt Tusák és társai ellen, kik csak nagy bajjal ke­rülhették el, hogy hatóság előtti alaptalan vá­daskodás miatt meg nem büntették őket. Az igazgatóság annál inkább is és annál könnyebben vihette keresztül visszaéléseit, mivel a 25. §. szerint az egylet elnökét, jegyzőjét és pénztárnokát a 11 tagból álló igazgatóság a­­ maga kebeléből választotta. Ezzel természete­sen minden felelőség az igazgatóságra hárul. De még ezen gyatra alapszabályt sem tar­totta meg az igazgatóság, így például nagyban s főleg hozzájárult a káros bukás előidézéséhez az is, hogy a 13. §­ azt rendeli, hogy­­ az egy­let tiszta hasznának 16 százaléka az elnök, az igazgatóság és a felügyelő-bizottság juta­lékát képezi az igazgatóság pedig, mikor jjnár j fent irt módon annyi tagot toborozott össze, hogy ezeknek eseti járulékaiból nemcsak egy-egy férj­hez ment leány tagnak nászjutaléka (1000 kor.) került ki, hanem még tetemes felesleg is maradt, ezen felesleget az egylet „tiszta hasznának“ minősítette és az igazgatóság tagjai közt felosz­totta és jutalomdijakat adott belőle elnöknek, pénztárnoknak, boldognak-boldogtalannak. Mikor aztán ily módon az örvény széléig vitte az igazgatóság az egyletet, folyó évi no­vember elejére rendkívüli közgyűlést hívott ösz­­sze. E gyülés tudomást szerezvén az egylet vál­ságos helyzetéről és az igazgatóság vétkes sáfár­­kodásáról, felfüggesztette az igazgatósággal együtt lázadó arab törzs közelében. Lieutenant Courcelle álmodozhatott tovább. Aissa szerette. Szerette a nomád leányok tiszta, mélységes, semmivel se törődő szerelmével, ő is szerette Aissát. Szerette egy európait nélkü­löző, erődben élő afrikai tiszt szenvedélyes vad­ságával. Az arab városka falain kívül sétált s meg­szomjazott. Úgy talált rá véletlenül a leány kuny­hójára. A leány vizet adott neki. — Zaeha ! (Köszönöm.) Hogy hivnak ? — Aissa. — Egyedül élsz itt? A kis arab leány kecskéire mutatott­— Hogy élnék egyedül . . . meg, birkáim is vannak. Most oda vannak a forrásnál inni. A slügi (kutya) kíséri őket. A hadnagy mosolygott. — Hát a szüleid ? — A szüleim, azok . . . Nem fejezte be a mondatát.­­Szemei felra­gyogtak, mint mikor valaki kincset talál. Meg­fogta a hadnagy blúzán az egyik gombot. — Szép gomb ... fényes. .. add nekem ... A hadnagy újra mosolygott , levágta a gombot. Tetszett neki a leányka mesterkéletlen naivsága. — Nesze... Majd eljövök megint « akkor hozok gyöngysort íb a nyakadra. Mindennap eljárt a leándere» gitánba v vitt Aiss Anná csecse becséket. A gyanútlan, tudatlan nomád leány igy fogott tüzet. (’) pedig tanította szeretni a puszták hamar felgyulladó vadvirágát. Egyszer aztán néhány európai nő jött a kis városkába, szórakoztatni a tiszteket — éne­kükkel. Egyiknek a kedvéért aztán elfeledkezett az ügylét további működését és kiküldött «igy 12 tagú bizottságot az egylet könyveinek és ügy­kezelésének megvizsgálására azon megbízatással, hogy működéséről egy újból összehívandó köz­gyűlésén jelentését terjessze elő Az újabb közgyűlést nem az ügyek veze­tésével megbízott bizottság hívta össze december 10-ére, hanem az igazgatóság és különféle mahi­­nációval igyekezett a közgyűlést félrevezetni. Ez azonban elsősorban a kiküldött bizottság jelenté­sének előterjesztését követelte. E jelentés ezután az igazgatóság visszaélé­seinek és vétkes szabálytalanságainak hosszú, so­rozatáról rántotta le a leplet, így például meg­tudták a tagok, hogy a legutóbbi közgyűlésről nem annak lefolyásához híven vették fel a jegy­zőkönyvet. Továbbá dacára annak, hogy a köz­gyűlés az igazgatóságnak bizalmatlanságot sza­vazott és betiltott minden be és kifizetést és az egylet ügyeinek intézésével a kiküldött bizott­ságot bízta meg, ennek a jegyzőkönyvben nyoma sem volt és mikor az egylet az ügykezelésre vo­natkozó iratok előadását kérte, Hahn Gyula el­nök fügét mutatott a bizottságnak. Azt mégis konstatálták a kiküldöttek, hogy az egylet­­ügyeiből folyó évi január óta nem volt elköny­velve semmi és az igazgatóság a közgyűlés le­tiltása ellenére is eszközölt kifizetéseket stb. A közgyűlés ennyi visszaélés hallatára egyik ámulásból a másikba esett. Ott került szóba egyeseknek azon üzérke­dése is, hogy 20—30 és még több idegen leányt, is beírattak, volt eset, hogy már esküvőjük után és felszedték azután igy az ezrekre menő nász­jutalékokat és ezáltal annyira megszaporitották a házasságok számit, hogy szegényebb tagok csak nehezen, vagy éppen nem is tudták min­denkor pontosan befizetni az eseti díjakat. Ez üzérek ott a gyűlésen is hangoztatták, hogy az ily módon hátralékban maradt tagok a 16. §. alkalmazásával az egyletből kizárassanak, hogy befizetéseiket az egylet javára elveszítsék, mert ezáltal felszámolás esetében legalább 30—40 szá­zalékkal felemeltetnék az ő osztalékuk. A közgyűlés ennyi vétkes visszaélés halla­tára újból kimondta az igazgatóság felfüggeszté­sét, Ravasz Lajos ev. tanító elnöklete alatt újból 12 tagú bizottságot küldött ki és felhatalmazta az egylet könyveinek és vagyonának átvételére és megbízta az ügyvitel és a számadások leg­alaposabb megvizsgálásával és az igazgatósággal való rendezésével. Hogy pedig a végleges rende­zésig új közgyűlést ne kelljen összehívni, egy 50 tagú választmányt bízott meg azzal, hogy a bi­zottságnak szükség esetben segítségére legyen és végül, ha békés úton nem rendezhetné az egylet ügyeit, büntető útra vigye és minden intézkedé­­­­séről jelentést terjesszen a közgyűlés elé Azonban a közgyűlés intézkedését és hatá­rozatait a­ kiküldött bizottság ez alkalommal sem foganatosíthatta, mivel az igazgatóság nem volt hajlandó az egylet vagyonát és könyveit a bizott­ságnak kiadni. De a legutóbbi közgyűlésre ki­küldött hatósági kiküldöttekhez : Niefergall köz­ségi főjegyzőhöz, sőt Rassovszky főszolgabiróhoz a kis egyszerű, műveletlen, félvad leánykáról. Elhagyta durván, kegyetlenül, az elégült vágyak lelkiismeretlenségével, mint mikor valaki eldob valamit, amire ráunt. Lelkiismeret, becsület, egy félvad leánnyal szemben, akit senki se kér szá­mon? . . . Eszébe se jutott. Csak mikor az euró­pai nők eltávoztak, kereste újra a kis arab leányt. Nem találta a gitánjában. A sátor üres volt. A leány eltűnt. Senki se tudta, hova. Hanem a leanderek édeskés illata, az ott maradt. Azt nem vitte magával. Az ott terjengett azután is. A bokrok virágai nyíltak tovább is. Az emlékeivel küzködő hadnagy újra fel­riadt. Katonái nyugodtan aludtak. Csak az előbbi szél fújt erősebben. Most a hegyek irányából jött s megborzongatta a lázas, álmatlan katonát. A selymes fű éles, bántó sziszegéssel suhogott körülötte. A virágok lehajtották fejeiket. A halfa­­bokrok tűszerű hegye idegránditó nyisszentéssel hajolt a szél irányába. Titokzatos zaj támadt a pusztán. Rejtelmes, hosszantartó sóhaj, mintha láthatatlan szellemek repülnének közel a földhöz s azoknak a köduszálya súrolná a bokrokat foly­ton, kínosan, ijesztve. Az Ouled-Drama habjai sistergő tajtékkal vágják cseppjeiket a parthoz. Az Atlasok felől morajló zúgás kelt, mint a nagy szakadékok lassan elhaló dugása, ha a le­roppant szikla megáll a fenéken s zuhanása hang­ját tovább adják a szirtfokok. A katonák nem ébredtek fel. Elnyúlt tes­tüket betakarta, megvédte a magas fű. Csak Lieutenant Courcelle testén futott át valami hir­telen borzongás. Felkelt s összegombolta mellén a félig nyitott blúzt. — Biztos, hogy a láz gyötör ... Gépiesen nézett körül. Nem látta a kiállí­tott őrök silhuettjeit.

Next