Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-31 / 13. szám
A TOLNA MEGYEI ÚJSÁG HÚSVÉTI MELLÉKLETE \ Tavaszi da!.. Tegyük le a kopott,vedlett bundát, Ami majdnem téli bőrünkké lett, Kócos medvét faragva belőlünk, Melyet láncon táncoltat az élet! Tegyük le hát, hiszen a vén ég is Elnyűtte már szürke felöltőjét S foszladozó rongyain keresztül Mutogatja szép, kék ünneplőjét. Kövessük őt és öltsük magunkra Könnyű, vékony tavaszi ruhánkat, A reményt, mit az az eljövendő Nagy tél rólunk úgyis majd lerángat. De most még egy új tavasznál tartunk, Ne vágtassunk előre a télbe ... Az »elaggás« nevű gebe hátán — Vagy előbb — mind úgyis oda tér be. Csengő-bongó kis virágharangok Szava hív, hogy a tavasz felvirradt... A vendéget zöld smaragd-kehelyben Készen várja az ibolyaillat. Bűvös ital: józan öregeknek Erősítés egy-egy rövid kártya, De a mohó ifjúságnak lelkét A részegség mámorába fojtja. Jól van ez igy, azt a bódultságot Ne bántsátok, ne irigyeljétek, A csalódás jó feketekávé — Eljön úgyis, siettetni — vétek. Kóstolgassuk a serleget inkább, Édesebb-e, mint a régi termés? Ragyogóbb-e a mai verőfény, Mint a múlté, hova lelkünk elnéz? Hej, szomorú, sivár, meddő munka, Ha nagy múltat kis jelennel mérünk — A tavaszi akarások romján Könnye hígul sűrű, forró vérünk!. . . Tavaszittas fiatalság gúnyja Sose bántson! Vak még, nem tudhatja. Hogy a napfény ezeréves hegység jeges ormát is megcsókolgatja. Bizony, gyakran végigcsókolgatja, Hogy a dermedt hómezőt felkeltse a napsugár és hó szerelmének Hógörgeteg lehet a gyümölcse: Veszedelmes, ellenállhatatlan — Zúgó vihar a kengyelfutója, Büszke, ifjú erőt félresodró Pusztulás az uszály hordozója; Duhaj legény, ki szülőanyjára Emeli rút, háládatlan karját S eltiporja a völgyoldal mentén A tavasznak minden zsenge sarját. Nem akarunk mi — szürkülő fejjel — Zabolátlan hógörgeteg lenni; Ha a tavasz homlokon is csókol, Nem lesz abból veszedelem semmi! Csak elvetjük újból a magocskát, Mi március szent földjében termett, Hogy a tavasz új életre keltse Azt a régi fajta honszerelmet! — n. HÉT ESZTENDŐ! — 1914—1921 Hét esztendő! A szemem lehunyom És elindulok lassan a nyomán Egy álomtalan, sötét éjszakán . . . Uram! Igaz volt, az a sok csoda .... Az a sok büszke, véres diadal . . .. . A félvilággal dacoló magyar . . . ? Nagy bátorságnak elszánt fiai . . . Sok elrohanó, virágos vonat . . . Sok egetverő, büszke gondolat . . . ? Sok drága élet, millió halál . . .. A borzalmak, a vészek tengere . . . Ugye Uram, egy iszonyú mese? Mit elmesélni sohase lehet! A gyermekeim — ha este leülök — Elkérdezgetik: hogyan is volt Anyám Az elmúlt évek őszén, tavaszán ? Kínok vasmarka fogja torkomat . . . A szivem véres könnyek öntözik . . . Az arcom ég . . . mit? mit mondjak nekik? Hogy félistenként indított az Ég: Krisztus golgotát járt mindenikünk . . . S most . . . latrok közt veszik el életünk ! ? Hogy átölelem kicsi fejüket, Az arcom ég, a kezem úgy remeg . . . Az Igazságot igy ismerje meg Már a gyerek ? Uram az nem lehet! Adj a lelkembe nagy-nagy szent hitet Adj az ajkamra hivő szavakat Hogy mesélhessek nékik majd sokat: A nagy szent jövő — feltámadásról! KOVÁCSNÉ HUSZÁR JOLÁN. Költözködés Amazonfalváról. írta: Bodnár István. Apáthy Géza dr. félévi kórházi prakszis után otthagyta a fővárost. Szegény fiú volt. Úgy öklözte át magát az egyetemi éveken. A Menza kosztja után alig várta, hogy egyszer már igazi terített asztalhoz jusson. Határtalan boldogsággal vette tehát a táviratot, hogy Amazonfalva nagyközség egyhangú bizalommal (igaz, hogy több pályázó nem is akadt) községi orvosává választotta. Nem sok csomagolni valója volt. Meg is írta tüstént közeli megérkezésének a napját, amikor nagy megelégedéssel vágta be magát egy másodosztályú vasúti kocsi kis fülkéjébe. Hogy-hogy nem, Kelenföldig nem akadt utitársa. Addig tehát volt ideje számba venni utolsó maradványát annak a kis beszerzési kölcsönnek, amelyet egy bankfiú tanulótársa nem kis utánjárással, de annál nagyobb kamattal eszközölt ki számára. No, de jutott még egykét jó szivarra is. Rágyújtott. S annyi sok küzdelem után igazi boldog megelégedéssel eregette a bodor füstkarikákat. Kelenföldön aztán utitársa is akadt. Csinos kis fruska. Nemsokára kiderült, hogy negyedéves medika és hogy éppenség egy helyre utaznak. Persze így gyorsan repült az idő, bár leginkább szakmabeli dolgokról beszélgettek. De van ebben is némi gyönyörűség. S egyszer csak felugrott a csinos kis leány : — Itt volnánk kedves kolléga! Hanem készen van e a dikciója ? Mert úgy látom, várja a fél falus a deputáció ! — Engem ? — Hát persze, így szokták ezt Amazonfalván. De legyen nyugodt. Félév, vagy egy év múlva örülhet, ha parasztszekeret kap a vasúthoz, hanem most az urasági négyesfogat várja . . . — Nem értem. — Majd egyszer elmondom. De most Isten vele. — Nem kompromittálhatom magam, hogy vele utaztam. Megyek a kocsi másik oldalára, mintha a „női szakaszból“ szállanék ki. Apáthy dr. tétován nézett az érdekes leány után. Pödörgette a bajuszát, de a szép fruska vissza se nézett. Nem volt sok ideje, tehát a táskája után nyúlt. Kívül már hallatszott a harsány éljenzés, meg egy szeniori hang: doktor ur, doktor ur! A községi főjegyző volt, aki, mikor megbizonyosodott a személyazonosságról, tüstént belekapott az üdvözlő szónoklatba s gyönyörűen kivágta az aranyat. Az ország „hamupipőkéjéről“, a „közegészségügyről“ kezdett beszélni. De egy kis malőr történt. Egy nyelvbotlásból eredt hosszabb pauzánál, a nem várt csenden keresztül recsegett az állomásfőnököktől éppen akkor véletlenül (?) kilépő feleségének elég katonás hangja : — Húzd ki magad, lányom! Amire a tizennyolcéves kis Ilikének egyszeribe még egy jó bakaraszi szál rövidebb lett az amúgy is elég rövid szoknyája. A doktor ott, lükével szemben diszkrét zavarral sütötte le a szemét. De a közbeszólás miatt zavarba jött a papa is s hirtelen az esti bankettre is már gondosan előkészített koasztjába csapott át s oda lyukadt ki, hogy (nem tudni a doktort-e, vagy a — hamupipőke közegészségügyet ?) az Isten a mostani kondíciójában az emberi kor legvégső határáig éltesse !“ A fiatal doktor a — látottaktól és hallottaktól igazán meghatottan válaszolt. S a szűnni nemi akaró dörgő éljenzés között megkezdődött a díszbevonulás. Zsiga cigány, a községi állandó „pattantyús” azonban némi kis anakronizmust követett el. A még csak másnapra esedékes amazonfalvi híres csata évfordulójára kiadott puskaporból elcsípett egy töltésre valót s a kanyarodónál a következő reggelre már felállított rozsdás mozsárból, spontán elhatározással üdvlövést előlegezett. A megriadt lovak a nyavalyássá tett ünnepeket majd az árokba borították. De Zsiga is megkapta a magáét. A rozsdás ágyú kínjában visszafordult s a fojtás úgy vágta pofán, hogy mielőtt elájult volna, mindjárt kiköpött bagó helyett két teljesen ép zápfogat. De ennek is megvolt a maga egyoldalú haszna. Az új doktor mindjárt bemutathatta új műszereit és a tudományát. Igaz, hogy a gyerekszületéssel kapcsolatos nagy harapófogó a bőr-műszertokból szőrin szálán elveszett, de a póruljárt „tűzmester“ egy félórás gyomrozás után meg volt mentve, a ránk nézve oly szomorú emberhalandósági statisztika percentjének némi kis megjavítására. Az öreg Zsiga azonban minderre káromkodva azt jegyezte meg : — A Devlá vigye el, a minapi püspöki bevonulás mégiscsak jobban sikerült, hisz akkor csak a pispek ur ájult bele az árokba és csak a négyes fogat nyergesét találta fültövön az a bibes fujtás . . . Igaz, hogy ez meg ebbe beledeglett. De legalább egy hónapig bust evett a — familiá! . . . A képviselőtestület diszülését nem írom le. Hisz a fogadtatás csaja úgyis az esti bál volt. Részt vett azon az egész helybeli hotvoré. De a tapasztalatlan, fiatal doktor mindjárt a belépésnél elvetette a sulykot. Talán a későbbi, sok kényszertúrra gondolt, mert akaratlanul is így kiáltott fel: