Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1923-03-31 / 13. szám

A TOLNA MEGYEI ÚJSÁG­­ HÚSVÉTI MELLÉKLETE \ Tavaszi da!.. Tegyük le a kopott,­­vedlett bundát, Ami majdnem téli bőrünkké lett, Kócos medvét faragva belőlünk, Melyet láncon táncoltat az élet! Tegyük le hát, hiszen a vén ég is Elnyűtte már szürke felöltőjét S foszladozó rongyain keresztül Mutogatja szép, kék ünneplőjét. Kövessük őt és öltsük magunkra Könnyű, vékony tavaszi ruhánkat, A reményt, mit az az eljövendő Nagy tél rólunk úgyis majd lerángat. De most még egy új tavasznál tartunk, Ne vágtassunk előre a télbe ... Az »elaggás« nevű gebe hátán — Vagy előbb — mind úgyis oda tér be. Csengő-bongó kis virágharangok Szava hív, hogy a­ tavasz felvirradt... A vendéget zöld smaragd-kehelyben Készen várja az ibolyaillat. Bűvös ital: józan öregeknek Erősítés egy-egy rövid kártya, De a mohó ifjúságnak lelkét A részegség mámorába fojtja. Jól van ez igy, azt a bódultságot Ne bántsátok, ne irigyeljétek, A csalódás jó feketekávé — Eljön úgyis, siettetni — vétek. Kóstolgassuk a serleget inkább, Édesebb-e, mint a régi termés?­­ Ragyogóbb-e a mai verőfény, Mint­ a múlté, hova lelkünk elnéz? Hej, szomorú, sivár, meddő munka, Ha nagy múltat kis jelennel mérünk — A tavaszi akarások romján Kön­nye hígul sűrű, forró vérünk!. . . Tavaszittas fiatalság gúnyja Sose bántson! Vak még, nem tudhatja. Hogy a napfény ezeréves hegység jeges ormát is megcsókolgatja. Bizony, gyakran végigcsókolgatja, Hogy a dermedt hómezőt felkeltse­­ a napsugár és hó szerelmének Hógörgeteg lehet a gyümölcse: Veszedelmes, ellenállhatatlan — Zúgó vihar a kengyelfutója, Büszke, ifjú erőt félresodró Pusztulás az uszály hordozója; Duhaj legény, ki szülőanyjára Emeli rút, háládatlan karját S eltiporja a völgyoldal mentén A­ tavasznak minden zsenge sarját. Nem akarunk mi — szürkülő fejjel — Zabolátlan hógörgeteg lenni; Ha a tavasz homlokon is csókol, Nem lesz abból veszedelem semmi! Csak elvetjük újból a magocskát, Mi március szent földjében termett, Hogy a tavasz új életre keltse Azt a régi fajta honszerelmet!­­ — n. HÉT ESZTENDŐ! — 1914—1921 Hét esztendő! A szemem lehunyom És elindulok lassan a nyomán Egy álomtalan, sötét éjszakán . . . Uram! Igaz volt, az a sok csoda .... Az a sok büszke, véres diadal . . .. . A félvilággal dacoló magyar . . . ? Nagy bátorságnak elszánt fiai . . . Sok elrohanó, virágos vonat . . . Sok egetverő, büszke gondolat . . . ? Sok drága élet, millió halál . . .. A borzalmak, a vészek tengere . . . Ugy­e Uram, egy iszonyú mese? Mit elmesélni sohase lehet! A gyermekeim — ha este leülök — Elkérdezgetik: hogyan is volt Anyám Az elmúlt évek őszén, tavaszán ? Kínok­ vasmarka fogja torkomat . . . A szivem véres könnyek öntözik . . . Az arcom ég . . . mit? mit mondjak nekik? Hogy félistenként indított az Ég: Krisztus golgotát járt mindenikünk . . . S most . . . latrok közt veszik el életünk ! ? Hogy átölelem kicsi fejüket, Az arcom ég, a kezem úgy remeg . . . Az Igazságot igy ismerje meg Már a gyerek ? Uram az nem lehet! Adj a lelkembe nagy-nagy szent hitet Adj az ajkamra hivő szavakat Hogy mesélhessek nékik majd sokat: A nagy szent jövő — feltámadásról! KOVÁCSNÉ HUSZÁR JOLÁN. Költözködés Amazonfalváról. írta: Bodnár István. Apáthy Géza dr. félévi kórházi prakszis után otthagyta a fővárost. Szegény fiú volt. Úgy öklözte át ma­gát az egyetemi éveken. A Menza kosztja után alig várta, hogy egy­szer már igazi terített asztalhoz jusson. Határtalan boldogsággal vette tehát a táviratot, hogy Amazonfalva nagyközség egyhangú bizalommal (igaz, hogy több pályázó nem is akadt) községi orvosává választotta. Nem sok csomagolni valója volt. Meg is írta tüstént közeli megérke­zésének a napját, amikor nagy meg­elégedéssel vágta be magát egy má­sodosztályú vasúti kocsi kis fülké­jébe. Hogy-hogy nem, Kelenföldig nem akadt utitársa. Addig tehát volt ideje számba venni utolsó ma­radványát annak a kis beszerzési kölcsönnek, amelyet egy bankfiú ta­­nulótársa nem kis utánjárással, de annál nagyobb kamattal eszközölt ki számára. No, de jutott még egy­két jó szivarra is. Rágyújtott. S annyi sok küzdelem után igazi bol­dog megelégedéssel eregette a bodor füstkarikákat. Kelenföldön aztán utitársa is akadt. Csinos kis fruska. Nem­sokára kiderült, hogy negyedéves medika és hogy éppenség egy helyre utaznak. Persze így gyorsan repült az idő, bár leginkább szakmabeli dolgokról beszélgettek. De van ebben is némi gyönyörűség. S egyszer csak felugrott a csinos kis leány : — Itt volnánk kedves kolléga! Hanem készen van e a dikciója ? Mert úgy látom, várja a fél falu­s a de­putáció ! — Engem ? — Hát persze, így szokták ezt Amazonfalván. De legyen nyugodt. Félév, vagy egy év múlva örülhet, ha parasztszekeret kap a vasúthoz,­­ hanem most az urasági négyesfogat várja . . . — Nem értem. — Majd egyszer elmondom. De most Isten vele. — Nem kompro­mittálhatom magam, hogy vele utaztam. Megyek a kocsi másik ol­dalára, mintha a „női szakaszból“ szállanék ki. Apáthy dr. tétován nézett az ér­dekes leány után. Pödörgette a baju­szát, de a szép fruska vissza se né­zett. Nem volt sok ideje, tehát a táskája után nyúlt. Kívül már hal­latszott a harsány éljenzés, meg egy szeniori hang: doktor ur, doktor ur! A községi főjegyző volt, aki, mikor megbizonyosodott a személyazonos­ságról, tüstént belekapott az üdvözlő szónoklatba s gyönyörűen kivágta az­­­ aranyat. Az ország „hamupipőkéjéről“, a „közegészségügyről“ kezdett beszélni. De egy kis malőr történt. Egy nyelv­botlásból eredt hosszabb pauzánál, a nem várt csenden keresztül recsegett az állomásfőnököktől éppen akkor véletlenül (?) kilépő feleségének elég katonás hangja : — Húzd ki magad, lányom! Amire a tizennyolcéves kis Iliké­nek egyszeribe még egy jó bakarasz­­i szál rövidebb lett az amúgy is elég rövid szoknyája. A doktor ott, lükével szemben diszkrét zavarral sütötte le a szemét. De a közbeszólás miatt zavarba jött a papa is s hirtelen az esti ban­kettre is már­ gondosan előkészített koasztjába csapott át s oda lyukadt ki, hogy (nem tudni a doktort-e, vagy a — hamupipőke közegészség­­ügyet ?) az Isten a mostani kondíció­jában az emberi kor legvégső hatá­ráig éltesse !“ A fiatal doktor a — látottaktól és hallottaktól igazán meghatottan válaszolt. S a szűnni nem­i akaró dörgő éljenzés között megkezdődött a díszbevonulás. Zsiga cigány, a községi állandó „pattantyús” azonban némi kis­­ anakronizmust követett el. A még csak másnapra esedékes amazonfalvi híres csata évfordulójára kiadott puskaporból elcsípett egy töltésre valót s a kanyarodónál a következő reggelre már felállított rozsdás mo­zsárból, spontán elhatározással üdv­lövést­ előlegezett. A megriadt lovak a nyavalyássá tett ünnepek­et majd az árokba borították. De Zsiga is megkapta a magáét. A rozsdás ágyú kínjában visszafordult s a fojtás úgy vágta pofán, hogy mielőtt elájult volna, mindjárt kiköpött bagó helyett két teljesen ép zápfogat. De ennek is megvolt a maga egy­oldalú haszna. Az új doktor mind­járt bemutathatta új műszereit és a tudományát. Igaz, hogy a gyerek­­születéssel kapcsolatos nagy harapó­fogó a bőr-műszertokból szőrin szálán elveszett, de a póruljárt „tűzmester“ egy félórás gyomrozás után meg volt mentve, a ránk nézve oly szomorú emberhalandósági statisztika per­centjének némi kis megjavítására. Az öreg Zsiga azonban minderre káromkodva azt jegyezte meg : — A Devlá vigye el, a minapi püspöki bevonulás mégiscsak jobban sikerült, hisz akkor csak a pispek ur ájult bele az árokb­a és csak a négyes fogat nyergesét találta fül­­­tövön az a bibes fujtás . . . Igaz, hogy ez meg ebbe beledeglett. De legalább egy hónapig bust evett a — familiá! . . . A képviselőtestület diszülését nem írom le. Hisz a fogadtatás csaja úgyis az esti bál volt. Részt­­ vett azon az egész helybeli hotvoré. De a tapasztalatlan, fiatal doktor mindjárt a belépésnél elvetette a sulykot. Talán a későbbi, sok kény­szer­túrra gondolt, mert akaratlanul is így kiáltott fel:

Next