Történelmi szemle, 1981 (24. évfolyam)
1. szám - Tanulmányok - Engel Pál: A honor (A magyarországi feudális birtokformák kérdéséhez)
ENGEL PÁL Feudális intézményekről lévén szó, talán nem meglepő, hogy az alábbi kutatásokhoz a 14-15. századi királyi várak vizsgálata szolgált kiindulópontul. Miközben a Zsigmond-kor politikai viszonyait próbáltam meg rekonstruálni, arra az érdekes fölfedezésre kellett jutnom, hogy a 14. században az ország várainak és váruradalmainak mintegy a fele úgynevezett királyi vár (castrum regale) volt. Fügedi Erik időközben ugyanezt az eredményt kapta saját kutatásai alapján, mai ismereteink szerint pedig egészen pontosan 150(±)-ben állapítható meg az 1382-ben királyinak minősülő várak száma. Lesznek talán, akik ezt kevésre becsülik. Tény azonban, hogy ehhez fogható „királyi vagyon" — bármit értsünk is pillanatnyilag ezen a fogalmon - soha többé nem halmozódott fel történelmünk során uralkodóink kezén, és a királyi várbirtok túlsúlya egészen sajátos, többé nem ismétlődő és a későbbi korok kutatójának szinte elképzelhetetlen módon determinálta a 14. századi táj és ország társadalmi és politikai arculatát. Királyi várak, királyi uradalmak voltak később is. A számuk azonban soha többé nem mérhető össze az Anjou-korival. A várbirtoknak azt az elképesztő mérvű pusztulását, ami az 1382. utáni évszázadban végbement, a legjobban egyetlen számadat érzékeltetheti: Nagy Lajos halálakor, mint mondtam, 150 királyi vár volt az országban, 1498-ban ugyanezen a területen mindössze 26. Az Anjou-kort tehát egyebek között a királyi várak abszolút hegemóniája is jellemezte. Hogyan nyilvánult ez meg a mindennapok életében? Mit jelentett valójában a „királyi vár"? Miképpen gyakorolta fölöttük hatalmát a király, miben állt ez a hatalom, milyen helyet kaptak várai és azoknak urai a társadalomban és a politikában? Hiszen azt könnyű belátni, hogy az uralkodó a várait semmiképpen sem személyesen, hanem valamiféle módon más személyek közbeiktatásával „bírta". A 14. századi királyi várak kérdésével a legutóbb Fügedi Erik foglalkozott viszonylag részletesen, ő is, miként a korábbi kutatás, abból a természetesnek látszó feltevésből indult ki, hogy az Anjouk várait általában a királytól kinevezett várnagyok (castellani) igazgatták, akiknek — mint vélte - „az uradalmon belüli igazgatási és gazdasági tevékenysége valószínűleg nem sokban különbözött a magánbirtokok várnagyainak hasonló tevékenységétől". Fügedi azt is megállapította, hogy a várnagy esetenként két, sőt olykor több várat is igazgatott, ezt a jelenséget azonban végeredményben kivételnek fogta fel, és vizsgálódásai alapjául mindvégig az „egy vár - egy várnagy" elvét tette meg. Úgy vélem, ez az oka annak, hogy számos értékes részmegállapítása ellenére a probléma gyökeréig végül is nem jutott el. Azt a feltevést ugyanis, hogy az Anjou-királyok várnagyok útján igazgatták váraikat, a tapasztalat nem erősíti meg, ezért bármily kézenfekvő is, el kell ejtenünk. A 14—15. század kormányzati rendszerében a királytól kinevezett castellanus mind jobban ritkuló jelenség, s ennek megfelelően a királyi váraknak mind nagyobb, de eleve túlnyomó részét nem várnagyok kezén találjuk. Pontosan: a vár élén álló és azt ténylegesen igazgató tisztségviselőt rendszerint nem a király nevezi ki, akit pedig a király a várai élére állított, az a legtöbbször nem várnagy, hanem magasabb rangú személy. 3Vö. Engel P.: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban. Bp., 1977. 30. Fügedi E.: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Bp., 1977. 87. 4 A királyi várak számának 1382-1498 közötti alakulását egy külön tanulmányom fogja tartalmazni, a számadatokat onnan előlegeztem. 5 Fügedi i. m. 68-91 (az i. h.: 72).