Újhegyi Béla: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig 1. A-H - Történeti, nép- és földrajzi könyvtár 52. (Temesvár, 1892)
Bevezetés
BE VEZETES. Virtus in probe relucet. I. Különlegessége a magyar genealógiának, hogy a legtöbb hazai nemes családot valamely nemzetségtől (genus) le tudja származtatni, miből a tudományos élvezeten felül gyakorlati haszon is háramlik. Azon időből, mikoron állandó családnevek még nem hivatoztak és ugyanegy családnak tagjait, még jó, ha birtokaik után jelölték, külföldi okiratokban vajmi ritkán lehet ezek összetartozását fölismerni. Ellenben a magyar okiratok, melyekben elég gyakran ki van téve az illetők nemzetsége is, azonnal lehetővé teszik a törzsrokonság felismerését. Igaz ugyan, hogy e tekintetben a magyar okiratok is nem ritka esetben hol hézagosak, hol következetlenek. Megesik, hogy ugyanazon személy nemzetségét egy évben kelt számos okirat megnevezi, számos más elhallgatja, hogy míg jelentéktelen emberek nemzetsége meg van nevezve, a középkor legkiválóbb családjai és kimagasló alakjai nemzetségéről felvilágosítást nem nyerünk. Mindamellett azt hiszem , nem lehet szebb és háladatosabb feladata a magyar genealógusnak, mint a magyar nemzetségek, az egyes családok, jeles férfiak hovatartozásának kutatása, mi által a magyar történetírásnak — úgy vagyok meggyőződve — jelentős szolgálatot teszünk. * * * Sokáig, szinte századunk derekáig, azt hittük, hogy a hazai koriratokban előforduló „de genere“ megjelölés (melylyel csakis a régi rómaiaknál találkozunk meg) egykorú a magyaroknak Európában való megjelenésével, s az úgynevezett történeti jog által szentesített intézmény. Krónikáink előadásából fel voltunk jogosítva a felvétre, hogy az Európába költözött magyar nemzet bizonyos számú nemzetségből állott, melyek utódai a törzsökös magyarok. A körülmény, hogy a hazánkba költözött idegenek e szokást szintén elsajátították, még inkább megerősített a véleményben, hogy a de genere megnevezés ősrégi szokás.