Törvényhozók Lapja, 1932 (1. évfolyam, 1. szám)
A magánjogi kodifikáció problémája Írta: Dr Kolosváry Bálint ny. r. egyet, tanár Önmagában véve a jogrendszer valamely elkülönült ágának szerves és egységes újraszabályozása — amit közönségesen és hagyományszerűen „kodifikáció“-nak szokásos nevezni: nem mehetne sohasem problémaszámba. Az élő jog t. i. mely az ő alkalmazásában a folyton változó gazdasági és társadalmi viszonyokhoz simulva könnyen bizonytalanná és szétfolyóvá válhatik: rendbeszedését, megrögzítését, ellentéteinek egységes elvi alapokon való kiegyenlítését a természetes evolúció egyik mozzanataként szükségszerűleg hozná magával. Problémává emel mégis minden kodifikációt az az elválaszthatatlanul szoros összefüggés, mely közte és az államélet politikai vonatkozásai között gyakran kibogozhatatlan szövevénnyé fonódik össze és a külső — tehát nem a jogrendszer belső elemeiből és esetleges fogyatékosságaiból eredő — körülmények és hatótényezők beláthatatlan sorával a jog természetes fejlődésénekazt a fázisát, melyet korszakos határkő gyanánt a rendszer egyik-másik részének kódexekbe való öntése jelez, fennakaszthatja. Nem is jogi probléma ekként a kodifikáció, hanem politikai. Megvalósulásának feltételei az imént jelzett külső körülményeken fordulnak meg. Háborúk és belső zavarok, a társadalmi rétegek nyugtalankodása, gazdasági és politikai válságok és az ezeknek megfelelő szellemi áramlatok egymással vívott küzdelmei és mindaz, ami ezekkel az életjelenségekkel ezer és ezer vonatkozásban összefügg, kizárják azt a nyugodt és munkára alkalmassá tevő atmoszférát, melyben a mindenkori alkotmány szerinti törvényhozó hatalom a kodifikáció nagy művét tető alá hozhatja. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem egy gondosan előkészített kodifikációt hiúsított meg hirtelenül beállott időszerűtlensége, mert következményeiben és hatásaiban sokkal kisebb jelentőségű, de a megoldás szempontjából máról-holnapra égetővé vált kérdések a napirendről leszorították. . Úgy látszik, hogy valami ehhez hasonló sors készül ráfeküdni a legújabb magyar kodifikatórius törekvésre is, amely „A magyar magánjog törvénykönyve“ cím alatt 1928 március 1-én előterjesztett kormányjavaslattal került az országgyűlés elébe. Azóta több mint 4 esztendő telt el és a kodifikáció ismét elakadt. A magyar törvényhozást ezer más kérdés foglalkoztatja; — a magánjogi kódex nap-nap után veszít „időszerűségéből“; — s talán jobb is, ha az a hatalmas gondolat és intézményvilág, mely benne testet öltött, nem kerül a mai parlamentáris viszonyok között a nagy alkotások számára hálátlan feltételek mellett a tárgyalások szőnyegére. Mindenesetre érdekes jelenség, hogy a magánjog kodifikációját nem először hiúsítja meg szinte végzetszerűen és úgyszólván az utolsó pillanatban az állam életében elkövetkezett katasztrofális fordulat és a közállapotoknak minden irányú válságos megvonaglása. Az egyetemes érdeklődés az ilyen mélyreható megrázkódtatások a maga teljességében a ma és a holnap kérdéseihez kötik és a messze jövőre szóló alkotások számára nem biztosítják a szükséges előfeltételeket. Elég e részben három szomorú történelmi dátumra utalnunk. Ezek: a mohácsi vész (1526), az 1848/49-iki szabadságharc bukása és Trianon (1921). Ezek a dátumok egyetemes jogrendszerünkben óriási horderejű változásoknak a jelzőkövei. Mindenik a legkritikusabb pillanatokban szakította félbe az állami és társadalmi élet gördülőbe jutott, hatalmas előrefejlődését és szabad kibontakozását. Mohács, az egykor európai nagyhatalomszámba menő Magyarországnak már megindult hanyatlására, szétesésére tette rá a zárókövet s a magyar jogrendszer fejlődését, mely akkor is a kodifikáció felé tájékozódott, az alig néhány évvel azelőtt elkészült Tripartitumnál rögzítette meg. Az 1848/49 évi szabadságharc leverésével a rendiség bilincseiből kibontakozó, megújhodó Magyarország, nemzeti jogától, állami önállóságával együtt megfosztatott és a tőle lélekben, szellemben idegen osztrák jogrendszer uralma alá került. A közel tíz év múlva 1861-től kezdve visszaállított hazai jog gyors ütemben elindult modernizálódását és széles arányú kifejlődését a magánjog öt évtizeden át előkészített kódexe lett volna hivatva megkoronázni — ám, az 1915-ben az országgyűlés előtt fekvő kormányjavaslat a nagy háború tragikus problémái között háttérbe szorulva a napirendről lecsúszott s a trianoni „békeszerződés“ a területe ’/3 részével megcsonkított országot a belső jogalkotás vonatkozásaiban is új helyzet és új feladatok elé állította. így került immár negyedik és gyökeresen átdolgozott alakjában újra a törvényhozás elé a magyar magánjog törvénykönyvének tervezete, azzal a kifejezett ambícióval, hogy általa és benne a sok tekintetben önálló utakon fejlődött történelmi jog a jövendő nemzedékek számára szilárd alapokra helyezve biztosíttassék. A megvalósulás küszöbét tehát az 1928 évi javaslat is ugyanazon célkitűzéssel készült átlépni, melylyel néhai Erdély Sándor igazságügyminiszter 1898 január 14-én a kodifikáló bizottság I. teljes ülésének tárgyalásait megindította: „A magyar magánjog kódexének megalkotásánál Werbőczi módszerét kell követnünk.