Törvényhozók Lapja, 1932 (1. évfolyam, 1. szám)

A magánjogi kodifikáció problémája Írta: Dr Kolosváry Bálint ny. r. egyet, tanár Önmagában véve a jogrendszer valamely elkülö­nült ágának szerves és egységes újraszabályozása — amit közönségesen és hagyományszerűen „kodifiká­­ció“-nak szo­kásos nevezni: nem mehetne sohasem problémaszámba. Az élő jog t. i. mely az ő alkalmazásában a foly­ton változó gazdasági és társadalmi viszonyokhoz si­mulva könnyen bizonytalanná és szétfolyóvá válha­­tik: rendbeszedését, megrögzítését, ellentéteinek egy­séges elvi alapokon való kiegyenlítését a természetes evolúció egyik mozzanataként szükségszerűleg hozná magával. Problémává emel mégis minden kodifikációt az az elválaszthatatlanul szoros összefüggés, mely közte és az államélet politikai vonatkozásai között gyakran kibogozhatatlan szövevénnyé fonódik össze és a külső — tehát nem a jogrendszer belső elemei­ből és esetleges fogyatékosságaiból eredő — körülmé­nyek és hatótényezők beláthatatlan sorával a jog ter­mészetes fejlődésének­­azt a fázisát, melyet korszakos határkő gyanánt a rendszer egyik-másik részének kó­dexekbe való öntése jelez, fennakaszthatja. Nem is jogi probléma ekként a kodifikáció, ha­nem politikai. Megvalósulásának feltételei az imént jelzett külső körülményeken fordulnak meg. Háborúk és belső zavarok, a társadalmi rétegek nyugtalanko­dása, gazdasági és politikai válságok és az ezeknek megfelelő szellemi áramlatok egymással vívott küzdel­mei és mindaz, ami ezekkel az élet­jelenségekkel ezer és ezer vonatkozásban összefügg, kizárják azt a nyu­godt és munkára alkalmassá tevő atmoszférát, mely­ben a mindenkori alkotmány szerinti törvényhozó ha­talom a kodifikáció nagy művét tető alá hozhatja. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem egy gondo­san előkészített kodifikációt hiúsított meg hirtelenül beállott időszerűtlensége, mert következményeiben és hatásaiban sokkal kisebb jelentőségű, de a megoldás szempontjából máról-holnapra égetővé vált kérdések a napirendről leszorították. . Úgy látszik, hogy valami ehhez hasonló sors ké­szül ráfeküdni a legújabb magyar kodifikatórius tö­rekvésre is, amely „A magyar magánjog törvény­­könyve“ cím alatt 1928 március 1-én előterjesztett kormányjavaslattal került az országgyűlés elébe. Azóta több mint 4 esztendő telt el és a kodifikáció ismét elakadt. A magyar törvényhozást ezer más kérdés foglalkoztatja; — a magánjogi kódex nap-nap után veszít „időszerűségéből“; — s talán jobb is, ha az a hatalmas gondolat és intézményvilág, mely benne tes­tet öltött, nem kerül a mai parlamentáris viszonyok között a nagy alkotások számára hálátlan feltételek mellett a tárgyalások szőnyegére. Mindenesetre érdekes jelenség, hogy a magánjog kodifikációját nem először hiúsítja meg szinte végzet­szerűen és úgyszólván az utolsó pillanatban az állam életében elkövetkezett k­atasztrofális fordulat és a közállapotoknak minden irányú válságos megvonag­­lása. Az egyetemes érdeklődés az ilyen mélyreható megrázkódtatások a maga teljességében a ma és a holnap kérdéseihez kötik és a messze jövőre szóló alkotások számára nem biztosítják a szükséges elő­feltételeket. Elég e részben három szomorú történelmi dátumra utalnunk. Ezek: a mohácsi vész (1526), az 1848/49-iki szabadságharc bukása és Trianon (1921). Ezek a dátumok egyetemes jogrendszerünkben óriási horderejű változásoknak a jelzőkövei. Mindenik a legkritikusabb pillanatokban szakította félbe az ál­lami és társadalmi élet gördülőbe jutott, hatalmas előrefejlődését és szabad kibontakozását. Mohács, az egykor európai nagyhatalomszámba menő Magyarországnak már megindult hanyatlására, szétesésére tette rá a zárókövet s a magyar jogrend­szer fejlődését, mely akkor is a kodifikáció felé tájé­kozódott, az alig néhány évvel azelőtt elkészült Tri­­partitumnál rögzítette meg. Az 1848/49 évi szabadságharc leverésével a rendi­ség bilincseiből kibontakozó, megújhodó Magyaror­szág, nemzeti jogától, állami önállóságával együtt megfosztatott és a tőle lélekben, szellemben idegen osztrák jogrendszer uralma alá került. A közel tíz év múlva 1861-től kezdve visszaállí­tott hazai jog gyors ütemben elindult modernizálódá­sát és széles arányú kifejlődését a magánjog öt évti­zeden át előkészített kódexe lett volna hivatva meg­koronázni — ám, az 1915-ben az országgyűlés előtt fekvő kormányjavaslat a nagy háború tragikus prob­lémái között háttérbe szorulva a napirendről lecsú­szott s a trianoni „békeszerződés“ a területe ’/3 részé­vel megcsonkított országot a belső jogalkotás vonat­kozásaiban is új helyzet és új feladatok elé állította. így került immár negyedik és gyökeresen átdol­gozott alakjában újra a törvényhozás elé a magyar magánjog törvénykönyvének tervezete, azzal a kife­jezett ambícióval, hogy általa és benne a sok tekin­tetben önálló utakon fejlődött történelmi jog a jö­vendő nemzedékek számára szilárd alapokra helyezve biztosíttassék. A megvalósulás küszöbét tehát az 1928 évi javas­lat is ugyanazon célkitűzéssel készült átlépni, mely­­lyel néhai Erdély Sándor igazságügyminiszter 1898 január 14-én a kodifikáló bizottság I. teljes ülésének tárgyalásait megindította: „A magyar magánjog kódexének megalkotásánál Werbőczi módszerét kell követnünk.

Next