Trianoni Szemle, 2017 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2017-01-01 / 1-2. szám

Rossz kiegyezések, alkuk a fejünk fölött, miközben felettünk keselyűk hada körözött, és lecsap ma is, legyen a neve miszter vagy tovaris. Akkor még szarházy kórusban szólt a vivát, elveszejtésünkre azóta is a megvezetett világ éljent kiált. Noha a zem tudta végre, Jan Palach és Bauer Sándor önkéntes vére, eltiport szabadságküzdelmeinkkel tetézve, visszaszáll az elaggott múmiák fejére. A Kiegyezés nem legyőzetes, híg álom, nem szabadesés, mert a tehetetlen tömegnek, melyet bárkik, bármire felhergelnek, súlya húz, génjeibe kódolt vágykép az önálló állam, hát nehéz, és nem olyan ritkán, vonzerővel belejezett, jókor színrelépett titán, ideig-óráig szabja medrét az áradatnak, de nem a nyíró kultikus taligákat felvontató hadnak, meglehet, egy zsákba-tánc, ki ritmust váltna, megfeszül a lánc. Kiegyezés, ugrás a sötétbe, ahol a Hold­ sem­ oldhatja ború, vékony a mezsgye, megmaradás vagy polgárháború. Inkább élni együtt közös gyomorbugyorban, koli baktériumként bandériumban. Königgrétz után lovagias illedelem-e a módi? Egy nemzetért kötelesség-e zsarolni? Azóta is hányszor késztetett szembenézni a történelem­ valódi: mindaz, ami nyerhető, elaggott, ócska holmi. A kiegyezés nem legyőzetes! Vereséghez sok, győzelemhez kevés. Orosz pikákkal ösztökélt előzmény, didergető fagyba mélyhűtött remény! Feleljenek azok, kiknek felelniük kell, mert elrontották a nemzeti jövőt, el a múltat, sebeink mindig fölfakadva kiújulnak, nincs­ válaszok rothadni kész zöld halma még hány veremre lel? Messzi időkből a Ne bántsd a magyart! feljajdulás előtt, mikorra a haza az agyaras kínokba belenőtt, megpróbálták 907-ben, a Pozsonyi csatában, Ludovicusék eltiporni népünk, hatalma növekvő teljében, akarták, írmagja szakadva többé ne éljen, tapostassék elemésztő sárba színe virágában. (Azóta is hányszor, de hányszor törtek ránk lankadatlan, elátkozott Éden ez a Kárpátmedence-katlan!)

Next