Tükör, 1939 (7. évfolyam, 1-8. szám)
1939-01-01 / 1. szám
ságomat és azt, hogy most messze, nagyon messze kerültem tőlük ... A zene szépsége, a morajló vadonban felénk szűrődő hangok varázsa mindannyiunkat szívenfogott. Most már vidámabb lemezt tettem fel, de alig hangzott el néhány akkord, a folyó felől evezők munkája, loccsanások hallatszottak, azután németül felénk kiáltott valaki: — Halló, kivan ott? Fehér ember? — Pillanat alatt megállítottam a forgó lemezt és villanylámpámat felvillantva a folyó felé irányítottam a fénysugarat. Félvéreimet hátraparancsoltam, mire a karácsony derűsen kedves hangulatából pillanatok alatt harcrakész küldőkké, az őserdők fiaivá változtak. A hosszú sugárkéve rávetődött a kis folyóra, megvilágítva a partnak tartó bárkát. A fénysáv rajtuk pihent, amíg partot nem értek. Fél perccel később hosszú szál ember lépett ki evezősei közül a parti fövényre. — H. C.Boy, — mutatkozott be, mikor kezet fogtunk •— rovarkutató vagyok, — tette hozzá — de micsoda meglepetés! Már azt hittem, képzelődöm, mikor a sötét, magányosnak hitt éjszakában a kedves, hazai hangok bárkámig szűrődtek. Pillantásom rásiklott fénybeli fürdő bárkájára, bőségesnek látszó felszerelésére és négy emberére. Vadászkísérőim, mikor látták, hogy derűsen beszélgetünnk és a tábor felé tartunk, lementek a partra, hogy segítsenek az újonnan “jötteknek bárkájukat partra húzni. Nagy nyaláb száraz rőzsét dobtam a hamvadájtűzre és a felcsapó lángok vöröses fénybe burkolták táborunkat. H. C. Boy érdeklődéssel nézett körül, látszott rajta, hogy nem régen csöppenhetett át Európából a gyakorlati tudományok világába. Karácsonyesti találkozásunk nagy meglepetés volt, mert mindenütt inkább számíthattunk arra, hogy emberi teremtményre bukkanunk, mint itt, százkilométerekre az Amazontól, a Jatapu folyó vad, viszontagságos életű világában. A német rovargyűjtő tört portugál nyelven adta ki utasításait embereinek. Percekkel később már nagyobb, hatalmasabb lánggal égett a tűz, forrt az új üstben a víz és készült a jól felszerelt bárka .kincses mélyéről kikerült, nekünk már második, karácsonyesti lakoma . . . H. C. Roy bárkáján látszott a felkészültség, a német alaposság és az elméleti tudományok minden nagyszerűsége. Gazdája büszke is volt rá, mert percek alatt szinte alapjaiban megváltozott táborunk képe. A friss irtás közepén összerakható asztal állt, körülötte tábori székek és az asztalon, a fehér abroszon a fény hatalmas udvarát körülvetítő, karbidlámpa. A fehér zopnáritányérok, a friss sültek, konzervgyümölcsök és a sokféle ínyencfalat derűs, kedélyes hangulatot keltettek. Embereink is összebarátkoztak a nagy lángra gyúlt tűz világossága mellett. Vacsora után H. C. Roy megkért, mutassam meg gyűjtésemet . . Szívesen eleget tettem kérésének, miközben vendégem a lámpa világosságától odacsalt rovarokat, éjjeli lepkéket igyekezett nagy szorgalommal üvegjeibe, dobozaiba gyűjteni. Achillát és Jüant magam mellé szólítottam és megindultunk a vacsbőrgöngyölegek, a ketrecek felé. A vadállatok és óriáskígyók a lámpafénybe meredő nyugtalan, vagy hideg tekintete nem hozta ki nyugalmából H. C. Boyt egészen addig, míg egy ágdarabbal meg nem érintette egyik óriáskígyó ciframintás, oszlopvastagságú törzsét. Az érintésnél a német tudós riadtan ugrott vissza, mert a vad hüllő, mint egy elszabadult rugó vágódott neki a ketrec dróthálójának. A jaguárkölykök fújva, vinnyogva húzódtak ládájuk leg-