Tükör, 1940 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1940-01-01 / 1. szám

Monsieur Maginot nevét először 1933- ban hallottam. Párisból utaztunk autón a Saar-vidék felé s útközben, egy chalons­­sur-marnei vadaskert közepén álló kis kastélyban, esti kandallótűz körüli be­szélgetés során bukkant fel ez az azóta világhírűvé lett név, Maginot hadügyi államtitkáré, aki 1914-ben közlegényként vonult be s 1918-ban őrmesteri rangban szerelt le, hogy aztán, mint hadügyminisz­ter megépítse a híres erődvonalat a német határon. Másnap és a rákövetkező napon ott kószáltunk a verduni csatatér és a Magi­­not-vonal között. A mourmelon-le-grandi repülőtérről felszálló «SAB 20» típusú éjszakai bombázók motordörgése kísért az egykori verduni pokol felé, ahol 600,000 érta KERTÉSZ RÓBERT férfi adta életét hazájáért. Ez a tájék hadászatilag ismét kiépült : a Verdun— Metz—Nancy—Belfort-vonal ma a Magi­not vár­lánc harmadik acélsora. Kényel­mesen megfigyelhettük még laikus szem­mel is, hogy a völgygátak érdekes le­zárásai, a lapályos részeket uraló magas­sági pontok mind­e­­ kopások. Furcsa formájú, de színben a környezethez simuló buckák, rézsűk mutatkoznak, különlege­sen levágott szélű meredélyek, fűvel, ala­csony cserjéssel benőve, de sehol egyetlen fa sem. Aki valaha látott álcázott erődö­ket, tudja, hogy valóságos vár­lánc köz­pontjába vezet az út. (A kilométerköveket bronz rohamsisak és babérág díszíti s raj­tuk a felírás : «voie sacré», szent út.) Fantasztikus a szcenéria, ha a képzelet visszaszáll azokba az időkbe, amikor re­megtek a bíborlila dombok és pergőtűz, alatt feszültek az embertestek idegszála. Sok rom­emléket meghagytak eredeti pusz­tult állapotában. Elhagyott, rozsdás drót­sövények közt lomposfarkú róka menekül az autó elől egy szétlőtt betonkazamatába. Dermesztő szél cibálja a gyümölcs­fákat, amelyeket a régi tüskésdrót ka­rámja védelmez, összelőtt házak. Egy egész falu kísérteties csontváza a hegy­oldalban, ezernyi gránáttölcsér a mezőkön. Vörös jelzés mutatja a tilos utakat. A pusz­tulás birodalmában új halált készít elő leselkedő fegyvercsövek légiója. Óriási terü­letek voltak lezárva a champs de bataille-ra tóduló turisták, egykori tűzharcosok, ame­rikai légionisták látogató tízezrei elől. A romok helyén új erősségek épültek. Fedezékgerendák, hullámos vasbádog­­darabok látszanak elő a földből, amelyet Hold-térképpé, megszámlálhatatlan krá­tertömeggé formált a bombázás. Tölcsér tölcsér mellett, a «tűzfüggönyök», «tűz­­hengerek» nyomai. Csupa csalit, cserjés. Az egész horizonton csak három leborot­vált, legyilkolt csonka fatörzs mered elő, feketén a sűrű bozótból, az egykori erdőt kipusztította az ágyútűz. A fennsík szélén Vaux erődjének rom­jai. Óriási cement-betontömeg, amelyet oldalról minden támadott a pergőtűz. Né­metek vívták, elfoglalták, öt hónapig­ tartották, aztán újra a franciáké lett. Földalatti sziklafolyosókban folyt a közel­harc, rohamkéssel és gázzal, kézigránáttal és gyalogsági ágyúval. A régi kazamaták­ban a csepegő víz jégszalagúitokat épít a kőpadlón, fertőtlenítő klórcsomagok ki­buggyanva, zöldesfehér pihés masszává A Maginot-vonal páncéltornyának belseje

Next