Tükör, 1920 (8. évfolyam, 1-51. szám)
1920-08-01 / 31. szám
5 gMM segélyből élő falusiak ezreit csábította a városba, kik aztán egzisztenciájukat többé-kevésbé megteremtve mai napig se fordultak vissza fatornyos hazájukba. A lakáshivatal egyébként jelenleg egy igen ötletes tervvel kísérli meg, hogy legalább némileg előmozdítsa az építkezést. Ugyanis vagyonosabb településnek csak akkor utal ki lakást, ha előzőleg kérvényt nyújtottak be egy lakóház építésének engedélyezése végett. A jelen körülmények közt azonban még mindig nagyon siralmas képet nyújt az egyre fokozódó lakáshiány s a város valószínűleg nem fog visszariadni erélyesebb eszközökel sem, hogy a dolgozó polgárság helyzetének javítását a bevándorlottak rovására, előmozdítsa. gyárát m&mmm mmtem mmmxsrt Művészeink Brassóban ott is kedélyesen élik világukat. De azért valamennyien hazavágynak. Haza, t. i. Marosvásárhelyre, mert ezt a várost otthonuknak tekintik, ámbár Brassó közönségét is imádják és viszont a közönség is rajong értük és tartózkodás nélkül halmozza el szeretetével. De hiába, a város idegen, valami meleg intimitás hiányzik belőle, melyet Thália papjai itt feltaláltak és most sóvárog a lelkük utána. Szinte látom egyesek ajkán a maliciózus mosolyt. Pedig nincs igazuk. Nemcsak a művésznők sóhajtoznak vissza, hanem a művészek is! Ladányi maga mondta pld, hogy a közönség elsőrendű, csupa intelligencia, csupa lelkesedés, de mégsem érzi ott úgy magát, mint Vásárhelyen. Ha ezt Sebestyén Jenő, vagy Jávor mondta volna, talán lehetne valami kétség a szavak jelentésében. Mert ők nemesek a színházban, hanem a Clubban is játszanak, melyhez azonban sajnos nem fűzik oly kellemes emlékek, mint a vásárhelyi Társaskörhöz. így azonban Ladányitól a komoly és elfogulatlan sympáthia megnyilvánulásaként hangzik. Lesben. Figyelve rovom az utcákat. A kis város körforgó gépje nap-nap után egyformán hozza alakjait. Lassanként ismerősök lesznek: belesek szívükbe, ellopom féltve őrzőt titkaikat. Színes, zseleg regék, kopott, szürke történetek, nagy eszmék, kicsinyes hazugságok bajnokai nem sejtik bűnöm. Honnan is tudnák, hogy felvillanó rejtett tekintetük, titkon útra bocsátott sóhajuk rabságba kerül: elfogom, kivaklatom. Minden óra minden perc újmeséket hoz... Megértem: együtt örülök, szenvedek névnélküli hőseimmel. Győzelmük diadal, bukásuk fájdalmas nekem is. Leselkedve rovom az utcákat. A sétálók tömegéből „valaki“ észrevétlenül el akar ossonni mellettem. Jól ismerem a szökevényt. Anyja a szívteremtő atyja az elfojtott, büszke szenvedés, születésénél a Bánatasszony segédkezet keresztelését láthatatlan könnyek végezték... Ahol megjelenik, letörli az arcok mosolygását, elrabolja a gondtalan boldogságokat. Méla beszéde szó nélküli, félve kiejtett neve... „Sóhaj“,... Szökni akart, elkésett. Csapongó fanáziám körölköznk, lebilincseli. Vallatószékem előtt, az elfogott Sóhaj mesélni kezd, csendben,... halkan,... „... A sikertelenség kitaposott utján törtetett előre uram. Városokon, országokon haladt keresztül Ma csapongó, vigság, mámoros csókok, holnap torzpofájú éhség és halálsikoly kisérte vándorútán. Itt ott pihenőt tartott, kereste lelkének igazi párját... és egyik pihenőnapjának csodaszép alkonyán, fehér, lenge alak vál ki, a sötét háttér árnyaiból. A lenyugvó fényesség rózsás rózsája köszörűt font karcsú termete köré; ragyogó ékkő tekintete elvitatta az esthajnalcsilag elsőségét. Finom hamvas arcára szűzies ártatlanság vont zománcot. Mosolygásának perzselő játéka, hangjának tizoteljes lágysága elbűvölte uramat. ... Idegen, ellentétes lelkivilágok véletlen takikozásának nászából fogantattam én, — suttog tovább bánatosan az elfogott Sóhaj. — A lány hideg okoskodása le akarta rombolni az idealizmus örök szépségét tagadta a barátság, a hűség létezését... Uram a nemes, a magasztos érzések védelmére kelt. A nő lelkét tökéletesnek gondolta, nem hitt érvei őszinteségébe. A viták alatt — hosszú évek után — újra visszatértek a szívébe a drága sejtelmek... Százszoros erővel igyekezett most elfoglalni a cél, — a biztos jövő — palotáját, hogy meleg, meghitt lakosztályát felajálhassa, új álmokat teremtő édes hitetlenjének... ... Nyár után jött az ősz, ködös borongása ágyba fektette a lányt Aggódó uram, gyöngéikdője kedvencét, fehér őszi rózsákat küldöit követül. Válaszul üzenetet hozott közös barátjuk: Megengedem, hogy meglátogasson. Ólmos felhők kárpitja elakarta a napot, szürke, vak szemükből lassan megeredtek a könnyek . Sejtelmes édes álmait titkolva, kopogtatott be beteg kicsijéhez uram... és... és holtsápadtan tántorgott ki szobájából, a csukott ajtón is utánna jött a gunyncoj lealázó harsogása: a leány barátnői, szerény ajándék-virágjáért nevették ki és a kegyetlen zeniből kicsengett a tagadás lányának bántó hahotája is... — Igaza van — beszélt vissza uram sajgó lelke, értékes virág magánál csak az ami diszkosárban pompázik. Adhatja számitó érdek: szívese fogadja. Kicsiny fehérségek, — ha kedvencei is, — szemétdombra kerülnek, mert a „megtagadott“ barátnői irigységét nem kelti életre. Gunykacaja elüldözte sejtelmes álmaimat ; az első megsem tett lépés után örökre szétválasztotta útjainkat. Nem, nem maga az igazi!... Én voltam a hibás, tökéletes jóságnak hittem... Most még kikacaghat mindent: — mindenkit. Az idő szalad... majd megérti, azt amit most fagyos okoskodása tagad, amiben nem hiszi... *******...................*-------------Az elfogott Sóhaj befejezte meséjét. Szegénykém vigasztalódj, közös a sorsunk. Lelkeink óriásai ragadják álmainkat szédítő magasságba, röghöz láncolva tovább kell vánszorogni előre. Isteni fövényórán, szabályosan lepergő homokparányok mutatják az időt. Minden lehullott szem a mülté!.. Figyelmeztet, int, serkent, üzl Hiába. Sóvárgó, felemelt rabtekintetünk belevész a határtalan űrbe... Fenn, fenn kicsiny szárnyasok csattogva hasítják az opálfényű levegőt. A nagy ismeretlen parányi dalosrepülői boldogító áldást, vagy őrjítő átkot szórnak le a magasból: — ki bírni megmondani, ki tudja ezt? A tudás ,mag ismerésének határáig, agyonhajszolt lelkünk hamar dér. Mi vár reánk a sorompón túl? Álomnélküli alvás, fénytelen éjszaka; örök megsemmisülés? Nemi... A Tudás végén, a sejtelmek országának határán őrt áll a hit, a hit egy boldogabb világban. „Ma a halottunk van... A koporsójára hulló göröngyök tompa zuhanása kegyetlen búcsúztató... Megtört szivünk gyáván elesügedjék? ... tétlen zokogás elég kegyetlen halottunknak?... Nemll! előttünk a határ: — itt a Hitl, és mi hisszük, hisszük örökön hisszük meghalt boldogságunk feltámadását!!!... Kalkovits Gyula Maga a megélhetés elég kellemes részükre, ámbár a nagy idegenforgalom miatt az árak magasabbak mint nálunk. Úgy a művészek, mint a művésznők nagyobbrészt szállodákban laknak, aminek a vásárhelyi ismerősök veszik hasznát, ha éjnek idején megérkezve sehol sem birrzak szobát kapni. A művészek készek szobájukat megosztani, a művésznők pedig hajlandók komornájukat is kitelepíteni, hogy a fáradtan vergődő marosvásárhelyi utas legyen hova lehajtsa fejét. Sereg Marosáról és Hajnal Kláriról valn feljegyezve e nemes áldozatkészség. Anyagi gondokkal azonban a nagy drágaság mellett sem küzdenek. Különösen áll ez Szabó Palira, aki minden este elégedett mosollyal dörzsölgeti zsebeit. Nem csoda. Minden este telt ház és a nézőtér kétszer akkora, mint a mienk! Ennélfogva érthető, ha Palinak nagy tervei vannak a jövőre. De jellemző, hogy ő is csak Vásárhelyre gondol. Nekünk akar nagyszerű dolgokat produkálni, minden újítás sorsát annak a gondos mérlegelése dönti el, hogyan fog a vásárhelyi közönség ízlésének megfelelni ? Csak ez lebeg a szemei előtt, pedig ezentúl Vásárhelyen kívül még két nagy városban: Brassóban és Temesváron is kell a legújabb concessió értelmében játszania 4—4 hónapon át. E szerint októberben valószínűleg Temesvárra kell hogy vándoroljon a társaság, bár Pali minden erővel azon van, hogy Vásárhelyre jöhessen Hogy sikerül-e, vagy sem, az a jövő titka. De mi kívánjuk tiszta szívből, őszintén és tárt karokkal várjuk mindnyájukat. alossa MED COMI TÜKOR Targul'Muras (*Jaros«Valláki«!), 1930. augusztus 1 A Munkás Otthon Fogyasztási Szövetkezete nem tudott megalakulni A munkásság annyi jóakarattal, annyi megértéssel, oly mérsékelt és méltányos kérésekkel fordult a munkáltatókhoz, mégis oly rideg visszautasítással találkozott, ami annál kevésbbé volt elképzelhető, mert a munkásság csak akkor kezdett a fogyasztási szövetkezet előkészítéséhez, amikor már az együttműködéshez több oldalról ígéretet, sőt jelentékeny biztatást kapott A rendkkívüli idők rendkívüli ,nehéz és elviselhetetlen viszonyait, az élelmiszer és ruházati cikkek beszerzési nehézségeit csak együttes, közös munkával lehet enyhíteni. A tőkések mindig hangosak, hogy közügyekben sohasem akarnak a munkások velük együtt dolgozni. Nem áll! A munkások akárhányszor megpróbálták, a tőkések mindig csak ugródeszkául használták fel őket. Az idegenkedés a munkások részéről tehát érthető. A munkásság most is teljes mértékben közügyet akart szolgálni mikor a tőke és a munka együttes erejével nemcsak a fizikai munkásoknak, hanem az alkalmazottaknak és a kisiparosoknak is segítségére kívánt lenni. Szóval mindazoknak, kik csak máról-holnapra élnek, kiknek tőke hiányában nincs módjukban beszerzési szükségleteiket előre, nemcsak egész évre, de még egy hónapra sem fedezni. Azt jól tudjuk, hogy a szükséges élelmiszer, gabonaneműek, fa- és ruházati cikkek beszerzése és időnkénti kiosztása a hatóságoknak, a város közélelmezési hivatalának volna a kötelessége, de szomorúan tapasztaltuk hat éven át, hogy erre nem szabad, nem lehet támaszkodni. Nem a közélelmezési hivatalt akartuk helyettesíteni, hanem számolva annak ismert bürokratizmusával és nem ismert okokból származó és bőrünkön érzett képtelenségével, megpróbáltuk a kérdést már sokszor, sok helyen és mindig jól bevált, nem „haszonhajtó* .......................................................... szövetkezeti módszerrel megoldani. A mai égig érő árak mellett ez azonban jelentékeny tőke nélkül nem volt megvalósítható. Joggal hittük, hogy ezt a tőkések adni fogják, mert hisz ők ugyanezt és ugyanannyi tőkét, sőt még többet, elkerülhetetlenül ugyanerre a célra kell fordítsanak, hogy a saját munkásaikat elláthassák. Mert ha nem tennék, megállna az üzemük. De ha ezt a tőkét ide adták volna ehhez a szövetkezethez, akkor nemcsak munkát és tőkét is kíméltek volna, hanem módot, segítettek volna elő minden áldozat és káruk nélkül, hogy nemcsak a saját munkásaik, hanem már fent említett többi máról-holnapra élőkön is segíthettünk volna. De ez közügy . És nincs semmi elfogadható érvük, hogy miért nem tették ! Féltik a tőkéjüket? A munkásság minden kívánt biztosítékot meg akart adni. Mindazon ellenőrzéseket nemcsak megengedte, de egyenesen kérte, amit teljesítenek akkor mikor csak a saját munkásaik ellátását végzik. A vezetésben is a tőkéseknek jutott volna az oroszlánrész, mert a beszerzések hol és mikéntjét ők ismerik és ezt ma nem lehet nélkülözni. A munkások jó szándéka, a közügy szolgálata most sem sikerült. Nem rajtuk múlott. A munkáltatók ellátják saját munkásaikat, kizárólag saját érdeküket szolgálva. Ellátják, mint ahogy a rabszolgatartók ellátták és gondoskodtak rabszolgáikról és mint ahogy a földbirtokos gondoskodik a barmairól. A munkásság ilyen fontos, közérdekű, megértést és békés együttes munkát célzó megmozdulása nm sikerült. Nem sikerült, mert ott a másik oldalon még egy lépést sem tesznek, költségmentes, áldozat és kár nélküli lépést sem tesznek, hogy az a nincses kisiparos, a tanító, ügyvédi írnok stb. is juthasson búzához, fához, cipőhöz. Különleges természetrajza van a tőkéseknek. Mikor a munkások egyesekkel tárgyaltak, mindegyik — legalább akikkel tárgyaltak — olvadásig előzékeny volt, mindent megígértek, min Fel, talpául, mindenféle cipész Kellékek, cím előnyös irta, kitűnő minősítően kaphatók a Cipő- és Bőripari Részvénytársasága* Ponta Ragele Ferdinand (Főtér) 40. szám alatt