Tükör, 1923 (11. évfolyam, 3-52. szám)

1923-01-21 / 3. szám

2 oldal TÜKOR Targul-Nures Nsmoyisi­ik­iy, 1923. Január 21 Sztregovát, ahol a fegyverzaj crescen­­dójában eldugaszolt füllel meditálna a Végcél fölött. A Petőfi centennárium jól-rosszul, inkább külső, mint elmé­lyült belső méltósággal világgá hirdette, hogy vagyunk és hogy vagyunk: pa­naszló nép a vezértelen zűrzavarban. Hitünk langyos italán — milyen állott e viz­ize­­ — szürcsölünk s borzon­gással tölt el a madáchi merészség álma, mely feledni látszott a magyar nappalt, e kis nemzet láthatárát, hogy meddig és mit szabad magyarul mon­dani. Mi, epigonok, megint hajtogat­hatjuk, Madách nem is tudta: a ma­gyar nem filozófus nép. Ami bölcselet e nyelven buzdul, az kivételessége miatt ri ki annyira, az kerékbetöri a politikára idomított szólamkincsünket és „pallért sikolt“, Arany Jánosért, aki teherbírást kölcsönözzön e fiatal nyelv­nek a Madács-rendezte teherpróbára. Madách Imre születésének századik évfordulója körül megint végighallgat­tam az „Ember tragédiáját“. Úgy men­tem el, hogy engedem, hadd zúgjon el a folyam a szemem és fülem előtt, hadd mámorosodjon a Jó és Rossz e divinális szócsatáján, hadd éljek né­hány óráig tiszta emberi életet s hadd szabjak Madáchon felbuzdulva véges formaruhát a dühvel keresett Végte­lennek. Avatatlan szájak, szegény kis­­lelkek dideregtek ott a költő nagysága előtt, velem együtt a csúf jelen ijedezői cseppentek ez égi előszobába és időbe került, míg belebátorodtunk e hétköz­nap jármából az Örökkévalóság ünnepi dialektikájába. És akkor fájdalommal éreztem: így nem lehet. Minden energiatartalékunk fogytán, fejtetőre állított kontinensen, fölzaklatott embermilliók szenvedélyé­től rángatottan és arculköpött ember­méltóság nyomásával a mellünkön szárnyaljon a szánkból a magyar ige, mely Madáchot ujjongja körül ?­­ Ázott kanóccal gyújtsunk oltári tüzet, készü­letlenül, csak egy naptári dátum vé­letlenén serkent műbuzdulattal szaval­junk hamis ódát és hazudjunk úgy és olyan másolatot arról, ami csak eredeti ? A mai süket Európa előtt, mely amúgyis Goethe-kérődzést hajlandó értetlen nyelvünkből Madách fejére olvasni ? A mai emberiségnek, mely a gyomrán keresztül hasbeszél az eszmék diadaláról ? Mely éhnyállal frecsken minden szentre, hogy békaételként jobban csússzék e torkán, mikor le­nyeli ? Ennek hirdessük, hogy Madách a mienk és ami Madách lényege, az a mi ideálunk ? Hogy küzdeni akarunk és bízva bízunk ? Óh, várjanak a fölkent ünneplők, míg elült a viszály és akkor húzzuk, ha ki tudja, újra lelkesedve. Most az isteneknek másban telik kedve. A böl­cselet utálatában. A gyűlöletben. Meg­csúfolása Madáchnak, a nagy Látónak, mikor tétova vakok az Ő nevében da­dognak e szívtelen világ alamizsnájáért. M K. *i«buu "Európa. Válasz a „Tűz“ ankétjére. Irta: Frederick Soddy*) Általános válaszom kérdéseire az hogy az európai és amerikai civilizációnak egyetlen reménye az öngyilkosságból való menekülésre, pénzügyi rendsze­rének megváltoztatása. Ez a rendszer ma egy hatalmas géphez hasonló, mely kivonta magát az ellenőrzés alól és összeomlásba rántja az egész gyárat. A vallás, művészet és irodalom világá­nak bátor és nemes szellemei, mint megannyi néző hangosan kiabál össze­vissza, hogy ime mily veszélyes álla­potban van a gépezet — holott az kellene, hogy valaki bemerészkedjen és megállítsa s helyrehozza a masinát. Valóban, ha csak egynéhányan abba­hagynák a fejtegetéseket hallhatatlan lelkeikről, magasan szárnyaló céljaik­ról és nemes hivatásukról (amihez a bűvész éppoly jól, vagy még jobban ért, ha el akarja terelni a figyelmet a másik kezéről) és egy kissé megeről­tetnék magukat, hogy megértsék a nyugati világ pénzügyi rendszerét, mely annak valódi láthatatlan kormánya, a fenyegető végzet el volna hárítható. Egy kis közönséges, józan, világos gondolkodás a pénzről, a világ népei­nek egész fizikai létét szabályozó ném­et papírdarabokról: erre van nézetem szerint szükség. Mert a világ bajai merőben mester­ségesek és szükségtelenek. Ami a világ látható kormányzóit illeti, azok vétkes tudatlansággal vádolhatók. Ami az em­bereket magukat illeti, akiket abba az *) Frederick Soddy oxfordi tanár, egy régebbi kémiai N­o­b­e­l - d­í­j nyertese, a nagy Rutherford tanítványa. Részben vele együtt, részben egyedül dolgozva fedezte fel a thérium­­nak elnevezett elemet, melynek a gyógyászat­­ban fa szerepe jutott. Ramsayval együtt fedezte fel a rádium átmenetét héliumba (az első elem­átváltozást, amit valaha megfigyeltek), valamint az úgynevezett izotron elemeket Soddy muta­tott rá továbbá először a radioaktív elemek felbomlására. S­z­e­r­k. álomba ringattak, hogy mraguk kormá­nyozzák magukat — noha millió közt nincs egy, aki csak egy gondolatot is adna a kormányzás valóságos gépeze­téhez — bajaik a pénzt illető tévesz­mékből származnak, melyet a vagyon­nal tévesztenek vagy tévesztettek össze. De ezek a téveszmék mélyen gyöke­reznek bizonyos primitív nyáj­ösztö­nökben, melyek a kézierő korszakából származnak, mielőtt még a tudomány belekapcsolta volt az élet folyásába az élettelen természet fáradhatatlan mecha­nizmusát. Egy egyszerű hasonlat világítsa meg, mire gondolok. Ha egy közület meg­kétszerezi élelmiszermennyiségét, anél­kül, hogy megfelelően megkettőzné élelmmiszerutalványait is, ha annyira bele van merülve a vagyontermelésbe, hogy elfelejti hozzányomatni a meg­felelő mennyiségű pénzt is, akkor azok, akiknek már előzőleg voltak élelmiszer­utalványaik, most dupla adagokhoz jutnak, míg azok, akiknek nem voltak, nem részesülnek e kedvezményben. Ez a helyzet nem ismeretlen a való világban. Némelyeknek több van, mint amennyit megtudnak enni, míg mások éheznek, s azok, akiknek többletük van, jóindulatú uzsorásokként kölcsön­adnak az éhezőknek és szívesen vár­nak a kamatokkal való visszafizetésre, amíg jobb idők jönnek. Az a hatalmas ösztönzés a vagyontermelésre, mely ezáltal előáll, nem kerülte ki az orto­dox közgazdászok figyelmét. Ami azon­ban láthatólag kivonta magát elemzé­sük alól, az az, hogy hiú dolog volna visszefizetés fejében élelmiszereket adni azoknak, akiknek már úgyis többletük van belőle. Az adósság nem élelmisze­rekben, hanem ilyenekre szóló utalvá­nyokban van és kamataival együtt élel­miszerutalványokban kell visszafizet­niük azoknak, akik szegénységük és butaságuk folytán nem képesek élel­miszerutalványokat nyomatni, hanem csupán élelmiszereket termelni. E közü­let állapota ekkor hasonlóvá kezd válni a mai világéhoz, mely még mindig nem képes eszével felfogni, hogy im­máron, hála a tudománynak, a valódi vagyon termelésének nincsenek határai. A szilárd kormányzás művészete először is abban áll, hogy az élelmi­szerutalványok mennyisége kövesse nyomon az élelmiszerekét, a pénzzé az effektív jövedelmét, vagy amint Douglas őrnagy újabban kifejezte, az emberek vásárló ereje azok termelő erejét. A két rossz közül valószínűleg veszedelmesebb a társadalomra, ha a vagyontermelés növekszik, anélkül, hogy a pénzmennyiség növekednék, mint a fordítottja: a pénzmennyiség növeke­dése a vagyontermelés nélkül, mint­hogy emez a heréket, amaz azonban a dolgozó méheket pusztítja el. Másodszor : ez a probléma lényege, a vert pénznek eredetinek kell lennie s nem utánzatnak. A köztől kell szár­maznia, nem a pénzkölcsönzőtől. Kö­zületi jellege szerint a pénz a közület adóssága az egyénnel szemben, me­lyet amaz kész beváltani. Az államfő képét és címét viseli ennek jeléül. Valójában tehát egy kamatot nem hozó adósság, melyért az egész nemzet áll jót. De Nagybritanniában például az egésznek tizedrésze sem „törvényes fizetőeszköz“. A pénzverde és a ki­rály csak az apró váltópénzt bocsátják ki. A nagy pénzt magán pénzkölcsön­­zők­ verik bankkölcsönök és hason­lók alakjában. Én tudós vagyok és munkám bár nem a közvetlen vagyontermelés, de azon szükséges felfedezéseknek és is­­meretgyarapításnak elvégzése, melye­ken ma egészében alapszik a vagyon sikeres és hasznot hajtó termelése. Te­gyük fel, hogy feltalálok valamit, ami alkalmas a vagyon közvetlen növelé­sére. Ezért megjutalmaznak vagy nem teszik, valószínűleg nem, de ez lényeg­telen, mert ha igen, ez közköltségen történik. Kapok néhány élelmiszerutal­ványt, melyen különben a többiek osz­toznának meg. De az általános fontos­ságú dolog az, hogy az én jövedelem­­gyarapító találmányomnak valamely magán tőzsér egy merőben fictív köl­csönt bocsát ki valamely harmadik fél számára. Az eredmény az lesz, hogy a köz és én — némileg változott mó­don — ugyan­azt a jövedelmet oszt­juk meg egymás között, mint talál­mányom előtt, a tőzsér pedig bezse­beli a találmányom által létrehívott vagyontöbbletet. Amit itt rólam mond­tam, áll minden más munkásra is. Ez a rendszer, mely szinte észrevétlenül épült fel a múlt században, kísérve a jövedelem óriási fokozódását, mely a tudománynak a termelésre való alkal­mazásából ered, — most már egy teljesen kidolgozott és szinte hihetet­len nemzetközi összeesküvést jelent a köz ellen. De letörése már közeleg, nem azért, mintha az emberek végére jártak volna, hanem, mert jelenleg a jövedelemnek felfedezésekre és feltalá­lásokra támaszkodó növekedése nem bír lépést tartani az adósság kitevő­leges — rohamosabb — növekedésé­vel, vagy amint közönségesen neve­zik, a kamatos kamat törvényével. Douglas őrnagy és iskolája a mi országunkban helyesen diagnoztizálták a kórt és gyógyszert javasoltak ellene Minthogy a javasolt orvosszer meg­kívánja javak eladását az előállítási költségen alul, valószínű, hogy a társadalom szerencsétlen és hatalmas nyájösztönei oda fognak vezetni, hogy az emberek inkább választják az ön­­gyilkosságot, mintsem hogy megkísé­reljék e gyógymódot megérteni. És ezért szabadjon az ön utolsó kérdé­sére kérdéssel válaszolnom. A világ kevés kiválasztott nagy szellemének vájjon nem az-e a hivatása, hogy meg­próbáljon fenekére nézni a világ pénz­ügyi rendszerének, mely a valóságos, habár láthatatlan, ura a Nyugatnak ? Megnyílt!! Megnyílt!! Főtér­­ szám alatt a Felszerelve dús választékkal, rövid és kötött árukban. Harisnyák, swlaterek, fiú és lányka garnitúrák, szallagok, csipkék, cérna, himzőpamut és szabókellékek minden minőségben és árban. A pénzügyi bizottság gyűlése előtt. A városi üzemek költségei. — A bizottság határozatától teszik függővé egyes üzemek helyreállítását — Pénzügyi bizottság — pénz nélkül Honnan akarnak pénzt szerezni ? Megírtuk annak idején, hogy a vá­rosi tanács egyik ülésén Becsey Nán­dor műszaki igazgató egy tervezetet terjesztett a tanács elé, mely az egyes városi üzemek javításával, kibővítésé­vel és üzembehelyezésével foglalkozik. Ezen tervezet szerint a jelenlegi üze­mek teljes rendbehozatalának költségei mintegy 15 millió lejt tesznek ki. Ezen kétségtelenül hatalmas összegből azon­ban a vízvezeték, a villanyszolgáltatás, a jéggyár és a téglagyár a legtökéle­tesebb módon, a legmodernebb esz­közökkel lenne felszerelhető úgy, hogy évekig semmiféle más befektetést nem igényelnének a felsorolt üzemek. A földgáz behozatalának ügyével és az ezzel kapcsolatos költség kiszámí­tással a javaslat nem foglalkozik, mi­után a földgáznak városunkba való bevezetésére egy nagyon távoli jövő­ben van csak kilátás. Különben pedig Becsey igazgató egy Bukarestben tar­tott műszaki ankéton előadást tartotta földgáznak Marosvásárhelyre való be­vezetéséről és a kérdésnek gazdasági oldalát is részletesen megvilágíto­tta, tehát fölösleges lett volna a rövid elő­terjesztésben a földgáz ügyére is kiter­jeszkedni. A bukaresti előadást egyéb­ként lapunk is teljes terjedelmében közölte annak idején. A városi tanács a műszaki igazgató előterjesztését kiadta a pénzügyi és gazdasági bizottságnak, mely a napok­ban tartja e tárgyban gyűlését. Itt fog eldőlni, hogy az üzemi beruházások egyáltalán megtétessenek-e és ha igen, mily formában, milyen körülmények között és — ami a fő —, honnan? A város jelenleg a nagy adók élet­­beléptetése dacára is anyagi gondok­kal küzd. Pénzügyi tekintetben nincs a legrózsásabb viszonyok között és így a pénzügyi bizottság egyik legfonto­sabb feladatai közé fog tartozni annak a megállapítása, hogy ezekben a kri­tikus időkben honnan fogja az üzemek helyreállításához szükséges milliókat előteremteni. Ez a kérdés úgyszólván megoldha­tatlannak látszik. Mert az állam nem­csak hogy nem támogatja az erdélyi városokat, hanem ott, ahol erre alka­lom kínálkozik, igyekszik azoknak fej­lődését megakadályozni. A bankokra és egyébb vállalatok nagylelkűségére appelálni teljesen illuzórius volna, mi­vel­ a bankok csak rövid lejáratú és 30—40 %-nál nem olcsóbb kölcsönö­ket folyósítanak, ezeket is inkább ke­reskedőknek, akiknél a pénz könnyen forog és így annak mielőbbi visszafi­zetésére nézve nem forog fenn külö­nösebb akadály. Üzemi befektetésre azonban a „szolid“ bankok nem vál­lalkoznak, mert az nem hozza meg nekik a kívánt profitot. Hátra lenne még a magánosok által nyújtandó kölcsön. Talán ez lenne még az egyetlen mód, amely mellett a kérdés pénzügyi oldala megoldást nyerhetne. A magán­vállalatoknak emi­nens érdeke, hogy a városi üzemek hiánytalanok, tökéletesek és minden tekintetben kielégítők legyenek. Tehát saját érdeküket szolgálják, ha a városi üzemek fellendítéséhez anyagi erejük arányában hozzájárulnak. A legtöbb erdélyi városban a városi vállalatok a magán­tőke segítségét veszik igénybe. Miért ne lehetne Marosvásárhelyen ugyanezt megkísérelni ? A vállalatok olcsó 12—16 %-os kölcsöneit a vá­rosnak épen üzemei kijavítása és szol­gáltatóképességének fokozása által las­­san kint amortizálni módjában áll, mi­vel a modern felszereléssel az üzemek termelése feltétlenül kifizetődő hasz­not fog biztosítani. De tovább megyünk. Ha a magán­tőke ilyentén bevonása nem sikerülne, talán nem lenne haszontalan dolog afelett gondolkozni, hogy a városi üzemeket részvénytársasági alapokra fektessék. Hiszen a dolognak volta­képpeni megoldása ezen az alapon sem okozna különösebb nehézséget, legfeljebb azokat a módozatokat kel­lene megállapítani, amelyek mellett városi üzemeknek egy részvénytár­ság számára leendő bérbeadása a fel­álló törvények és rendeletek kereté­­belül lehetséges. A városi pénzügyi bizottság legkö­zelebbi nagyjelentőségű gyűlése előtt mondjuk el ezeket a szempontokat.­­ A gyűlés tagjai bizonyára tudatában vannak annak, mily nagy horderejű, és a város jövő fejlődésére mily mély kihatással bír az a kérdés, mely fölött néhány nap múlva határozniok kell. az D5­D

Next